Eger - hetilap, 1887
1887-02-22 / 8. szám
8-ik szám. 26-ik év-folyam 1887. Február 22. Előfizetési dij: Egész évre . 5 frt — kr. Félévre . . 2 „ 50 „ Negyed évre. 1 „ 30 „ Egy hónapra — „ 45 „ Egyes szám — „ 12 „ Hirdetésekért minden 3 hasábozoit petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy pelit- sorhelyért 15 kr. fizetendő. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztőseg (Baktai-ut, Exingerféle ház.) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. Válasz Földváry Kálmánnak. Azt mondják, — s van benne valami igaz, — „többé-ke- vésbbé laudator temporis acti“ lesz minden vénhedő ember, mikor vénülni kezd. Már pedig te is, én is kezdünk vénülni. Sajuos, de igaz. De meg nem is olyan szégyenletes dolog az, ha valaki szeret visszaemlékezni letűnt időkre, viselt dolgaira s rég történtekre. Én például örömmel beszélek azon időkről, melyeket fölem- litél, a szabadságharcznak idejéről, midőn pezsgő vérű fiatalság voltunk, csupa nagy és dicső remények közt küzdve, fáradva a legszentebb feladat megvalósításáért :a haza szabadságáért. Ki merné tagadni azt, hogy már magok azon idők lelkesítők, fölségesek voltak! Mindennap egy-egy történeti eseménynek hírét vettük, s éltük a történelmet ; s ha hozzáteszszük azt, hogy akkor ifjak, — ma vének vagyunk, biz az sem kevés zománczot nyújt ahhoz, hogy az, ami akkor történt, dicsfénynyel van szemünk, lelkünk szivünk előtt körülövezve! Mielőtt folytatnám ott, ahol te megszakít ád az elmondott események fonalát, — szemedre kell vetnem egy nagy hibát, ami iratodban consequenter három Ízben fordul elő tévesen; s ez az, Az „EGER“ tárczája. A porticii néma. Farsangi történet. I. „Asszonyom, én kegyedet kimondhatatlanul szeretem!“ „Ezt nekem már ezerszer mondá.“ „De, fájdalom, hiába, mert nem adott hitelt szavaimnak.“ „Ez volt a legokosabb, a mit tehettem.“ „Asszonyom, ön őrültté tesz. Nem tudom, bizalmatlanságának, vagy szívtelenségének tulajdonitsam-e gúnyolódását? Az égre esküszöm, hogy szivem úgy dobog, mint egy vashámor és szerelmem lángja majd hogy ki nem csap mellényemen keresztül!“ „Szép, uram, hogy Heinét is olvasta; de tiltakoznom kell az ellen, liory reggeli-pongyola-verseit esetlen prózájának hálóköntösébe burkolja.“ „Hogyan? Heinét idéztem volna? Megvallom, asszonyom, sohasem szerettem a foghagyma-illatot. Heine pedig. . .“ „Nos. hát ne vegye nyelvére, hanem beszéljen inkább másról. — Mit adnak ma a színházban? Mi újság van a városban?“ „Szolgálhatok újsággal is. Beszélik, hogy egy hires kötél- tánczos érkezett városunkba, ki a két legmagasabb torony között kifeszitett kötélen fog tánczolni — nem a lábain, mivel ez ma már nagyon közönséges dolog lenne, hanem — a fején.“ hogy te azon eseményről szólva, mindig azt állítod, hogy azóta 29 év folyt le, holott, sajnos, nem 29, hanem épen tiz évvel több, mert annak, amit elmondasz, 39 éve, hogy történt, s nem 29; ami, bizony-bizony mondom néked, hogy tiz esztendővel vénit bennünket. No de az ilyen hiba megbocsátható, s én meg is bocsátom, mert bizonyosan jóhiszeműleg követted el. S ha már tollat fogtam, leírok egy szomorú epizódot, mely velem történt nemsokára az általad leirt esemény után. Parendorf előtt határ-poszton valánk, gr. Almásy Er- neszt egy zászlóaljai, melynél ő őrnagy, te pedig segédtiszt valál. Talán egy álló hétig voltunk itt előőrsi szolgálatban, ti, és én. mint a Il-ik pesti önkéntes zászlóaljnak, később — gondolom, — 36-ik honvédzászlóaljnak két századával. .Tói mondod, hogy itt ismerkedtünk meg, — és itt ismerkedtem én meg közel szomszédomban lakott Almásy Erneszttel, kivel aztán naponta együtt ebédeltünk, esteliztünk, s sokat beszéltünk otthonunkról, s azon időről, midőn majd - hitünk szerint — nem sokára, mint győzelmes harczosok haza kerülünk, s egymással jó barátságban élünk. Nem győztünk, -- de haza kerültünk. Én pár havi bujdosás és külföldre való menekülés után, „Ha ez az élez az ön szellemi tulajdona, úgy nem dicsérem meg érte, mert nagyon unalmas. Nekem úgy látszik, mintha ön is a fejére akarna állani. No, de semmi sem lehetetlen.“ „Oh vajha igy volna s kegyed engemet szeretne!“ „Én, önt? Ha, ha, ha!“ „Kegyed nevet? S miért, ha szabad kérdenem?“ „Mert ön párját ritkító — képmutató.“ „Én ?“ „Igen! Ne tagadja, lenge Nádfalvy úr, ön vőlegény!“ „Én ?“ „Igen, igen. tisztelt úr! Menyasszonyát Malvinnak hívják.“ „Nem ismerek ily nevű hölgyet.“ „Ez mégis sok ! Azt is tudom, hogy Malvin a fővárosban él.“ „A fővárosban?“ „Mégis tagadja? Tekintsen ide! Ismeri-e e kézvonásokat s e levél tartalmát ?“ „Engedje meg asszonyom, hogy szemüvegemet megtisztítsam a portól. Útczáink oly porosak. . .“ „Csak tessék, tisztelt Nádfalvy űr. — Nos, ismeri-e ez Írást?“ „Nem vagyok még tisztában a dologgal, asszonyom. Ez az átkozott üveg még mindig homályosan mutat.“ „Lépjen közelebb az ablakhoz; talán a nagyobb világosság az ön homályos emlékezetét is fel fogja deriteni.“ „Mon Dieu! Mintha ismerném ezt az Írást. Igen, igen.. . . Nincs kétség benne. . . Egy futólagos, rég nyugalomba helyezett fővárosi viszony.“ „Úgy? Olvassa csak valamivel pontosabban a levelet.“
