Eger - hetilap, 1888

1888-11-20 / 47. szám

370

Minden félreértés kikerülése védett, ki kell jelentenünk, hogy városi közbiztonsági mizériáink okát rendőri szervezetünk gyarlóságában, magában az intézményben, és nem a személyekben keressük. Mert nemcsak tudjuk, de egész készséggel bizonyságot is tehetünk rendőrségünk tisztviselőinek szakértelmes ébersége-, ügybuzgalma- s teljes jó akaratáról. De hiába bízzák a legképzettebb s legbuzgóbb művészre is valamelyes műtárgy elkészítését, ha ahhoz szükséges eszközökkel nem rendelkezik. Hiába vannak a legügyesebb s legtehetségesebb reud- órtisztviselőink, ha alkalmas rendőrközegekkel nem rendelkeznek. Már pedig városunkban a legutolsó inasgyerek is tudja, hogy közrendőrségünk, csaknem kivétel nélkül faczér kocsisokból, dologkerülő, vagy egyébként tehetetlen s többnyire megbizhatlan, vagy rokkant szolgaszemélyzetből kerül ki, kiket nem valamelyes hivatás, hanem pusztán a nyomorúságos megélhetés vezetett e silány szolgálatra. S e szomorú állapotok maradnak mindaddig, míg azok tarthatatlanságát s tiirhetetlenségét városi képviselőtestületünk be nem látja, s rendőrségünk gyökeres átszervezése, a kívánalmakhoz, s a szolgálat követelményeihez mért tisztességes díjazással ellátott, kellő számú, ügyesen megválasztott, s a mi fő: jól betanított és úgyszólván katonailag fegyelmezett rendőri személyzet által e mizériánkon nem segit.

Addig pedig, inig ez megtörténik — mert egyszer valamikor mégis csak meg kell történnie, — rendőrségünknek becses figyelmébe ajánljuk, sőt rendőrfőkapitányságunkat egész tisztelettel, de ismételve újból fölkérjük, hogy az épületek napi renden levő vandál rongálásainak meggátlására, ha nem épen mindennap is, de legalább időnkint a nálunk már nem uj s nem idegen éj- jeli czirkálást elrendelni szíveskedjék. Nincs kétségünk benne, hogy ha ez az éjjeli czirkálás ügyesen, s kellő erélylyel lesz végrehajtva, és pedig nem zárt, hanem szétszórt csapatok ban fog intézteim, vagy végkép megszűnnek a rombolások, vagy megcsípik a gaztetteseket. Pedig teljesen el lesz érve a czél, ha e gaztettesek közöl csak egyet is tetten érnek. Az épületek bárminemű szándékos megrongálása nem rendőri k i h á g á s, hanem a büntető törvénykönyv szerint birtok-rombolás súlyos büntette, mely a kir. fenyitő törvényszék elbírálása alá esik, s esetleg évekre terjedő büntetéssel sujtatik. Csak egyetlen egy ilyen eklatáns példa kell, hogy közhírré legyen, s fogadni merünk, hogy az épületrongáló rakonczátlan gaz íiczkóknak örökre elmegy a kedvük e barbár kedvtelésüktől.

Az „EGER“ tárczája.

A téli szél. . .

A téli szél a hulló pelyheket,

Miként a fának fonyadt levelét,

Messze vidékre elrepíti s azt Rendetlenül dobálja szerteszét.

Csillog tőle az alvó galy, a fa Mohos dereka ragyogó leszen . . .

S a téli szél a hulló pelyheket Dobálja szét a nagy természeten.

Kicsiny madárka búsan csicsereg,

Meleg tanyára sehol sem talál,

A hómezőkön huzza meg magát Egy rózsatőnek száradt oldalán.

Kicsiny madárka! boldog vagy nagyon,

Leltél nyugalmat, bárminő is az, —

Tenéked fog még felviritani,

De énnekem már soha a — tavasz!

Király Kálmán.

A német szó nálunk.

Valószínűleg chauvinismusnak fogják elkeresztelni sokan azon törekvést, mely a magyar közművelődés minden nyilvánu- lásaiból ki szeretné irtani mindazt, a mi német. Idegen nemzetiségű honpolgáraink, főként maguk a német nyelvű szászok, bizonyára hamar készek e váddal eloállani, ez azonban még nem annyira szembe öltő, sőt többé-kevésbbé meg is szokhattuk már. Hanem sajnos, igy gondolkoznak és beszélnek azon magyar család-anyák is, a kik a bölcsőből alig kivett gyermekeik mellé oda állítják a „német leányt“ és szűk látkürükben el sem tudják képzelni, hogy lehessen magyar ház német leány nélkül, sőt igy gondolkoznak a magyar tanintézeteknek ama professorai is, kik helyénvalónak látják, hogy pályáján való előrehaladásában meg- akaszszanak egy magyar fiatal embert csak azért, mert nem tud németül.

Érjen bennünket a Chauvinismus vádja, szívesen elviseljük, mert érezzük, hogy azokkal szemben igazunk van; érezzük, hogy olyan törekvések mellett, minőkről alább is emlékezni fogunk, chauvinistáknak kell lennünk.

Nem csodálkozunk rajta, hogy a németek rósz néven veszik tőlünk s aprehendáluak érte szerfelett, hogy mi magyarok nem engedjük őket, Magyarországon szabadjára apostoloskodni. Az ő ilyen fajta törekvéseiknek évszázadokon át adott szabadalmat a legmagasabb befolyás. Nehezen tudnak tőle elszokni. De hogy mi magunk nyissunk utat e törekvéseknek, az nagy szégyene a magyar kultúrának s bűne azoknak, a kik rövidlátóságukban talán épen divatból öntudatlan eszközeivé válnak a hatalmaskodó német invasiónak s még nagyobb bűne azoknak, kik öntudatosan gondolkozva nem tudnak hinni abban, hogy lehet, hogy van magyar műveltség is, és német nyelv és német szokások nélkül befejezetleneknek hiszik magukat, sőt úgy vélekednek, hogy egész emberekké csak úgy lehetünk itt Magyarországon, ha nyelvünk, szokásaink, viseletűnk s mindaz, a mi az embert teszi, félig magyar, félig német ingredientiákból alkottatik.

Ismételjük : ez nem csak szégyen, de egyúttal bűn is.

Mert bizony a magyar géniusnak nagyon sok oka van a német kultúrára féltékenykedni. Izmosabb és kiterjedtebb — nem szégyen ezt elismernünk — mint a mienk s épen e tulajdonságainál fogva befurakodik minden alkotásainkba, megzavarja azok magyar jellegét; megrontja nyelvünket, ráhizelegve a német nyelv szófüzése módjait még olyan Íróra is, mint Jókai.

És a német nyelv és német műveltség e hódításaihoz segédkezet nyújt maga a magyar társadalom. Nem hogy ellenállniuk a minden résen ólálkodó inváziónak, de még kapukat nyitunk neki. Törvénykönyveink, ha nem is épen fordítások, de német mintára szabvák s igy készülnek halomszámra tankönyveink is.

Ifigénia.

— Történeti elbeszélés. —

Irta: Végh Kálmán.

(Folytatás.)

La-Roehejaquelin legelőbb is a golyó után kutatott, mely a tiszt mellébe fúródott. Egy véres seb árulta el az ajtót, hol a halálos golyó bemenetelt talált a jobb tüdő felett; a golyó azonban az egyik bordán elhajolva oldalt fúródott s a hónalj felé hatolt, hol egy daganat elárulta a gyászos vendéget. La-Roche- jaquelin habozás nélkül fogott a munkához és a bőrt felvágva a golyót diadallal mutatta a körülállóknak.

— Ezermester a mi vezérünk, szaladt ki a házból a piaczra örömujongva egy szálas suhancz, ki szuronynyá egyenesített kaszájára támaszkodva bámulta a műtétet.

— Meghiszem azt — válaszolt neki egy csinos paraszt, dicsekedve, kinek összes fegyverzete egy rozsdás kovás-puska és rövid tőrből állott, — nem hiába választottuk mi meg vezérünknek.

— Tudod-e öcsém, mit mondott ez a gyermek, mikor északi Bretagne vezérévé választotta? — kérdezte a fiatal embert egy őszfürtű vén harczos.

A kérdezett vállaívonva, félig gondolkozva a feleleten, félig habozva válaszolt a kérdésre.

— No hát halld meg fiam, és ha megéred, hogy gyermekeid, unokáid felnőni látod, tanítsd meg őket rá, hogy mikor a bretonok vezére elvállalta a harczot hitéért, királyáért, igy szólott hozzánk: „Én még csak gyermek vagyok, de bátorságommal méltónak fogom mutatni magamat arra, hogy vezéretek legyek. Ha előre megyek, kövessetek; ha hátrálok, öljetek meg, ha elesem