Eger - hetilap, 1887

1887-07-19 / 29. szám

227

Fővárosi levél.

(A vendégraüvésznő.)

Bpest, jul. 18. 1887.

Akik a színházakat szokták látogatni, azok előtt nem lesz ismeretlen, hogy szinész-nyelven mit fejez ki ez a szó : „vendég- szereplés,“ azért tehát nem fogom az olvasót itt annak a fejtegetésével untatni, mert jelentőségét úgy is tudja már a szinmii- vészetért lelkesülni tudó lángoló keblű magyar közönség.

Eger városa régidőktől fogva, történelmi és más sok dicső hírnevén kívül még arról is nevezetes, hogy a magyar művészetért mindig lelkesülni tudott, mit Thalia felkent papjai nem is mulasztottak el soha hálájokkal visszafizetni, mert bizonyos vagyok benne, hogy provincziális városban még egyben sem fordult meg annyi nagynevű művész, mint éppen Dobó Krisztina hires városában.

Nem túlozok, ha azt állítom is, hogy nagy Magyarországon nincsen egy igazi színművész, pedig ilyen sok van, a ki Egerbe el ne látogatott volna, s vendég vagy egyéb szereplések czime alatt ne gyönyörködtette volna e város derék közönségét.

Hiszen arra, hogy Egerben valaki jól érezze magát, és ez a valaki épen művész is legyen, kétféle jogczimmel bir: elsőnek kell említenem az igazi vendégszeretet, — mert Hevesvármegye büszke arra, hogy hamisítatlan hagyományos nemzeti jellegében még teljes mértékben a régi ez a szép nemzeti jellemvonásunk, bár fájdalom, már sok vidéken kiveszőben van, de Eger e tekintetben sem engedett a szép traditióból; — a második pedig az, hogy kevés vidéket lakja olyan közönség, mint Hevesvármegye gyöngyét, kinél a finom mű-érzék annyira kifejlődve lenne, mint Egerben.

Most a közel jövő napokban, s pedig már e hó harmadik része elején lesz alkalma ismét e jeles város közönségének a színművészet egén egy gyorsan feltűnt, fényesen tündöklő csillagot látni, kinek látása annyival inkább kellemes lesz, mert egyszersmind a viszontlátás örömeit hozza magával. Pajor Emilia, jelenleg a budapesti krisztina-városi színkörben játszó temes- vár-pozsonyi szinész-társaság kitűnő primadonnája fogja néhány legjobb szerepében magát bemutatni.

Az egri közönség még emlékezik arra, mikor néhány évvel ezelőtt Sztupa színigazgató jól szervezett társaságával egy akkor még ismeretlen énekesnő is — szerencsét próbált.

Pajor Emilia, ki akkor még nagyon kezdő volt, a most immár elért fényes jövőt csak hozzá értő barátai jövendölésében bírta, kik nem csalódtak, s jövendölésük csakugyan beteljesült,

sőt még elébb, mint gondolták. De ő nem bizta el magát, hanem szorgalmasan tanult és iparkodott; s most már elmondhatjuk róla, hogy diadalai koszorújában minden fellépése egy-egy hervadhatatlan babér-levelet szerez számára.

E jeles művésznő, ki pályájának bizonytalan jövőjébe elindulva első lépését, az első szárnypróbát, Egerben tette meg, s ott lépett először ama deszkákra, melyek a világot jelentik. . . . . . Egerben ismerték fel benne a szép hanganyagot, itt adták neki lelkesítő tapsokkal az impulsust, itt mutatták meg neki azt a csillagot, mely egész eletén át minden művészt vezérel, ez az első lelkesítő taps, ez ébresztette fel benne azt a tudatot, hogy milyen kincset rejt. Innen kezdődik pályája. Azóta folyton tanult és haladt.

Ma pedig már, minden hízelgés nélkül elmondatjuk róla, hogy ama nagyon kevés énekes művészek közé tartozik, kik nem csak énekelnek, de játszanak is.

Tiszta, szépen csengő ezüst-hangján kívül, drámában ép oly igazi művész, mint a milyen hatalmas és biztos teret hódított magának az operettében, és a mily hatást kelt népszínművekben sokoldalú színészi hajlamával.

Pajor Emíliát most az a kedves emlék vezérli Egerbe, hogy annak a közönségnek, a ki benne ezt a szép jövőt felismerte, háláját rójja le, és most mint igazi művész, mint akkor ezt jövendölték neki, bemutassa magát. Mert ha első kísérletei buzditólag nem hatnak reá, talán teljesen vissza is vonul pályájáról, ami pedig, látva az eredményt, határozott vesztesége lett volna a magyar művészetnek. A kik ehhez értettek — az egriek — azoknak biztató tapsai sugallották neki, hogy tanuljon csak tovább, — azokat az első tapsokat még most is hallani véli, melyek nemcsak kezdő és a hiú természetű nőnek hízelegnek, hanem az erős művésznek is.

Az akkor még gyenge szárnyakkal elrepült a világba mint egy bizonytalan útra a tengeren csak messze semmiséget látó madárka, s most imitt előttünk a fény-árnynyal környezett izmos büszke sas, ki eget verő bérezek ormáról tekinthet le arra a térre, melyről gyenge szárnyai segélyével bizonytalan repült fel.

Nem puszta dicséret ez, tisztelt olvasóm, hanem a legszebb jutalma annak, aki erre érdemessé tette magát, s ezt fényesen kivívta magának. Azt mondja a magyar példaszó : „A jó bornak nem kell ezégér.“ (Vederemo! Szerk.)

Puby S. József.

— No te a legförtelmesebb iszlámhitűt szereted! kiabált a szolgáló fogát vicsorítva, csípőre rakott kezekkel.

— Hát aztán? Ez sorsom, ez végzetem nekem, ez az én küzmetem.

— Kamber gyalázatos ember.

— Legyek én is az vele.

— Mit tegyek hát jó asszony? Jó asszony, mi tevő legyek?

— Visszautasítani és várni, várni és visszautasítani.

Nem adta oda, várakozott és ez igy tartott tiz álló esztendeig. A világ nem tudta, mit gondoljon ; a szeretők meg epeked- tek, emésztődtek, fonnyadtak, egyre fogytak.

Egyszer végre úgy esett, hogy Medina uagy molláhját Mekkába hivták; a szolgáló mindjárt fölhasználta távollétét. Nagy burnuszba burkolódzva, kicziczomázva, kiföstve, elment Kamber- hez és édeskés hangon, se hideg se meleg képpel igy szólt hozzá: — Te szeretsz egy bábut, és azt hiszed, hogy az is szeret. Ó, milyen balgák a szerelmesek1 Tudd meg, hogy az a kis lány ép oly kevéssé gondol rád, mint az urumok főpapjára, kit a gyaurok pápának hinak. Apja a minapában jegyezte el a mekkai sejk-ül-iszlám fiának, egy csinos kis beynek, a kit az úgy szeret, akár a szeme fényét. Azért hagytalak meg ebben a nevetséges tévedésedben, hogy büntesselek balgaságodért; olyan asszonyok után szaladgálsz, a kik nem szeretnek, és nem törődöl a szivekkel, kik érted dobognak.

— Hogy? szólt Kamber. Van Medinában még olyan egy szív, mint az Arzieé? Bámulatba ejtesz, vén csorba fogú.

— Milyen könnyen bámulatba lehet téged ejteni, büszke fiatal ember, a ki itt a földön már húrikat keresel! Mondj le errül a bogaradra!; hagyj föl hiábavaló nagyralátásoddal és ne

vesd meg továbbat is azt a szeretetreméltó teremtést, a kit olyan tűz emészt érted, hogy az ég minden esője sem olthatná el.

— Ki hát, vén boszorkány, az a titkos szépség, a ki oly soká rejtegette előttem szerelmét?

— Nem találod ki, édes lelkem?

— Hát beszélt velem valaha, vagy láttam életemben ?

— Látod ebben a pillanatban, szivem dicső ura, fő-fő reménysége és egyetlen óhaja!

Ezekre a szavakra a four lábaihoz omlott, szégyenkezve vallotta meg szerelmét, oly kacsingatással, mozdúlatokkal és ol- vadozással kisérvén szavait, hogy egy baka is pirult volna bele, ha ugyan Medinában baka egyátalán lett volna. Csakugyan az mindenki előtt tudva lévő, hogy a töröknő, ha elvesztette szemérem-érzetét, a lehető legszemérmetlenebb.

Kamber először elnevette magát, a nevetést követte az útá- lat, az utálatot a harag; már pedig ha a beyzadék haragusznak, a kardjuk is haragszik, és suhogva száll ki a hüvelyéből. A banya jónak is látta eleblábolni, a nélkül, hogy humuszát fölvette volna, ott hagyván még egyik lábbelijét is. Alig hogy elment: „Nem marad egyéb hátra, mint meghalnom, gondolta magában Kamber; de előbb Írnom kell a nagy molláhnak. Ezt irta neki:

„Szidi Molláh, árasszon el az Úristen áldásával és vezessen az igaz úton! Szerettem a lányod és azt hittem, ő is szeret. 0 gúnya a sorsnak ! a cselédje szeretett. Éppen most ajállotta magát a lábamhoz esve és karom egész erejére volt szükségem, hogy szabadulhassak ölelésétül. 0 Szidi, te már eldöntötted leányod sorsát. Megesküttem, hogy neki szentelem életemet; most fölajánlom neki Kurbán-ban. Fogadja engesztelő ajándékba s éljen azzal a férfival, a kit szeret, aranyos boldog napokat! Csak minden esztendőben egyszer szenteljen egy kis emlékezést,

*