Eger - hetilap, 1889

1889-08-20 / 34. szám

273

szemérmes koldusoktól,“ kik eléggé tisztességes öltözetben, s tisztes ürügyek alatt egész váratlanul toppannak be hozzánk, annyira meglepnek bennünket, hogy még szerencséseknek mondhatjuk magunkat, ha egy-két forint alamizsna árán szabadulhatunk tőlök; — eltekintve az „úri koldusok“ ama másik csoportjától, mely többnyire jobb családok végkép elzüllött tagjaiból képződött, kik vagy otthon keresnek föl, vagy utón-útfélén szólítanak meg, hogy „régi jó ismeretség“ fejében erszényedet néhány hatosig, gyakran néhány forintig megpumpolják, s kiktől ép oly nehéz szabadulnod, mint az előbbi jó fajtáktól, — eltekintve mondom ez „úri koldusoktól,“ kiket semmiféle rendőri hatalom sem lesz képes soha evidencziában tartani, fékezni, megrendszabályoz- ni, s ellenőrizni: mekkora rendőri apparátus kellene ahhoz, hogy csak a városunkban kóborló, s úgyszólván naponkint növekedő, de semmi esetre sem fogyó idegen kéregetőket kipusztitsa városunkból, s e legveszedelmesebb — mert legtöbbnyire tolvaj — vampyroktól megszabadítson bennünket?

Nálunk is, mint mindenütt, általános már évek óta a panasz, hogy a koldusok, kéregetők és bitang csavargók raja napröl-napra elönti az utczákat, betolakodik a házakba, boltokba, műhelyekbe; arczátlan kunyorálása mellett a legtöbb nem hagyja magát — ha meguntuk már a nagyon igénybe vett jószívűség gyakorlását, — csakúgy egyszerűen elutasítani, hanem próbára teszi igen sokszor türelmünket, s a szánakozás helyett ellenszenvet költ fel. és bo- szuságot a miatt, hogy az alamizsnára szoruló néhány szerencsétlen mellett hány naplopó, rongyos csavargó, kaszakapakerülő, idegen kóborló kér segedelmet a legnagyobb nyári munka idején, midőn drágán megfizetnék a keze munkáját, Jia dolgozni akarna; ha ahelyett jobbnak nem látná a koldulást, melyből könnyű szerrel megél, sőt egy kis szeszes italkára való és jut néha-néha belőle.

Hát mi magunk is abban a nézetben vagyunk, hogy ennek az idegen sáska-hadnak kipusztitására, a rendőrség, ha egész apparátusát folyvást ide fordítja, sem elegendő egymagában, ha a közönség erős és szigorún keresztül vitt támogatása nem járul hozzá, miként azt már több városban, igy egyebek közt a szomszéd Miskolczon is kezdik keresztül vinni, hol a város erélyes rendőrkapitánya csak nem rég hívta föl a közönséget, az ott nagy mértékben elszaporodott, idegen koldusok gyökeres kipusztitására irányzott törekvéseinek támogatására s ebbeli rendeletéinek pontos teljesítésére.

Mi tehát a teendő?

A rendőrség részéről a következő:

1. Tiltassék meg mindenkinek kivétel nélkül a házaló, vagy utczai koldulás, aki erre nézve rendőri engedélyivel, úgynevezett „kol dus-bárczával“ nem bir.

2. Az ily koldus-bárczák“ kiszolgáltatásánál járjon el a rendőrség a legnagyobb körültekintéssel, óvatossággal, és szigor— Jó estét urficskám, — monda gúnyosan. Sok szerencsét. Többet, mint amennyi nekem volt.

Hugó megállt, s merően nézett a férfi szeme közé.

— Nincs szerencsém önt ismerni, uram, — szólt aztán egész határozottsággal. S miután ép ezért nincs is joga engemet megszólítani, jól teszi, ha mielőbb tovakotródik.

— Ohó! fiatal ember. — kiáltá az üldöző férfi emelt hangon. On nagyon tüzes. Talán éjjeli skandalumot akar itt az utczán provokálni? Szerencséje, hogy nő is van jelen, másként mindjárt megfenyíteném. Különben szabad tudnom a nevét?

Hugó, hatalmas ezüst-gombos botját ajkához emelve, még merészebben közeledett ellenfeléhez, mi közben a hölgy reszkető kézzel ügyekezett őt e helyről tovavonni.

— Szívesen. De előbb tudnom kell, hogy ki kérdezi?

Ekkor már az idegen is erősen farkas-szemet nézett festőnkkel. Egyszerre csak ej kezd hahotázni.

— Nini! — kiálta fel jó kedvűn. Hiszen ez Hugó, a festő. Jó estél kis piktor. Jó estét. Hahaha! Hiszen ha tudom, hogy ön ez a félelem és gáncs nélkül való lovag, rég átengedtem volna a tért. Jó estét, piktorkám. Hahaha! Gratulálok. Pompás falat! Különben majd fogunk találkozni. Jó mulatságot.

Ezzel az ismeretlen sarkon fordult, s hirtelen távozott. Hugó ingerültségében, fölemelt jobbjával utána akart sietni, hogy megfenyítse szemtelenségeért, — de a hölgy teljes erővel kapaszkodott karjába, s megakadályozta szándékában.

— Ismeri kegyed ezt a ficzkót? — kérdé Hugó komoran.

— Nem ismerem, — válaszolá a hölgy reszkető hangon. — Szegény, árva leány vagyok. Varrásból élek, s egy öreg, beteges

ral. Ilyetén, névre szóló s személyes leírással ellátott bárczákat csak is oly, önmaguk hibáján kívül elszegényedett, vagy elnyomorodott, elaggott, teljesen vagyontalan, s minden gyámol és támasz nélkül álló egyéneknek szolgáltasson ki, akikről a negyedmesterek, vagy hiteles tanuk, — büntetés terhe alatti szigorú felelősség mellett — igazolják, hogy alamizsnára szoruló, és segélyre méltó valódi szegények, és ami fő: helybeliek.

3. Szigorún hagyja meg az utczákon, köztéreken szolgálattevő közegeinek, hogy az ide csempészkedett idegen koldusokat, a kére- gető vándorlegényeket s egyéb e fajta csavargókat, kik uton-utfe- len, de főkép a házakban koldulnak, a legnagyobb figyelemmel tartsák számmal, amint tetten érik, azonnal tartóztassák le, s kisérjék a rendőri hivatalba. Az igy elfogottak aztán azonnal elto- lonczolandók. E rendelet ellenében a rendőri közegek részéről tapasztalt legcsekélyebb mulasztás vagy elnézés nyomban a legerősebb szigorral, büntetéssel s elcsapással sujtassék.

4. Ezzel kapcsolatban arra is fölhívjuk rendőrhatóságunk figyelmét, hogy kevésbbé bőkezű, de annál inkább aggályos, körültekintő és ovatos legyen az úgynevezett „kön yö r adományok gyűjtésének engedélyezése“ körül is. Eddig többnyire derüre-borura adott — a világért sem vonjuk kétségbe, hogy csupa humanitásból és jószívűségből — boldognak boldogtalannak, égetteknek, nem égetteknek, árvízkárosultaknak, stb. három napi engedélyt könyöradományok gyűjtésére, holott jól tudhatná, hogy a községi elöljáróságok ilyetén „kéregetők“ bizonylatainak kiállításában több jóhiszeműséggel, semmint lelkiismeretességgel járnak el; s az ily bizonylatok nem is mindig vannak ellátva az annyira szükséges „szolgalmad koramizáczióval.“ Hát még az a sok ménkű Palesztinái, siriai, cháldeai, s tudj’ isten miféle országbeli izmael- barát, aki holmi, érthetetlen török vagy arabs ákumbákumokkal telt kopott papír darabka mutogatásával egész kényelmesen és merészen barangolja keresztül-kasul a „magyar Kánaánt,“ mindenütt bőven lakmározva, és zsebelve be az alamizsna-filléreket, miket templomok, kolostorok füisegéllésének ürügye alatt saját javára gyűjt, — zarándok tisztelő jámbor rendőrségünk kegyes engedelmével, vagy legalább is — elnézésével. — Tehát újból: gondosabb figyelmet, körültekintést s óvatosságot ajánlunk,

Hát a t. közönség hogyan támogassa a rendőrséget e fontos feladatában, s esetleg bekövetkezendő nemes törekvésében ?

Mindenekelőtt úgy, hogy ne adjon alamizsnát derüre-borura minden csavargó kéregetőnek, aki lakába tör, hanem követelje, vagy cselédei által követeltesse minden koldustól a hatóság által kiadott „koldulási bár ez át“. Akik pedig ily engedélyivel nem bírnak, azokat kíméletlenül utasítsa ki lakából, ha pedig szemtelenkednének, rögtön fogassa be őket a rendőrséggel. Különös figyelmet fordítsanak pedig a családok fokép azon csavargó,

nagynénémnél lakom, aki szintén igen szegény, s nagy részt az én keresetemre szorul. Néhány napja veszem észre, hogy ez az úr üldözni kezd. Midőn az üzletből, hol dolgozom, haza térek, folyvást sarkamban van. Párszor már meg is szólított, de én ilyenkor szó nélkül fordultam meg, ott hagyva a tolakodót. Nagy- néném pár nap óta beteges. Az éjjel nagyon roszul lett, s miután cselédet nem tarthatunk, csak bejárót, magam voltam kénytelen a közel gyógyszertárba menni, hogy nagynénémnek gyógyszert hozzak, miután a házmester ebbeli kérelmemet durván visszautasította. Azt hittem, gyorsan megjárom utamat minden baj nélkül, midőn egyszerre mellettem termett üldözőm, s vakmerő tolakodása, ki tudja, minő veszéiylyel fenyeget, ha a gondviselés utamba nem hozza önt, nemesleikü megszabaditómat.

A nő csaknem zokogva inondá el e szavakat, s az igazság és bensőség oly meggyőző hangján, hogy Hugó érzé, mint szorul össze szive. Azután, pár hallgatag perez múlva, kissé csillapul- tabban tette hozzá: „De hiszen önnek ismernie kell őt. Ha jól hallottam, nevén is szólította önt.

Engem nagyon sokan ismernek Bécsben, kisasszony. Felelt Hugó. De megvallom, nem emlékszem, hogy hol láttam e ficzkót valamikor. Azonban mindegy. Remélem, még fogunk találkozni.

— Az istenért! — kiáltott a leányka aggodalommal, — csak valami bajba ne keveredjék miattam. így is örök hálára vagyok ön iránt kötelezve, nemes védelmeért. Meghalnék, ha tudnám, hogy valami szerencsétlenség étté miattam. Szentül meg is fogadtam, hogy többé estve a világ minden kincséért se távozom lakásunkból. Nem is álmodtam, hogy ily veszedelem fenyegethessen. . . De ime, itt lakom. Nagynéném azóta nyugtalanul vár.

*