Eger - hetilap, 1888

1888-12-18 / 51. szám

404

hölgy. P o s g a y Margit, és L i p c s e y Szidike kiasszonj7ok valá- nak. Lipcsey Szidike k. a. testvérétől, Lipcsey Adám jó nevű íiatal költőnktől olvasott fel „Költemények prózában“ ez. alatt apró, hangulatos idylli képeket, sok lágysággal, érzéssel, bensőséggel s hatással. Posgay Margit k. a. pedig czimbalmon játszott magyar mű- és népdalokat meglepő ügyességgel s — tekintve a rövid időt, mióta e hangszert kezeli, — ritkaszabatosság- s technikával. Valóban nem tudtam volna hirtelen megmondani: csodálko- zom-é. vagy sajnálkozom ama páratlan szorgalom fölött, melyet a k.-a. e hálátlan hangszeren való gyakorlottságára fordított. De még jobban, egész a megbotránkozásig csudálkoz- tam amaz impertinens zörgés és ajtó-csapkodás fölött, mely épen e füntisztelt urhölgyek szereplése közben ismétlődött legtöbbször, s legerősebben, s nem csekély mértékben zavarta az előadást. Az ilyen botránkoztató fráterekre, — kiknek brevi manu ki szokták tenni a szűrét, — különösen fölhívjuk az estély-rendezőség figyelmét. Nagy városokban, mikor a hangverseny kezdetét vette, mindaddig, mig egy részletnek vége nincs, a terembe lépni vagy abból kimenni senkinek sem szabad, mert — nem illik. Ezt kis városban is tudja minden müveit ember; a műveletleneket pedig kézzel foghatólag kell rá megtanítani. — Záradékul Ónodi Szab ó Károly jogakad. hallgató játszott zongorán. A programmon olvasható czim: „Mars funebre“ után Ítélve, a Juuotól cserben hagyott, gyászoló Mars hadisten kesergő dalát vártam, Offenbach „Orpheus“ operettjéből; de az első akkordok után azonnal tisztában voltam, hogy Beethoven egyik gyászindul ö j á t, (Marche funébre) hallom— dilletans-bravourral. Ominósus választás! — Egy szarkasztikus kedületű szomszédom azt a malicziózus kérdést intézte hozzám: „Vájjon kinek .muzsikál ez az úr gyászindulót, — a publikumnak-e, vagy az irodalmi estélynek?“ — Az estélynek bizonyára nem; mert annak mindjárt első sükeres kísérlete is — mint hallom, közel 120—130 frt tiszta jövedelmet hozott a jo- gász-segitő egyesületnek.

Különfélék.

— Nyilvános köszönet. Nagyságos és főtiszt. Z sen do vies József prépost-kanonok ur 50 írttal, nsgos és főt. dr. Kozma Károly prép.-kanonok ur pedig 25 írttal a miskolezi kir. katli. gymuasiumi segélyző-egyesület alapitó tagjai közé kegyeskedtek lépni. Nemes jószívűségükért a szegény tanulók nevében forró köszönetét fejezi ki Polgár György, igazgató.

Legjobban szeretett azonban enyelegni a tizennégy éves Ernőnkével, a ki, mint ő, csak nézőként szerepelt; néha varrt, vagy kötögetett, s nagy örömét lelte azon látványban, hogy miként mossa ki a hegyi patak vize a zúzott kőtörmelékből azokat a szépen fénylő sárga szemeket.

Esténként a kecskét fejte, mely csakis őt ismerte.

Ilyenkor rendesen megkínálta egy pohár tejjel a rézbőrüt, ki élvezettel szürcsölte az édes fehér nedvet.

Hálás pillantásokat vetett a leányra; mondani nem tudta, csak a fejével integette, hogy mennyire jót tesz az neki s mint javul tőle az egészsége.

Később az indián gyakorta ott eveit velők s nem győzte csodálni a magyarok önzetlen barátságát s vendégszeretetét. Mindig kérdezgette, hogy miféle nemzetbeliek? Mert hogy nem született amerikaiak, azt látta szokásaikból.

Ezek azonban hiába mondták neki, hogy magyarok, nem tudta megérteni. Arról a népfajról sohase hallott teljes életében.

De megszerették a magyarok is az indiánt, ki naponta élelmi czikkeket hordott számukra és szinte hiányzott már, ha egyszer elmaradt. Ősz felé elhatározták, hogy magyaros disznótort tartanak s arra indián barátjukat is meghívják.

Mikor tehát a sudaras nagy fa rovása, melyre a kalendáriumot metszették, vasárnapot jelzett, abbahagyták a bányamunkát s végsőt visittattak a földtúrókkal.

Jött az indián s szörnyen megbámulta a pörkölés furcsa jelenetét. Nem tudta a dolgot mire vélni. Csak a fejét csóválta s váltig integetett, hogy miért bántották azt a szegény hasznos két jószágot ?

— Hiszen enni valók azok! — integették vissza magyarjaink.

— Nem, nem! — rázta fejét az indián. — A sertéshús itt nem enni való. A sertés itt csúszó-mászó álllatokkal él.

— ínstalláczió. — Miskolczról Írják lapunknak : „Szép és megható egyházi ünnepre gyűlt egybe az alsó miskolezi rom. katli. templomban, a múlt vasárnap, f. hó 9-én délelőtt, városunk katli. közönsége. Ez alkalommal lett beiktatva plébániai hivatalába ft. Fol ti n János prépost, s kiváló régész-tudósunk, az alsó- miskolczi rom. katli. pároddá köztisztelet- és szeretetheti álló id. lelkésze. A beigtatö tisztjét Zsendovics József, egri apát- kanonok ő nsga teljesítette. A díszes egyházi ünnepen, városunk értelmiségének köréből is nagyszámmal vettek részt felekezeti különbség nélkül, mert mindnyájan kivétel nélkül tiszteljük s szeretjük az ünnepelt jeles férfiút, s mindnyájan szívből örvendettünk ama kettős kitüntetésnek, mely által jeles plébánosunk sokoldalú érdemeit láttuk megjutalmazva. Az egyházi ünnepet Zsendovics apát-kanonok ő nsga nyitotta meg, fenkölt beszédben ecsetelve a mai ünnep jelentőségét. Ez után történt az ünnepelt ft. Foltin János apát urnák plébániai székébe igtatása, minek végeztével az ünnepelt a szószékre lépvén, egy, minden tekintetben remek egyházi beszédet tartott az ünnepélyen részt vett nagyszámú s díszes közönséghez. Az egyházi ünnepet, délben, a plébániai lakban 50 teritékü dús lakoma fejezte be, melyre városunk kitűnőségei felekezeti különbség nélkül valának hivatalosak. A pohárköszöntők sorát az ünnepelt apátplebános nyitotta meg, lelkes szavakban éltette király ö felségét, Samassa József egri érsek ő exját, és Zsendovics József apát-kanonok ő nsgát.

— A Vértessi-ünnepély rendezésére az egri törzskaszinó által kiküldött komité e napokban Zalár József megyei főjegyző elnöklete alatt tartotta értekezletét. Vértessi Arnold jeles beszélyiró földinknek, itt Egerben, sziiletéskelyéu történő méltó ünnepeltetése czéljából a rendező bizottság, a Vértesi-ünnep kiváló emelése czéljából az egri két nőegyesületet, az egri jogakademia segélyegyletét valamint az egri koszorús dalkört levélben kérte föl a szives közreműködésre, mely, — ismerve a nevezett t. egyleteknek minden nemes és jó ügy iránt tanúsított buzgalmát, — kétségkívül nem is fog elmaradni. Az ünnepéJy, az eddigi megállapodások szerint, egy irodalmi estélyből fog állani, melyen az ünnepelt felolvasást fog tartani. Az estély közelebbről megállapítandó részletes programmját jövő számunkban fogjuk közölni. Az estélyt az ünnepelt tiszteletére lakoma fogja befejezni.

— Az „Egri dalkör“, mint már múlt számunkban is említettük, tánczczal egybekötött hangversenyét ez idén is karácsony másod- napján, vagyis deczember 26-án tartja meg az ó-kaszinó dísztermében. Hogy az este necsak a tánczolni szeretők, de a műélvezetet óhajtók részére is kedves legyen, erről a dalkör rendező

— Lehetetlen! Sohase vettük észre.

— Mert nem figyelték jól meg. Jöjjenek el hozzánk, nekünk is vannak sertéseink, melyek ott őgyelegnek folyvást a sátraink körül, de nem azért, hogy mi együk meg őket, hanem hogy ők falják fel a közeliinkbe csúszó csörgő- és mokasszin-kigyókat, melyeknek a harapása föltétlenül halálos. Az amerikai sertés az egyetlen állat, melyre nincs hatással a kigyóméreg. Hogy eddig megmenekedtek e pusztaságban az undok férgektől, csakis e két sertésüknek köszönhették, ezentúl azonban nem tudom, hogyan fognak védekezni?

A magyarok gondolkozóba estek. A kígyókkal már gyakran találkoztak, de csakis nappal, a mikor könnyen kikerülhették őket. Éjjelre nem is gondoltak, azt hitték, akkor azok is alszanak.

Magyarjainkat csakugyan rövid idő alatt a legszomorubb sors érte. Egy esős éjjel kígyók csúsztak kunyhójukba s másnap reggelre halva voltak, csakis Emmike maradt élve, ki levegőbe felkötött lepedőn aludt.

Jött az indián s elvitte Fannikét a saját falujába.

Bánatos volt szegényke, idegen földön, ismeretlenek közt. Napról-napra sorvadt. Csakhamar ő is oda kívánkozott a közös sirhalom alá s örök álomra hajtá fejecskéjét. Könyezve temette el az indián. Sírját behintő aranyporral.

— Aranyat kerestek, arany volt a szivök, aranyat ért a barátságuk, vendégszeretetük, — mondogatá az indián, — hadd csillogjon hát aranytól fölöttük a legdurvább rög is.

Éjjel-nappal őrizte a sirt az indián. Sátrát is oda vitette.

Nem kelle sokáig őriznie. Mire az aranyvölgyek virága hervadozni kezdett s az őszi szél végig sivitott a csalitok közt, az indián is elkívánkozott egy jobb hazába, hol hite szerint azok közé kerül, a kiket szeretett. Ki tudja, meglelte-e fent őket?