Eger - hetilap, 1888
1888-11-20 / 47. szám
371 Nag}' ínég ma is a német szó divatja nálunk. Ott kezdődik a bölcsőnél. Újszülött van a háznál, a papa meg' a mama örömsu- g árzó arczczal állják körül a kis magyar honpolgár bölcsőjét és terveket szőnek jövendőjéről. S ime a nevelés gondjai közt elsőül vetődik, fel, hogy „német lányt“ kell fogadni a kicsike mellé a házhoz. És a szegény kicsike még alig mondta ki azt az első édes szót, hogy „mama,“ már is valami czipszes leány gajdolásaira kell magyar szóra nőtt száját formálgatni. Mert történelmünknek minden intő tanulságai a német nyelv elterjedtségében rejlő politikai veszélyek, melyek egyszersmind mindazt, a mit a „magyar műveltség“ fogalma jelent, a nemzeti jellegből való kiforgatás, az elnémetesedés kalamitásával fenyegetik : mind ezek nem tudják belőlük kivetni azt a felfogást, hogy német szó nélkül nem lehet megélni Magyarországon. Sőt ellenkezőleg, nagyon rósz néven vesszük a nevelőnőtől, ha magyarul diskurál növendék kisasszonyainkkal, a leendő magyar családanyákkal, a kik, mikor az intézet falai közül kikerülnek, igen kellemesen tudnak csicseregni németül de sehogy sincsenek tisztában a magyar ortográfiával; igen szépen szavalnak Schillerből szentimentális német verseket, de Vörösmarthyt, Aranyt, Petőfit s a többi magyar költőket csak hírükből ismerik. Pedig ugyan mondják meg önök, magyar családanyák, mi hasznát veszik német tudományuknak, ha csak nem azt, hogy anyai örökségképen ők is odaállítják gyermekek bölcsője mellé a német leányt s későbben német nevelőnőt fogadnak a házhoz a magyar nemzeti nevelés nagyobb dicsőségére. A törvényhozás, a középiskolai törvényben, kötelező tantárgyúi jelentette ki — hosszú vita után — a német nyelvet, de ez egyedül politikai tekintetek iránt való opportunitásból történt. Hogy az opportunitásnak ilyen mélyreható kérdésben lehet-e jogosultsága, az más kérdés; de az bizonyos, hogy annak a törvényhozásnak nem volt egyetlenegy tagja sem, aki arra gondolt volna, hogy a törvény e rendelkezése folytán meg fog történhetni Magyarországon az az eset, hogy magyar fiatal embereket érettségi vizsgán a német nyelvből megbuktassanak, nemcsak, de megakadályozzák a pályájukon való előbbre haladásban akkor is, mikor az egyetlenegy tantárgyból, a német nyelvből megbukva, pótvizsgára mennek s ott újra elbuktatják őket. Nem csoda aztán, ha a német nyelv kultuszát átveszik a közéletbe is, és annak súlyát hivatali tekintélylyel is öregbíteni igyekszenek. Csak egy példát hozunk fel; az egy éves önkéntesi intézményt a hadseregben. Mikor ezt az intézményt életre hozták, az akkori közös hadügyminiszternek nem volt még bátorsága ahoz, hogy az egy éves önkéntesek tiszti vizsgájára nyíltan kimondja, hogy azt csak olyan fiatal ember teheti le, aki németül tud. Azóta húsz esztendő telt el, s ime a mostani hadügyminiszter már elérkezettnek látja az időt arra, hogy a német nyelv tudásának bosszuljatok meg!“ És azóta, tudd meg fiam, nem láttam e gyermeket legyőzve! Fiz utóbbi szavakat már a lelkesiiltség oly hangján mondotta az öreg, hogy szavát mindenki meghallhatta s nem sokára egész kört alkotott körötte a kiváncsiak serege. — Éljen Éa-Rochejaquelin 1 tört ki a suhanczból a lelkesedés, kihez az öreg szavai közvetlen intézve voltak. — Éljen ! visszhangzott az egész fölkelő sereg ajkán a jelszó. Éljen a király XVII. Lajos! Éljen Francziaország. — Ilyen s ehhez hasonló örömkiáltások törtek elő a bretonok lelkesült kebléből. Még harsogott az éljen, még a föltartott fegyverek, fővegek jelezték a lelkesedést, mikor az a tisztes öreg térdre ereszkedett, kalapját kezébe vette s körötte gyűrű alakban szaporodott a térdeplők száma. Mikor már lecsendesült egészen a zaj, feszült várakozással figyelt mindenki az öreg szavára s az tiszta, komoly, megindult hangon, mondta elő a térdeplőknek a Bold. Szűz litániáját s a térdeplő sereg moraja, a mint a feleletet, reámondotta az öreg dics szavaira, egy szép, egy üldözött tartomány, egy vérző ország imáját jutatta a Szomorúak Vigasztalójához. La-Rochejaquelin bennhagyta Claude Józsefet, miután sebét gondosan bekötözte s maga is az imádkozok közzé térdepelt. A litániának vége lett. (az öreg breton elolvasta egy avult könyvből az imádságot is, mi a litánia után következik) s az imádkozok felemelkedtek. — Bajtársak! — dördült meg La-Rochejaquelin férfias erős hangja, ma újra győzelmet adott Isten fegyvereinknek, dicsőitsük őt! E felhívásra, mintha minden szív feszült érzelmeinek adott volna szavakat, mintha kinyitotta volna annyi áhitat csatornáját, egy szívvel lélekkel zendült meg a bretonok ajakán a „Te Deum“ franczia szavakkal és sajátlagos dallammal. föltételét hirdesse, és pedig olyan súlyos körülmények közt, mikor a véderő törvénynek kilátásba levő módosítása szerint a tiszti vizsga le nem tevése nagyon érezhető terheket fog rá róni a művelt fiatalságra. Ez irány feléledésének mozgató oka — higyjék el önök családanyák és tanintézeteink vezetői — ott van a magyar nevelés németes irányzatokban. Önök védekeznek vele, hogy a német — s a mi vele együtt jár — a német műveltség kultuszát az élet teszi nálunk közszükséggé, pedig épen megfordítva áll a dolog: ebben a német kultuszban van eredő pontja annak, hogy a német nyelv nálunk még most is, sőt némely irányban mind inkább hatalmasabban — közszükséglet. (A „B-d“ után.) Különfélék. — Szent Erzsébet napját, szeretett királynénk ö felsége név- ünnepét, tegnap, hétfőn, f. hó 19-én szokott kegyelettel ünnepelte meg városunk közönsége. Az ez alkalomból a főszékesegyházban tartott ünnepi istentiszteleten Szele Gábor püspök, érs. helyettes őmlga, fényes papi segédlettel pontifikáit. Az ájtatosságon a helybeli polgári s katonai hatóságok, a tanintézetek s egyletek testületileg vettek részt, s e kívül a nagy közönség köréből is számos ajta- toskodók jelentek meg. hogy buzgó fohászt bocsássanak az egek Urához a legkegyesebb, legáldottabb királyasszony, népeinek s hazánk javának szentelt hosszú, boldog éltéért. Istentisztelet alatt a műkedvelők és a katonai zenekar tagjai által is erősbitett főszékesegyházi ének- és zenekar Zsasskovszky Endre kellemes zenéjű B.-dur miséjét szép szabatossággal adta elő. — Királynénk ö felsége ;névünnepének örömét ezúttal, szomorú gyászeset zavarta meg. Édes atyja, Miksa bajor herczeg, a múlt csütörtökön, f. hó 15-én, ismételt szélhüdés következtében, 80 éves korában elhunyt. Halála gyászba borította Európának csaknem valamennyi uralkodó családját, kikkel a boldogult főherczeg közelebbi rokoni összeköttetésben állott. De a jó bajor nép is szive mélyéből fogja gyászolni a határtalan jóságú liercze- get. ki oly gyakran s annyi szívességgel és kegygyei érintkezett, a néppel, hogy e leereszkedő nyájasságáért egész mondakör fűződött áldásos élete köré. Beszélik egyebek közt róla, hogy ifjú korában sokszor elhagyván az udvart, az Alpok vadregényes bésczei közé vonult, s kitűnő cziterás lévén, egyszerű pú; öltözetben a mulató nép közé vegyülve, a falusi tánczhelyiségekben összegyűlt fiatalságnak egész kedélyességgel órákig cziterázta a szebbnél szebb, talpcsiklándó nótákat. Csakhamar nagy hírre is kapott, mint kitűnő cziterás, de minden sejtelem daczára is csak sok idő mulva födözték föl, hogy minő nagy úr rejlik a kedvelt muzsikus egyszerű pórmándlija alatt. Úgy e jellemző vonása, vaE népet rablóknak, gyilkosoknak nevezte a rósz akarat, pedig földjét, hitét, királyát, meggyőződését védte oly elszántsággal, minőhöz hasonlót, csak hősies szív relief. A mint, a sereg elvégezte haladását,, La-Rochejaquelin kirendelte az őröket, felgyujtatta az őrtüzeket s a bretonok rövid vacsora után, ki erre, ki arra nyugalomra dőltek. A fiatal vezér azon házban nyugodott le melyben ellenfele eszméletlenül feküdt. Meghagyta a háziaknak, hogy ha a beteg felébredt, költsék fel őt is. Még az éjfél nem érkezett el, midőn az egész falu pihenni tért. Hajnal felé, úgy 4 óra tájban, La-Rochejaquelint felköltöt- ték a háziak. — Uram, vezér, a beteg ébren van, veled akar beszélni. La-Rochejaquelin felugrott rögtönzött fekhelyéről s odament az alig lélekző köztársasági tiszthez. — Bajtárs, nyújtsd le hozzám kezed, a sir széléről szól hozzád a/, a ki méltó ellenfelének tartott, mindig, s kit addig, mig az én ügyem más mederben haladt, szemmel, karddal, pisztolyommal kerestelek. Fin érzem, meg fogok halni, a golyót bárkivettétek, de tüdőm az összeroncsolta úgy, hogy nem hegedhet be. Lázam elmúlt pillanatra, de én tudom, hogy a Gondviselés csak azért enged higgadni, hogy számot vessek önmagámmal s irgalmát elnyeljem. Szeretnék meggyónni, pedig ezt. mióta az iskolából kikerültem, soha sem tettem, de tudom, nincs az egész környéken senki, ki feloldozhatna. De Isten irgalommal lesz irántam s töre- delmem kedvesen veszi. Itt a beteg kevés szünetet tartott, mialatt La-Rochejaquelin a haldokló ágya mellé térdelt, s kezét annak kezébe téve nyug- tatá. A háziak is mind áhítattal bocsátkoztak térdre.
