Eger - hetilap, 1889
1889-12-31 / 53. szám
53-ik szám. 28-ik év-folyam 1889. Deczember 31-én. Előfizetési dij: 5 frt — kr, Egész evre . Félévre . . Negyed évre. Egy hónapra Egyes szám 2 * 50 „ 1 * 30 , r 45 „ n 12 „ Hirdetésekért minden 3 hasábom.r péti sorhely után 6, belyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petít- sorhelyért 15 kr. fizetendő. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztöseg (Széchenyi-utcza 30. sz. Szabóféle ház) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. Elmélkedés az év utolsó napján. — 1889. — „Mig üt az ói a, csak int, hogy az élet fogyva közelget ; Ütni fog egy végsőt, s akkor örökre megáll!“ Csajdghy. Még néhány óra, és ismét egy hosszú, küzdelmes év tűnt el hátunk mögött. Még csak kevés pillanat, és felhangzik a válás óraütése, mely az 1889. évnek végső perczeit fogja jelezni és akkor örökre megáll! Siró hangon susog a szél; panaszhangja ez a bús természetnek, mely halottja fölött bánkódik. Bánat és öröm, remény és csalódás, és ezek szülöttei: a tengernyi indulat, környezik a koporsót. Megásva a sir, melyben a nagy halottal milliók leltek csendes nyugvóhelyet. Behányva a hant, csak a sirkő hiányzik még, melyre egy hosszú évi kínos szenvedés véste a végzetes feliratot: „1889. és vele milliók!“ Rövid e felirat, de egy tekintetre mindent elmond. Azért ne is mondjátok, hogy némák a sírok; mert, hol az élet a halálban elnémul, ott a sírok lesznek ékesszólókká! Az ember születik .... és meghal; de a halálban tovább él. Csak az erkölcstelen, csak a becstelen életű emberek kívánják az örök megsemmisülést. Szövevényes színdarab az élet, melynek színhelye a föld; szereplők benne az emberek; súgó az önérdek; közös végzetünk a rendező; végfejlemény jegyváltás a sírral, melynek vége temetkezés! Nyíló virágözön közt gondtalanúl, feledve mindent, talán önmagát is, halad az ifjú kor. Múltja nincs; jövője lesz, — talán a kiábrándulás, a csalódás keserű korszaka! Jelene tiszta öröm, báj, kellem és gondtalanság. Nem bántják a múlt ijesztő emlékei, és nincs mit félnie a jövőtől. 0 bízik, hisz neki csak jelene vagyon, melynek „Virágain át hajnalszél suhan, S bűbáj-zene zendül lassudan A tarka álmák édene fölött!“ (Erődy.) Boldog ifjúkor! ............Szegény ifjú! Nem veszed-e észre, h ogy a kinyilt bimbó kezdi elhányni rózsaszirmait? Nem látod-e, hogy az árnyékos lomb: boldogságod meze, megfosztva diszétől. éktelenül áll a letarolt virány fölöt t és alatta elsárgult levelek: ifjúságod rövid, múlandó napjai?! Ha látnád, nem tartanád egyedüli feladatodnak: letépni a rózsát úgy, hogy tövise meg ne sértse kezedet; élvezni illatát és kebledre tűzni, mely csak élv után sajog. Ha eszmélnél, bebizonyítva látnád az igazságot: „Minden csak jelenés: minden az ég alatt, mint a kis nefelejts enyész!“ (Berzsenyi.) De te nem eszmélsz; vak vagy, mint kebled forró érzelme; csak ha csalódtál, nyílnak föl szemeid és sírsz; de késő lesz bánatod, mert életed hervatag virága nem virul többé és a szép tavasz csak egyszer illatoz rövid életed ligetén! A boldog jelennek éltél; vágyaidnak elég volt a föld, hol a tökély után kell vala törnöd, de melyen csak örömet kerestél és könnyelmű szived hitt az álnok szavaknak, melyek rútúl megcsaltak. Az „EGER,“ tárczája. Deczember 31. 1889. Elő lebegnek, fényre válnak A múl nak eltűnt árnyai; Ábránd, varázslat, csábos emlék Mind újra rám kezd szállani. . . . De mint tavon sugár-verésre, Lelkem mélyén is nyugalom; Fel nem támadnak e halottak! . . Te maradsz az én angyalom! Ki édességét a múltaknak Mind összegyűjti, mint a méh, S szivembe rejti édes gonddal, — S jelenné lesz, mi múltamé; S kinek dalát elszállt tavasztól Újult, reménynyel hallgatom, — Ki múlt s jelen napoknak üdve: Te maradsz az én angyalom! Arczom borúja tőled vár fényt. E csüvgeteg szív életet, Sebe gyógyirt — s a vészek ellen Óvó szárnyakkal te feded; A lankadót kezed segíti, Kiséred tüskés utakon, — Együtt velem fényben, borúban . . Te maradsz az én angyalom! Együtt velem — s ha bánat száll rád, Titkon emésztő gyötrelem, Fájdalmadat csak oszdd velem meg! Nem leszek én, nem, hütelen. Hogy én téged vigasztalhatlak, Egész éltemre jutalom ............ A z én szivem csak azt dobogja : Te maradsz az én angyalom! Alkony. A mátra-alji síkság. Kandra Kabostól. (Folytatás.) Eredeti sajátsága a Tiszamentének a magyar Fatamorgana : a „délibáb“, melyet síkságunk a maga sajátjának szeret tartani. Égetően napos időnek kell lenni, hogy a délibáb, e délszaki tündér, mutassa magát, a mint a magyar síkságon tengert játszik. A magyar keleti képzelődés költői és nem gyöngédteleu felfogással nyilatkozik, midőn a természettan értelmezésére nem hallgatva a délibábot személyesíti és úgy tünteti föl, mint szerelemre gyűlt tündérszép királyleányt. Délibáb a fiatal Csörsz avar királyt szereti, de a halál közbejötté miatt, nem lehetnek egymáséi. Délibáb szerelmi bánatában halálra hervad, de halála után sem szűnik meg szerettének sírját keresni és nagy búbánatában tengerkönyet sírni. Nézzétek Délibábot! Verőfényes napon, Meg-megjelen remegve a sík határokon. Az alföldnek vidókiu tűnő szárnyon lebeg, Csörsz nyughe'yét keresve és nem találva meg. S kesergvén most is, kit hajdan könyezve várt: Elönti könyiizönnel körül a láthatárt.
