Eger - hetilap, 1888

1888-11-20 / 47. szám

47-ik szám. 27-ik év-folyam 1888. November 20-án. Előfizetési dij: Egész evre . 5 frt — ki Félévre . . 2 „ 50 Negyed évre. 1 „ 30 „ Egy hónapra — „ 45 „ Egyes szám — „ 12 „ EGER, Hirdetésekért minden 3 hasábozoit petil sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilltérben egy petit- sorhelyért 15 kr. fizetendő. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztöseg (Széchenyi-utcza 30. sz. Szabóféle ház) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. Vandalismus. Vandalismus!.. Istenemre mondom, ez még nagyon szolid kifejezés ama vérlázitő, botrányos és gyalázatos üzelmek jellem­zésére, melyeknek városunkban, fökép a legnagyobb magyar: Széchenyiről nevezett fóutczán, pár év óta szemtanúi vagyunk. Ha a történelem a Vandalismus szóval bélyegezte meg a betörő barbár népek ama féktelen eljárását, melylyel a leigá- zott, műveltebb népek remek műemlékeit durva kézzel, s még dur­vább érzéssel szétrombolni, elpusztítani nem iszonyodtak: akkor a „barbár“ epitheton, s a „Vandalismus“ jelző alig jellemez­hetik a műveltnek nevezett XIX. században a mi egri népünk bárdolatlan tömegét s illetve annak qualifikálhatatlan amaz eljá­rását, melylyel, főkép a Széchenyi-utczában, az újabban épült, vagy renovált, s külsejükre nézve nemesebb ízlésre s csínra valló házakat, féktelen vad orgiával, s még a vadállaténál is alább- való lelketlenséggel s brutalitással rombolja, ékteleniti s csúfítja. Hivatkozzam-e példákra? Ott van a dr. Schwartz Dá­vid gyakorló orvos háza, melyet Lejtényi állami főmérnök egy, ezer esztendős, rozoga épület helyén, kiváló elegancziával és ízlés­sel építtetett, s mely — különös szerencsére! — egy hasonló nemes ízlésű, vagyonos, és passionátus birtokos, dr. Schwartz Dávid orvos birtokába került, ki nemcsak szenvedélyes gonddal ápolja, hanem még fokozott Ízléssel is törekszik szépíteni fő- utczánk, sőt városunk emez egyik legcsinosabb, s legjobb Ízléssel készült épületét. S mit miveit ezzel évek során át az egri bar­bár tömeg? Talán csak annyit, hogy több Ízben festékkel bemá­zolta, sártömegekkel bemocskolta, s minden kigondolható módon neszennyezte? Ó nem! Ezzel a durva barbár hősiesség nem elé­gedett meg, hanem levagdalta a párkányzatokat, istentelen kezek­kel letördöste a külső diszitményeket! S talán csak egy ízben? Dehogy! Számát se lehetne megmondani, hogy hányszor; szóval: akárhányszor javíttatta ki a derék háztulajdonos bámulatra méltó türelme a vandál rombolásokat, — pár nap múlva már ismét arra a vérlázitő tapasztalásra kellett ébrednie, hogy háza újból, s még nagyobb mértékben el van éktelenitve! Nem kisebb mértékben volt ilyetén barbár üldözéseknek ki­téve Juhász Sándor városi pénztáros polgártársunk. Nem volt elég rá nézve azon érzékeny anyagi csapás, hogy egy borzasztó tűzvész a főutczai házát csaknem teljesen elpusztította, hanem még az kellett hozzá, hogy midőn e házát tetemes költséggel új­ra építtette, s szintén nemes Ízlésű külső csínnal látta el, — ak­kor neki fordult az egri Vandalismus, és hosszú időn át űzte raj­ta lelketlen garázdálkodásait, úgy annyira, hogy bárhányszor ta- taroztatta is ki a házigazda csudás türelme a házán elkövetett éktelen rombolásokat, — pár nap múlva ismét újabb, sőt nagyobb mérvű pusztításokat kellett háza külsején tapasztalnia. Menjünk-e tovább? Wahl Ferenez, ez a derék, egyszerű, fiatal iparos pol­gártársunk, évek óta folytatott szorgalmas munkássága után nagy önmegtagadással s példaszerű takarékossággal összegyűjtött fillé­reit áldozta arra, hogy városunk fő-utezáját egy, a modern épít­kezési igényeknek, s a jó és nemes Ízlésnek teljesen megfelelő uj, díszes épülettel gazdagítsa. S mi volt a legelső öröme és gyö­nyörűsége belőle? Az,‘ hogy jóformán alig készült el gondos csínnal a derék épület külseje, — már pár nap múlva a legvér- lázitóbb rombolásokat és éktelenségeket követte el rajta az egri vandalizmus! — Egy cseppet se csudálkozunk rajta, hogy a házi­gazda — mint tőle magától értesültünk, — méltó elkeseredésében megfogadta, hogy biz ő nem javíttatja ki az éktelen romboláso­kat. Ha az egrieknek így jobban tetszik, — miután nem tudják megvédelmezni, — hát gyönyörködjenek igy benne! Mit szóljunk például ahhoz, hogy főgymnásiumunk csak imént nagy költséggel fölépített diszes tornahelyiségének „kacsaparti“ homlokzata folytonosan ki van téve az egri romboló vitézek rakon- czátlanságainak, és alig van rá eset, hogy sérülés nélkül állana? De ez még csekélység ahhoz képest, hogy az egri parittyázó vité­zek rendszerint e tájon tartják lövészeti gyakorlataikat, s czél- tábláik a főgyrnn. muzeum ablakai, melyeken keresztül már nem egy ízben okoztak tetemes kárt az ablakon beröpitett kövekkel. Idézhetnénk még több, s közelebbi példákat is, de azt hisz- szük ennyi is elég belőlük, az itteni gyalázatos és tűrhetetlen ál­lapotok kellő illustrácziójára. S most e mélyen botránkoztató állapotokkal szemben min­denek előtt két kérdés merül föl előttünk: Hol keressük e tűr­hetetlen baj okát; s vájjon hát lehetetlen-é azon segíteni ? Az első kérdésre nagyon egyszerű a felelet. A baj oka első sorban, s mondhatnék: csaknem kizárólag nyomorúságos rendőrségi viszonyainkban rejlik. Tapasztalásból, és statisztikai adatokból tudjuk, hogy nincs széles Magyarországon város, hasonló számarányú lakossággal, melynek — hogy erősebb epithetonokat ne használjunk, — fogyatékosabb s szegé­nyebb rendőrségi apparátusa volna, mint Egernek. Hiszen ma már Gyöngyös városának is vannak ügyes, élelmes konstáblerei; — s ha a bpesti rendőrség tagjait az ottani élcz- lapok nap-nap után gúnyolják a már országszerte ismert jellemző „András bácsi“ névvel: ugyan minek neveznék el a mi jeles egri rendőrközegeinket, ha történetesen oda kölcsönöznők őket irmagul — a fővárosnak ? mustráljunk? No jó! Az egri policzia philantropjai kedvé­ért azt is megteszszük. Nem épen régen történt, hogy városunk rendőrségének feje szigorú parancsolatban doboltatta ki, hogy akik éjjel a lakosok nyugalmát éktelen dalolásaikkal háborítják, befogatandók, s szi­gorúan büntetendők. Alig pár nap múlva, egy éjjel hazamenőben hallom, hogy a fő-uteza vége felől éktelen orditozással közeledik egy jól beállított magyar. Csakhamar beérek két fegyveres egri „Andrást.“ Megszólítom őket. „Mért nem fordulnak vissza, s fog­ják be azt az ordítozó betyárt? Hát nem tudják a főkapitányul' szigorú rendeletét?“ — „Majd befogjuk uram — válaszolák András urék, — csak hadd érjen utói bennünket!“ S azzal szép csöndesen ballagtak tovább, hogy a részeg korhely valahogyan utói ne érje, mert még az találná őket befogni. Egy jó barátom — beszélte a múlt napokban, — a kapu­ját festette, s nehogy az uteza-suhanezok az uj festést éjjel gaz negéddel elmázolják, megkérte a városi rendőrközegeket, — j ó áldomás Ígérte mellett. — hogy éjjeli czirkálásaik közben le­gyenek egy kis gonddal és figyelemmel a kapura, nehogy a fes­tést elmázolják. — András bácsiék szentül meg is Ígérték s erő­sen köpték a markukat, hogy a kapura még a légy se fog rá- szállani, úgy megőrzik. — Meg is őrizték. Más nap reggel három tenyér teljes nyoma volt a kapu festésen lát­ható, mind a tizenöt ujj nyomával egyetemben — a házigazda s a járókelők nagy gyönyörűségére. Azt hiszszük, ebből az illustráczióból is elég ennyi.

Next

/
Thumbnails
Contents