Eger - hetilap, 1889

1889-12-31 / 53. szám

424 A nap mosolylyal kél, tiszta fényben delel, és ha letűnt, beáll a szürkület, mely után mély homály, sötétség uralg, csak az ég tüzei: a rezgő fényű csillagok virasztanak. A játszi ifjúkor édes örömben áradoz; s mig tetterő és munka a férfiúé, az elmúlt öröm és szenvedés sokszor oly boldogító emlék-párnáján pihen az agg, csendesen várva az órát, mely egykor mindnyájunknak ütni fog egy végsőt, mely után örökre megáll! A játszi gyermekség tarka álmai, a komoly férfikor tett­vágya és az agg emlékei mind, mind egy helyen: a sírnál érnek véget, és mindezekből nem marad fönn egyéb, mint a remény és az emlékezet, mely a néma hant fölött szótlanúl viraszt! ,.A halál a te sorsod oh ember! így szi'ilertél s véged ez leszen ; Mert, az élet hervadó virágát Hordod folyton tűnő kebleden!“ (Kuthen.) Rövidek életünk napjai! Midőn a jövő boldogító reményein nyugosznak lelkünk vágyai, jő a halál, véget vet a vágyak özö- néuek és megszűnünk reményleni. A lombtalan fát a viharok nem bántják többé: az élet csapásai elvesztik hatalmukat a szív fölött, melynek reményei nincsenek. Balgatag szív, mely mindig ragasz­kodik, mindig remél, csak azért, hogy ha majd végre megszakad­nak álmainak aranyszálai, annyival égetőbb fájdalmat érezzen. Pedig végre is elhal a szív is, mi benne élt: a tömérdek indulat, a barátság, a szerelem mind, mind elenyész, és csak a bús emlé­kezet fogja őrizni néma hantjokat! Rövidek életünk napjai! A delelő napot is rejtik néha fel­legek. Az ember élete derekán is meghalhat. Élet és halál úgy váltakoznak, mint a nap, mint az év, mint a múlandó idő. Nap foly nap után, év évet követ. Minden nap elveszi egyes örömein­ket, és minden év elhozza szomorú tapasztalatait,; és mi marad többnyire a lelkes gyermek föltételeiből egyéb a férfiú fájdalmánál, melylyel önmagába visszatekintve, látja, hogy sok változott, de semmi sem úgy, mint önmaga ? (Eötvös.) Változó és múlandó minden az ég alatt. Ma élünk, . . . s holnap már meghalunk. Tudjuk, hogy a fonal előbb-utóbb megszakad, mely minket a föld­höz csatol! .... Közös sorsunk élni, közös sorsa az élőknek meghalni. Termé­szetes ösztönünknél fogva, melyet Isten oltott, az emberi szívbe, szeretjük az életet és ragaszkodunk hozzá. A ki hajótörést szen­vedett, megváltó angyalaként szorítja magához a tört fenyőt, melyen magát, a gyilkos habok fölött életreményben ringatja. Bölcsőnktől kezdve sírunkig, erőnket egy-egy életpálya munkája és küzdelme emészti föl, mígnem elhal a kar és ketté törik A Mátraalj néha tehát tengert játszik, mintha vissza-visz- szagondolna még az öreg emlékezetnél is öregebb időkre, midőn csakugyan nem száraz föld volt itt, hanem édes vizű tenger. Ezen történeti igazságnak emlékköveire találunk a hegyek­ben, nyomaira a síkság vízmosásaiban és a folyók medrében. A Mátra és Bükk hegységeknek eléggé jelentékeny magas­ságú fennsíkjain, nagy mennyiségű tengeri csiga- és kagylóma­radványokra akadunk, melyek szóló bizonyságok a nagy áradat mellett, mely a Tisza- és Duna-völgye medenczéjét tengerré szé­lesítette, de egyszersm ind emléktáblái a vízállás nagy magassá­gának is. Folyóinknak melléke (csak a Sajót, Hejőt, Tárnát és Zagy­vát említjük) nem szűkölködnek tengerkori maradványokban. A Bükk mészkőben gazdag lévén, természetesen gazdagabb e nem­ből kövületekben is. A Tisza,, mely a mi tengernyi vizünk lefolyása után talán Debreczen tájékán kanyargót!, annyiban jöhet szóba, amennyiben néhol nem tölti hanem ássa a medrét és oly mélységre ássa le magát, mely az ős talaj színvonalának megfelelő. De ez már az ősvilág egykorú lakosainak temetője. A sülyeszíő halászeszközök hányszor húznak ki egy-egy ősmammust-szarvast, vagy ős szarvas-koponyát! Ezek mind kapcsolatban állanak a mátraalji tenger múltjával. A viz elmente után, az itt felejtett tengerszemek még jóso­káig akadályúl szolgáltak abban, hogy az alantasabb részek meg­szólhatok legyenek. Több, mint valószínű azonban, hogy ezen idők kőkorszakának hegylakói, sürgető körülmények által is zak- lattatván, az ingoványok lassú folyását nem várták be türelem­mel, hanem czölöp-alkotmányaikban idő előtt birtokukba vevők a mély földet és azt mesterséges úton lakhatóvá, sőt erősséggé alakiták. már-már gyakorlott vasunk és a küzdőtér porfellegeinek eltűn­tével, megszűnik ragyogni reményünk csillaga. A csillag letűnt; sötét az ég; kialudt a mécsvilág; csak a halál angyala viraszt. Ez közös végzetünk! Az élet az Isten ajándéka; a halál a bűn büntetése. Az ajándék nagyobb-e, vagy a büntetés? Ki mondja mwg nekem?! Egyes pillanatok az életben halálom gyötrelem; de az élet maga áldás! És mégis meghalni sokszor igen könnyű; élni, ah élni, igen nehéz! A ki küzdött,, nyomorgott, annak a sir nyugalmat ád. A ki tudja azt,: mit tesz élni? de szerencsétlenség vagy mások csalárd­sága miatt nem élhetett, annak a halál kínos fájdalom. A ki él­nemes, dicső, jámbor életet, annak halála átment a boldog örökt életbe; mert hogy a költővel kiáltsak: „Mi a halál? uj élet útja az. Holott tartóst nyerünk törékenyért, S bíbort öltünk a szennyes rongy helyett!“ (Tompa.) Csak egy halál van iszonyú, melyben nem mosolyog a béke angyala, és nem tündököl a remény biztató sugára . . . . és ez: a szeretetlen élet! Nem borzasztó-e az ég csillagos szőnyege nélkül ? Borzasztóbb életünk a tudatban, hogy megsirat- lanul hagyjuk el azt,! És milyen a halála e tűnő évnek? Volt és nincs! — mondja a közönyös ember. Igen, de minden elmúlt évnek, minden letűnt napnak fenn jár szelleme, emléke és kiséri az embert vagy angyal­ként mosolyogva, vagy fúriaként fenyegetve! Mosolygó angyalod vagy ijesztő fúriád-e emléke e letűnt évnek?! Tehát nincs többé. Elmúlt visszajőhetlenül; de a halála fölött bukatott könyeinkben, az újjászületés nagy eszméje ragyog, mely­nek a múlt évben drága áron szerzett tapasztalatunk után, újra örvendhetünk. A letűnő évnek halála, mely oly sok sebet vájt a sziveken, annyi gyászt okozott és annyi áldozatot követelt: váj­jon a kegyeletnek méltó közvetítője leend-e a jelen és a jövő között, melyen át lelkünk epedő fohászai járnak el imádkozni szeretteink sirhalmához, azokéhoz, kik szivünk szerelmét hamvaik­ban is őrizik ! ? ! Mosolyog vagy ijeszt emléke e letűnt évnek? Hallgasd szived dobbanását, lelkiismereted szózatát. Alig van valaki, kinek lelki szemei előtt, ne tűnnék föl vagy a szülő- és testvérnek, vagy a rokon- és jóbarátnak, vagy a kedves gyermeknek, szivünk szeret- t.ének, avagy a jóltevőnek gyászos emléke, kiket még nem rég öleltek karjaink, és most — csak emlékök él! Ez fájó, de nem —---------- -_____________ , ...-) Na gy szárazságban, mint pl. o. 1863-ban, Ároktőnél (Borsod' a Tiszából czölöp-sorok ütődnek ki. Bábolnán, a szomszédhely ségben, hasonló dologról beszélnek az öregek. Ezen czölöp-soro- kat, a vingek korából való hídfőknek vélik, holott inkább czölöp- épitési maradványoknak vehetők azon korból, midőn a Tisza folyása sokkal alább esett délfelé, a felszín pedig majdnem a mostani mederrel volt egyenlő. Czölöpépitési nyomok a Mátrához közelebb eső Füzes-Abouyban (Heves) is merültek föl. A Neolith-kőkorszaknak sajátjaiúl ismert csiszolt kőeszkö­zök, éles- vagy hegyesre alakított csontszerszámok, a bronz- és vaskorszakban is használatosak lévén, lelőhelyeiket nem mindig avatják kőkori helylyé. Nálunk a kőkornak a rézkorszak lép nyomába. A Mátraalj a népvándorlás idejében „hadak útja“ levéli az ország többi ré­szénél erősebben képviselődik benne ezen fegyvereiben hatalmas átmeneti kor. A bronzkorszakba már a mély alföld is egészen népes. A bronzeszközök időszakára vihető vissza a Mátraalj városainak és falvainak eredete, ezeknek alapjául azou őstüzelő helyek és „földvárak“ szolgálván, melyekkel főrészben a régiségtan még ma is be tud számolni. A neolitk-kőkorszaki ember gyarmatosítása ugyanis abban állott, hogy „liada“ (családja) számára alkalmas tüzelő helyet nézett ki a természet által megerősített hagyományon, vagy hal­mon, mely a könnyű hozzáférhetéstől elzárható vala. Az őr-tor­nyot a messzeláthatásnak kellett pótolnia. Másik főkellék az élő víznek közellétele volt, tehát források mellett, vizek mentében szálltak meg. Az igy kiszemelt hely azután vizáinkkal és gyepiizette^ földvárrá erősitteték, mely a család szentélye, isteneik lakóhelye és értékes holmijok tárháza lön. Közös tűzhely, hol vastag edé-

Next

/
Thumbnails
Contents