Eger - hetilap, 1889
1889-12-17 / 51. szám
410 a tisztviselők kandidáczióját. Valamennyi pályázó kandidálva lön. Nevezetesen az alispánságra Kas zap Bertalan, ellenjelölt nélkül; főjegyzöségre Zalár József, ellenjelölt nélkül; I. aljegyző- ségre Földváry Kálmán, Székely János, Klasánszky László; II. aljegyzőségre Klasánszky L. Szentkirályi Ödön; III. aljegyzőségre Szentkirályi Ödön, iíj. Simonyi Károly. Főügyészségre Mártonffy László, ellenjelölt nélkül. Árvaszéki elnökségre Hám Gyula ellenjelölt nélkül; árvaszéki ülnökségre Tavasy Kálmán, Weihardt Márton, Pillér Ede, és Mikus Antal ellenjelöltek nélkül; árvasz. ügyészségre Jankovics Adolf, ifj, Szokolay Lajos, árvaszéki jegyzőségre Kapácsy Dezső, ellenjelölt nélkül. Pénztárnokságra Székely János. Ellenőrségre Kovács József, Okolicsányi Lajos, Eiszenmann Oszkár. Szolgabirói állásokra az összes 14 folyamodó miud kandidál- tatott, közölök nékányan ellenjelölt nélkül, nevezetesen Maczki Emil, Isaák Gj-ula, Ivády Miklós, Drisnyey Béla, Lipcsey Tamás, Hellebronth Béla, Farkas Gyula. Uj pályázók főszolgabiróságra Borliv Ádám, szolgabiróságra Majzik Viktor, iíj. Simonyi Károly, Graefl Andor, Fülöp Zoltán, Nánássy Ödön, Subich György, Mészáros Kálmán. A főispán kinevezési jogköréhez tartozó állások betöltését gr. Cziráky Béla ő mlga a Hevesmegye közelebbről kinevezendő rendszerinti főispánja számára kívánja föntartani. A tisztválasztás a mai megyegyiilésen. nagyszámú megyebizottsági tagok részvéte s élénk érdeklődése közt, javában foly. A fényűzés. I. „Régi szomorú dal, mely mindig uj marad.“ Isten ments, hogy én most a „1 u x u s“ ellen egy dörgedelmes prédikácziót tartsak; — de hát — közeledik a fa r- sang, s ép ezért jónak, sőt talán szükségesnek is látszik, hogy úgy négy szemközt, entre nous, a fényűzésről egy kissé beszélgessünk. Régi. elkoptatott théma, mely örökös vita tárgyát képezte, mióta az emberiség öltözködni kezdett, — tehá,t a fügefalevéltől, egész aMonaszterly és K u z m i k legújabb franczia divatu, báli hölgy-toilettejeig ; s mióta államférfiak, nemzetgazdák, í moralisták vannak a világon, Ádám apánktól, mondjuk egész — Tisza Kálmánig. S a tárgy maga annál alkalmasabb a vitára, miután maga a luxus fogalma annyira relativ, hogy bajosan tudná valaki határozottan definiálni, hol kezdődik, s hol végződik tulajdonképen a fényűzés. A rigor isták az emberiségre nézve föltétlenül erkölcstelennek és igy határozottan kárhozatosnak tartják a fényűzést, mert ellenkezik az ember erkölcsi czéljával, az embert enerválja, s az érzékiség rabjává teszi, a házi jólétet tönkre teszi, s egész népek erényét és erkölcsiségét megsemmisíti. Önként érthető, hogy a luxus ellen felhozott eme súlyos vádak ereje nagy mértékben gyönis a két jó állat, mint két madár, csak úgy dobálódzott utánuk a könnyű szánkó. Na, nem is tellett bele sok idő, ott volt Mihály bácsi az erdőben. Mikor aztán éppen a kellős-közepébe ért az erdőnek, nagyot rikkantott Mihály bácsi: Hóhahó, hóhahó! Ejnye de nagy itt a hó! Vissza is nyerítettek a lovak : Nyihháhá, nyihháhá! Igaza van, Mihály bá’! De már most munkához lát, A hol ni, egy nagy odvas fa! Azt vágja le. Azzal hamarabb elkészül, ott legalább, a hol az odva van, nem kell vágni. Rajta hát! Kip-kop! kip-kop! — szól a fejsze s nagyokat dong az odvas fa. De ni. ni! mi lelte Mihály bácsit? Egyszerre csak félbe hagyja a vágást. Valami keserves hangot hall: czirip, czirip ! Néz Mihály bácsi erre is, arra is: vájjon hóimét jöhet ez a keserves hang. Hát uramfia, a fa odrának szélén ott didereg egy iczi-piczi fekete prücsök ! Az cziripel olyan keservesen. S hogy meglágyítsa a Mihály bácsi szivét, igy énekelt: Czirip, czirip, náprüszki, A házamból ne űzz ki! Czirip, czirip. kegyelem! Hagyd meg bár az életem ! Hiszen egyéb se kellett a jó Mihály bácsinak, csak ilyen keserves nótát halljon. gül, ha meggondoljuk, hogy a józan ész, sőt maga a szentirás is, nem a tulajdonképeni luxust Ítélik el, hanem igenis a fényűzés túl hajtását, a luxussal való visszaélést, amely aztán csakugyan tunyává, kéjvágyóvá, s végre koldussá teszi az egyes embert épen úgy, mint a családokat és népeket, A fényűzés a szó valódibb, és nemesebb értelmében nemcsak nem kárhozatos áz emberiségre, még erkölcsi szempontból sem, de sőt nemzetgazdasági szempontból egyik leghatalmasabb, legszükségesebb, mondhatni nélkülözhetetlen eszköze s föltétele az ipar, kereskedés, a művészetek, szóval az általános közművelődés emelkedésének, s a müveit társas élet magasabb fokú kifejlődésének. Természetes hogy a valódi luxus fogalma is más és más értelmezés alá esik subjectiv szempontból, s egyénileg véve a fényűzésnek nagyon is korlátolt határai vannak. Társadalmilag, mint erkölcsileg ugyanis kárhozatos és kerülendő az oly fényűzés, mely az egészséget megtámadja, az életet megrövidíti, mások iránt való jogtalanságra csábit (péld. könnyelmű adósság-csinálás által), az emberi szabadságot s függetlenséget csorbítja (péld divatkor által), mértékletlenségre, fönhéjázásra s pazarlásra csábit. Ily értelemben fogta föl, a legrégibb időktől a mai napig a törvény- hozás is a fényűzést, midőn a luxus elfajulásának fékezésére törvényeket alkotott, a romaiaknak 572-ben alkotott, úgynevezett archikus törvényeitől kezdve, a németeknek, francziáknak, svédeknek stb. a XVI. és XVII. századokban alkotott hason-iráuyú s czélú törvényeikig. Mind-e törvények azonban az oktalan luxus ijesztő mérvű elterjedésének meggátlására egyátalán sükeretlenek- nek s czéltalanoknak bizonyultak, még pedig annál inkább, miután a megengedett és tiltott luxus közt egyetemes érvényű határt szabni a lehetetlenségek közé tartozik. Ki fogja ugyanis korlátozhatni azt, hogy ha a vagyonos osztálynak megengedhető rangja- s állásához mért fényt űzni, ugyanakkor más ember fiának tiltva legyen, élete kellemeinek s gyönyöreinek fokozására, anyagi viszonyaihoz mérten, a luxus eszközeihez folyamodni ? Csupán azon esetben bírhat az állam jogosultsággal a fényűzés korlátok közé szorítására, ha a luxus az általános jólétet veszélyezteti, alásüly- eszti, s a nyilvános erkölcsiséget és vallásosságot sérti és fenyegeti. A társadalom elvégre is belátta, hogy a luxus féktelenségeinek korlátozására hozott, különben is nagyrészt sükeretlen s kivihetetlen törvények által, a közjóiét előfejlődésének többet árt, mint mennyit az erkölcsiségnek használ, s ezért társadalmi utón törekedett a nagyon elharapózott bajnak elejét venni, vagy azt legalább is némi korlátok közé szorítani. S habár az ide vonatkozó sociális intézkedéseknek sem sükerűlt a bajt gyökerében megtámadni, s teljesen kiirtani, mégis legalább el lett érve annyi, hogy a luxus féktelenségei, hosszabb vagy rövidebb időre, visszaszorittattak. S mint a példák tanúsítják, a czél némi megközelítésére, kétségkívül legalkalmasabbaknak bizonyultak az ilyetén társadalmi intézkedések, főleg akkor, midőn hazafias törekvésekkel voltak egybekapcsolva. — Ejnye, ejnye, édes kicsi prücsköm, gyere bújj a kebelembe, majd haza viszlek én jó meleg szobába. így szólt Mihály bácsi s nem is kérdve a kicsi prücsköt: akar-e, nem-e: megfogta s bedugta az inge alá. Aztán hozzá tette nagy tréfásan: Czirip, czirip, náprüszki. Innét, tudom, nem jösz ki! Mikor ezzel készen volt, megint kézbe .vette a fejszét s vágta a fát serényen. Kip-kop, kip-kop! S addig kip-kop, a mig egyszer csak — supp! — ledöndiilt az odvas fa s Mihály bácsi hamarosan föl is emelte a szánra. Aztán ő is felült a szánra s gyi te Sárga, gyi te Kozák! — indult hazafelé. Az ám, de mielőtt elindult volna, benézett az ingje alá, hadd lássa, mit csinál az az istenadta kicsi prücsök. Ott volt szegényke, szépen meghúzódott s hallgatott. — Na, ne búsulj, édes kicsi prücsköm, — szólt be Mihály bácsi, — otthon jó dolgod lesz. Van az én gazdámnak egy jó fia: Laczika, egy jó leánya: Piroska, majd gondodat viselik azok. Aztán ha kitavaszodik, csinálok neked egy kis szekeret, fogok elébe tizenkét szúnyogot s fölmehetsz — Budapestre! Bezzeg erre megszólalt a kis prücsök: Czirip, czirip, de jó lesz! Belőlem is tudós lesz. Tudós prücsök, ugyebár, A ki egyetemre jár? . .
