Eger - hetilap, 1887
1887-09-06 / 36. szám
282 zelmeket, melyekkel a magyar ember Fiume és lakossága iránt viseltetik. Talán nem is vették volna észre, hogy vájjon mi hiányzik a lelkes manifestatiok izéből, ha véletlen Fiúméból Velenczébe át nem rándulnak, hol meg kellett tanúlniok, hogy a nyilvános de- monstratioknak van egy bizonyos leírhatatlan zamata, mely mesterségesen nem állítható elé s melyet csak is a rokonszenvező általános közérzület szívélyessége adhat meg nekik. A fiumei látogatás olyan volt, mint midőn egy házhoz idegen előkelő vendég érkezik, mely előtt ki akar az ember tenni magáért; a velenczei két jó barát véletlen találkozásához hasonlított, kik némán átölelik egymást s csak könybe lábadt szemeik beszélnek. Mi nem szőjjük tovább e themát, — csak fájdalommal gondolunk az elmúlt századok történetére, melyeken át liorvát testvéreinkkel jó és balsorsot a legszebb egyetértésben együtt viseltünk, s ellenszenvvel, sőt undorral tekintünk azok érzelmére, kiknek zászlaján a: „divide ut impera“ devise, a „jog és szabadság“ jelszava alatt van elrejtve. A velenczeiek hangulata az ott megjelenő: „II Tempo“ czimü lap f. auguszt. 24-én megjelent ez évi 242. számában van hűen vázolva, ezért közöljük ennek a magyar tűzoltók látogatására vonatkozó czikkét, magyar fordításban. A magyarok Velenczében. A magyarok és a község-tanács. Ma reggel nyolcz és fél órakor összegyűlt a magyar tűzoltók képviselősége a doge- palota udvarában, s onnan indúlt ki, hogy két gyönyörű koszorút tegyen le Victor Emánuel és Garibaldi szobraikra. Ennél udvariasabb eszméjök nem is jöhetett volna; s elmondhatjuk, hogy ezen tényök az egész városra nézve a legkedvezőbb benyomást tette. Sőt egy félreértés oly tüntetésekre adott alkalmat, melyek ámbár ha magukban nem jogosultak is, mutatják, mennyire hálás Velencze azon szives hódolatért, melyet a magyarok, a haza nagy királya és nagy hőse emléke iránt tanúsítottak. A félreértés a községtanácsot illeti; a velenczeiek által azon mulasztás, hogy a fenn leirt alkalomkor a városi hatóság részéről senki sem volt mint képviselő jelen, igen zokon vétetett. Sietünk kijelenteni, hogy a mulasztás nem létezik, a községtanács épen nem véthetett, s most is úgy viselte magát, a mint kellett viselkednie. Ezt bizonyíthatja Gallo Tullius úr, ki honfiúi fölhevülésében ezen ügyről egy levelet irt nekünk, igen sajnálkozván a községi képviselet távolléte fölött. Sőt még többet tett. Azon szándékkal, hogy a mulasztást jóvá tehesse, zászlót kölcsönzött egy családtól, és ezzel a Garibaldi szobrához sietett, s az ott levő magyarokhoz csatlakozott. Világitó toronynak büvölése Lenkünkbe mind, mind Téged hoz elő. A Te országod Tőled messze, messze Lajos-napot ül; szívben ünnepel. Ötszáz magyar a tenger városában Márk oltárán zsolozsmát énekel. Mint léghajó az ég és föld között, Lelkünk közied s hazánk között lebeg. Tenger, szabadság, Kosuth szelleme S magyar hazám — óh egyesüljetek! Jankai. Nagy emberek apró szokásai. IViilesz Bélától. (Folytatás.) Leibnitz bölcsész nem nősült meg, sem házgondnoknőt, sem szakácsnőt nem tartott, hanem háztartása körül mindent maga végzett. Ezt talán nem annyira túlzott takarékosságból tette, mint inkább azért, mert neki a nők semmit sem tudtak kedvére tenni. Átalában pedig zavarta őt női teremtmény közelléte. Különben háztartása nem is igen volt; ebédet s vacsorát vendéglőből hordatott, ha nem volt valahova vendégül híva. Naponként kétszer hozatott ételt, nem kötve magát az ebéd vagy vacsora idejéhez; akkor evett, mikor éhes volt. Ötven éves korában egyszer eszébe jött, hogy jó lenne talán megnősülni; ki is választotta élettársát, de a hölgy némi gondolkozási időt kért az elhaOtt találta már Balbi Enrico és Rosenthal Fülöp urakat, kiknek szinte ugyanazon szándékuk volt. Sőt Rosenthal úr szót emelt, s köszönetét mondott a magyaroknak a velenczeiek nevében, kinek aztán nemes hangon válaszolt Mőcs Zsigmond úr, a „Fiume“ lap főszerkesztője. Ismételjük, hogy mindez tanúsítja a Magyaroknak, hogy mennyi rokonszenvvel fogadtatott az ő tüntetésök, de hasonlókép ismételjük azt is, hogy polgártársainknak nem volt igazságuk, midőn a községtanácsot vádolták. És itt legyen szabad nyilvánosan kijelenteni azt, a mit felelnünk kell mindazoknak, kik arra hívtak föl bennünket, hogy rójjuk meg a községtanácsot. Mindenek előtt, meg kell a dolgot kétszer is gondolni, mielőtt a magunk képviseletét idegenek előtt megrónánk. Másodszor pedig, azért hogy a községtanács, még nem vesztette el jogát arra, hogy meghallgattatták. E végből több oldalról tudomást szerezvén a dologról, minden kényes duz- zogásról bátran letehetünk. íme a tények : Tegnap a községtanácsban — ámbátor csak magán-minőségben jelentek meg — a magyar tűzoltók társulatai, a nagy tanácsteremben oly fogadtatásban részesültek, a milyen csak telhetett vendégszerető városunktól. Tiepolo tanácsos képviselte a községet, s neki fejezte ki a társaság elnöke a köszönetét azon szives fogadásért, melyet Velencze irányokban tanúsított. Gróf Tiepolo tanácsos egy igen talpraesett feleletben válaszolt, megemlékezett a lovagias magyar nemzet dicsőségéről, és a rokonszenv kötelékeiről, melyek őket Velenczéhez és Olaszországhoz csatolják, s fohászt emelt a magyar tűzoltók hazája (hazánk) jólétéért. Tiepolo gróf beszéde, a tolmács által magyarra fordittatván, a legélénkebb lelkesedést keltette a vendégeknél, s a tetszés és őszinte nyilatkozatok árjával találkozott. A magyar tűzoltók huzamos ideig maradtak a községtanácsban, s a városi képviselőkkel, s több ott levő titkárokkal fran- cziáúl és németül társalogtak, ugyannyira, hogy e mozzanatot valódi ünnepnek lehetett volna nevezni. Köztudomású, hogy tegnap estve a magyarok tiszteletére játszott a zenekar; a piazza — piacz — kivilágittatott, és a magyar nemzeti himnusz zengett. Epen ezen fogadtatás következménye volt aztán, a magyaroknak szinte tegnap estve fogamzott eszméje, hogy hálás érzetük tanúságáúl Victor Emánuel és Garibaldi szobrait megkoszorúzzák. Értsük meg egymást: a magyarok, mint valódi lovagok, különös értéket akartak tulajdonítani annak, a mit a községtanács irányokban mint egyszerű vendégszereteti kötelességet teljesített. De természetes volt, hogy a magyarok nem tudósították a tározásra, s mielőtt attól választ nyert volna, már végkép felhagyott a házasulási szándékkal. így aztán nőtlen maradt. Hatvau éves koráig soha sem feküdt le éjjeli két óra előtt; egész éjeken át dolgozó székében ült, s ha valamit szendergett is, mindjárt megragadta a tollat, mihelyt valami uj eszme szülemlett agyában. Sokszor, ha valami elragadó munkán dolgozott, hónapokig nem vált meg székétől. — Nagy barátja volt különben a kávénak, s szabálytalan étkezése daczára is mindig tartós, jó étvágygyal bírt. Zsöllyeszékében ülve egy könyv olvasása közben halt meg. Hagyatéka 60 ezer tallér készpénzből állott. Kant Imanuel minden bölcsészkedése mellett sem hanyagolta el a gyakorlati életet, s boros pinczéje igen nevezetes volt. Pisanski lelkész a königsbergi régészeti társulatnak több levelet küldött át, melyek érdekes bepillantást engednek Kant házi életébe. Ezen levelek egyikének hátlapján azon futólagos följegyzés olvasható, hogy ekkor meg ekkor madeirái, maiagai, és xeresi borokat rendelt meg; máshol olvasható, hogy nagy meny- nyiségü angol sajtot hozatott; az emlékjegyzetek tanúsítják, hogy asztalán olykor császármadár is jelent meg. Két barátja majdnem mindennapi asztalvendége volt; ezekről megjegyzi, hogy csak veres bort ittak, s többnyire sertéshúst ettek káposztával, vagy hamburgi füstölt húst paszternákkal. De Kant nem feledkezett meg a munkásokról sem, mindjárt a rákövetkező megjegyzésében ezt olvassuk: „Délre, estére egy-egy üveg bort adtam a bejáró asztalosnak.“ S e u m e, az originális syrakuzai utazó, nagy barátja volt a gyümölcsnek. Maga beszéli, hogy mindig a legdrágábbakat s legritkábbakat vásárolta, elébe téve ezeket minden egyéb nyalánkságnak. Mikor az iskolában az első ösztöndijat kapta, mindjárt egy kosár gyümöl-
