Eger - hetilap, 1887
1887-02-22 / 8. szám
58 1850/ februárban kerültem haza Breslauból, honnét azzal citáltak haza, hogy ha nem jelentkezem Machio generálisnál febr. elején, mint szökevényt fognak tekinteni. — Természetes, hogy haza is jöttem azonnal, s igazolva magamat Machio előtt Budapesten, azonnal haza, Vámos-Györkre vonultam. Gyöngyös-Halász községe, melyben gr. Almásy Erneszt lakott, tőlem jó negyed, — hogy ne mondjam — félóra járásnyira fekszik. Első dolgaim egyike volt átrándulni Halászra, fölkeresni Almásyt, kivel egymásnak jó szomszédi s baráti viszonyt fogadtunk Parendorf alatt! Szép téli napon volt, hogy áthajtottam kocsimon Halászra, s a befordúlónál látok egy két lovas hintót, s benne szép asszonyokat és gyermekeket, — valamennyit gyászban. Akkori időben gyászba öltözött hölgyeket látni nem volt feltűnő; hisz oly sokan gyászolták apáikat, férjeiket, kedveseiket, testvéreiket! Elhajtottam a kocsi mellett, haladtam utamon befelé a faluba, s mert még nem voltam Almásy Ernesztnél soha, nem tudtam, hogy melyik udvarba hajtsak be. Megállottám, s egy mellettem ballagó embert megszóliték, kérdezve, hogy melyik az Almásy Erneszt háza? „Ez itten, uram, jobbra az első kapu. De nincs otthon senki, ha oda tetszik tartani. Épen most menjek el hintón az úr mellett; a kocsiban ült az egész család.“ „Ha jól láttam, abban a kocsiban nem ült Almássy úr!“ „Almásy ur nem ült benne a kocsiban, mert az már hónapok előtt meghalt! A kocsiban az özvegy és gyermekei ültek.“ Én még arról semmit sem tudtam, hogy gr. Almássy Erneszt meghalt! — Pedig úgy volt. Meghalt egy csatában történt nagy meghűlés folytáu cholerában. . . . Minő szerencse, hogy egy negyed órával nem hamarabb indultam! Minő nagy meglepetés lett volna, s minő állapot rám nézve, ha betérek a házba, s ott esetleg az özvegytől kérdezem, hogy : itthon van-e férje ? Még most is borsózik a hátam, ha visszagondolok ezen esetre, melyet aztán később elmondottam az özvegynek, ki meg azt mondotta nekem, hogy elhunyt férje többször emlegetett betegségében ; hogy megismerkedett szomszédjával, aztán, hogy egymásnak baráti viszonyt helyeztünk kilátásba; s elmondá azt is, hogy lélekzete elállóit, mikor mellettük elhajtottam; azonnal eszébe jutott neki, hogy ez az, kit férje emlegetett. így volt biz ez, édes öreg barátom. De hát dologra! Te fölhívtál arra, hogy az „Ifjú Erdély“ ez. lapra praenumerál- jak, s szerezzek előfizetőket. „Parbleu! Asszonyom, hogyan jutott e levélhez?“ „Nagyon egyszerű módon. Ön tegnap nálam volt, térdein csuszkáit előttem és szerelmet esküdött nekem, természetesen, örök szerelmet, s valószínűleg a tükör előtt begyakorolt elragadtatásában kirántotta zsebéből illatos foulard-kendőjét és ezzel együtt e levelet, a mely lábaimhoz esett. Bocsásson meg, barátom, bátorságomért, midőn ön eltávozott, beletekinték a levélbe; az első tekintet a másodikra csábított s igy tovább, mig a levelet végig olvastam. — Ön álmélkodik? ■— Ön zavarban van ? — Bizony, nem hittem, hogy ön még zavarba is tud jönni.“ „Megvallom, asszonyom, az ön vádja teljesen összekuszálta gondolataimat.“ „Szedje össze magát, uram!“ „Engedje meg, asszonyom, hogy néhány csepp patchoulit használhassak.“ „Minden tartózkodás nélkül, Nádfalvy űr.“ „A patchouli erősiti gyenge idegeimet. Istenem, mily zavarba hozhatja az embert — egy menyasszony. . .“ „Igen, ha álutakon érik. Most feleljen, hűtlen lovag, hogyan merészelt ön engemet szerelmével ostromolni, midőn a távolban menyasszonya epekedik utána!“ „Asszonyom, kegyed oly szép és szellemes! Az ön közelében senki sem gondolhat másra, mint csakis önre. En kegyedet szeretem, imádom!“ „Hallgasson erről, ha nem akarja, hogy komolyan megnehezteljek önre, Ön veszedelmes csélcsap, a kit engedékenységem arra a tévhitre vezetett, hogy az az övéhez hasonló könnyelműség. — Uram, ez egyszer még nem fogok jogommal élni, hanem Elkezdettem a gyűjtést; már is van gyűjtve szép számmal, s a háznagyi szoba most e gyűjtéssel foglalkozik, s azt hiszem, hogy nem süker nélkül. S most még pár szót! Az általad felszínre hozott epizódról jut eszembe egy másik epizód, melyet azonnal elmondok, — s mely epizód elbeszéléséből fogod látni, hogy helyesen cselekedtél, midőn Írtál ! Én a hadjárat szerencsétlen vége után 1849. novemberben szereztem jó emberek segélyével rendes passust, s útnak eredtem Graefenbergbe, igazabban Freiwaldauba, ahol egy hónapot, a deczembert töltöttem, igen jó társaságban, lengyel és magyar menekültek igen kedves társaságában. Itt időzött akkor Vesselényi Miklós is, kinél csakhamar mindennapos vendég lettem, s kit véghetetlenül érdekelt szabadságharezunknak minden mozzanata, s el is beszéltette velünk mindenkivel, ki mit tudott a részletekből, s nem is volt szegény vaknak nagyobb öröme, mint ha valamely győzelmes csatánk egy-egy jelenetét elmondottuk neki. — Néha jelentéktelen eseményeket is nagyon szívesen vett, s mindig azt mondotta: „Ne képzeljétek, hogy van oly csekély részlet, melynek ne legyen indoka, s még nem válhatnék idő jártával a történetírásnak hasznos kut- forrásává.“ Mikor egy szép reggelen egy jóravaló „slésinger“ nekem, ismert kéztől Írva, hoz egy kis ezédulát, melyre nem volt semmi egyéb Írva, mint az, hogy: „Elérkezett az idő, hogy meneküljetek, mert holnap már el lesztek fogva, ha még ma el nem mentek innét;“ — pakoltunk tehát azonnal, s mentünk, még pedig elővigyázatból a kocsi után gyalog Neuseeig, a porosz határig, s onnét szerencsésen Breslauba. Mielőtt elindultam volna, elmentem Vesselényihez búcsúzni. Könnyezve szorította meg kezemet, s „Isten hozzád“-ot mondott szomorú hangon. Egy év múlva kaptam tőle egy levelet, melyben az állott, hogy: „El ne feledje ön, t. barátom, hogy kötelessége élményeit leírni, mert ez kötelessége minden jó magyarnak! Hogy legyen majdan anyaga és kutforrása a történelem Írójának!“ E levelet most is őrzöm legbecsesebb ereklyéim között, s veled is közlöm eredetiben, ha összejövünk. Addig is írj szabadságharczunk élményeiből, mikor csak teheted. Hidd el, hogy a magyar közönség szívesen, nagyon szívesen olvassa, s elmereng rajtok, ha még oly csekélynek látszó epizódokat is írunk arról a szép, igen szép múltról; s hidd el, hogy ez emlékek is emelik a lelket, buzdítják a keblet. Hej, pedig e hazának szüksége van arra, hogy fiai s leányai a hazafiság szent lángjával ihlettesse- nek, s ne feledjék tisztelni ama szép, magasztos időket, melyeknek köszöni Magyarország, hogy újra él! V. Kovách László. megkegyelmezek önnek; de csak egy feltétel alatt: ha ön soha, érti uram ? — soha többé nem fog nekem szerelméről fecsegni. Jól jegyezze meg, ha e feltételt csak egyszer is megszegné örökre megválunk egymástól. Nádfalvy izgatottan forgatta kezei között a kalapját s fokonként növekedő zavarában össze-vissza tördelte karimáját. „Nos, megígéri ?“ „Igen.“ „Becsületére ?“ „Igen.“ „Szeretem, ha engedelmes. S ezért meg is fogom jutalmazni. Megengedem, hogy az álarezos bálba elkísérhessen.“ „Oh én boldog!“ „Kocsim 10 órakor fog önre várakozni. Üljön fel mindjárt s várjon rám a kapu előtt.“ „Nem szabad lakására feljönnöm?“ „Nem.“ „De kérem, ne tiltson ki a paradicsomból!“ esengett Nádfalvy. „Semmi ellenmondás! Isten önnel, kedves Aladár!“ mondotta a szép asszony csábitó mosolylyal s kebléről egy fakadó rózsabimbót vevén, a búcsúzó Nádfalvy kalapjába dobta. Nádfalvy meghajtá magát és távozott. — Csak lassan haladt lefelé a lépcsőn, s a történtekről elmélkedve igy monologizált: „Szeret ez az asszony, vagy csak bolondit ? Ki mondja meg nekem? Engesztelhetetlen komolysága és szemrehányásai vőlegény- ségem miatt, aztán ez az üde rózsabimbó ?! — Hát ha mégis szeret?“ Egy pillanatra megállóit, tükröt vett elő zsebéből s öntelten nézegette magát benne. „Parbleu! még az irigység sem tail
