Eger - hetilap, 1887
1887-04-19 / 16. szám
16-ik szám. 26-ik év-folyam 1887. Április 19. Előfizetési díj: Egész évre . Félévre . . Negyed évre. Egy hónapra Egyes szám 5 frt — kr. 2 „ ÓO Hirdetésekért minden 3 hasábozoit petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit- sorhelyért 15 kr. fizetendő. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztőség (Baktai-ut, Exmgerféle ház.) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési díj előre fizetendő. Por. — Vavrik Endre úrnak ajánlva. — A legenda szerint egyszer Egerben az a csoda történt, hogy a főutczát öntözték; akkor t. i. V. E. ur aláíratott afőutczaiháziurakkal egy ivet, melyen azok öntözési kötelezettséget vállaltak. Miután az akkori háziurak sem voltak kevésbbé viziszony- nyal megáldva, mint a mostaniak, s Vavrik úr mégis képes volt eszméjét keresztülvinni — e fölötti csodálatom és utólagos elismerésem jeléül ajánlottam neki az alábbi sorokat. * * * Hiszen csak ne volnék én orvos, a kinek illik szelíden és tárgyilagosan beszélni, hanem volnék városi képviselő, akinek szabad, sőt muszáj hangosan beszélni — majd megmutatnám én, hogy mi a por! De igy csak annyit mondhatok, hogy a por nem egyéb, mint az ásványi,- növényi- és állati hulladékok keveréke; vagyis hogy a ki port szi, az a tüdejébe visz élesre köszörült, parányi sziklákat, láthatlan picziségü tölgyfákat és a tizedik dilutióra finomított marha-ganajat, vagy embertársainak a porhoz tapadó, nem igen étvágygerjesztő excrementumait, pl. a tüdővészes ember genyes köpésének beszáradt csiráit. (Oh kérem! ezt nem én találtam ki, ezt nyomtatva olvastam, tehát le is merem írni.) Minthogy pedig a por is test, tehát súlyánál fogva mindig lefelé törekszik, de végtelen könnyűségénél fogva a legkisebb impulsus, pl. a lenge zephyr is elég arra, hogy a nehézségi törvény ellenére felemelkedjék, és a levegőben légeny, éleny és szénsav mellett mint negyedik — és Egerben főalkatrész helyet foglaljon. Már most a lenge zephyr helyett nekimegy az ön*) Felolvastatott (lelkes éljenzések kíséretében) a bpesti iparos-körben, az 1887-iki maré. 24-én. — Hogy szerző, irodalmunk érdemekben őszült, s hazaszerte tisztelt bajnoka, e kéziratban levő költeményének közlését lapunknak volt szives átengedni, -ama tiszteletteljes baráti ragaszkodásnak köszönhetjük, mely e lapok szerkesztőjét a jeles szerzőhöz, évtizedek óta, mindegyre bensőbben csatolja. tözetlen utczának egy hatalmas karú és akaratú utczaseprő, és jobbra-balra megsurolja a vastag rétegben nyugvó port, mely legott mint egy felhőoszlop, vonul a járókelők előtt, mögött, felett —= a napsugárszomjas, nyitott ablakú szobákba, az árukkal megrakott boltokba és a köhögős gyermekek beteg tüdejébe betódul, telerakván őket a fentelsorolt alkatrészekkel. Az összesöpört porhalmok aztán ott díszelegnek utczahosz- szat, és ahelyett hogy rögtön elhordanák, csak egy hét múlva tűnik fel a láthatáron egy szeméthordó kocsi, melynek elszánt kocsisa neki áll nagy kedvteléssel az omladékos halomnak és furfangos módon úgy lapátolja fel, hogy mire a kocsiba hullana a szemét, már akkor a szélrózsa minden irányában elfellegzett, s igaz, hogy a halom eltűnt, de csak azért, hogy ismét mint szétszórt por adjon munkát a fentemlitett jeles utczaseprőknek. Néha ugyan a szél teszi meg azt a tréfát, hogy beáll a város zsold- jába és úgy elpuczolja a porváracsokat, hogy az emberi munkaerő teljesen fölöslegessé válik. Hát az milyen idylli látvány, mikor nyái’i napnak alkonyu- latánál a tehéncsorda és disznókonda végig vonúl az asphaltsze- gélyes nagyutezán és négylábúhoz illő alapossággal felkavarja a nyugalomra tért port, emlékül közé kevervén virító látogatójegyeket, — ilyenkor aztán csakugyan kinyithatod ablakod, a rek- kenő meleg után illatos esti szellőt várva! Azok a szegény nagyvárosi emberek úgy nyaranta orvosi tanácsra lerándulnak hozzánk is a vidékre, „jó, tiszta levegőre“ — úgy mondja nekik ott a házi orvosuk — és a fővárosi meleg, fülledt, de tiszta levegő helyett itt élvezhetik a késsel vágható, vastag ájért, melytől ropog az ember fogja alatt, mint ha homokszembe harapott volna. Vonulj elómbe tarka hajdanom! E képek itt megannnyi fényes emlék — — Dicsőség, üdvkiáltás, diadal ! Pozdorjaként szórtam szét ezreket, A végtelenbe nyúló síkokon; — E völgyszorosban, mint a megszorult Vakandokot, kivágtam százakat; — Amott a hegy csúcsáról le a mélybe Hömpölygetém az ágyuk őreit; — Es végre itt a büszke vár falát Halomra döntém, porrá morzsolám. Es itt is, ott is, s mindenütt ujongó Örömben úszott, lengett büszke zászlóm, — Honomnak, nemzetemnek zászlaja! És most? — Az ég borúja szállt reám, S fülembe a tömegnek átka zug. S miért? — Miért? — Egy gondolat miatt, Melyet nem értem rá megérteni. Jött, mint a villám, sujta mint a villám. Lettem magamnak szfinksze, érthetetlen, Lettem másoknak is talány-szobor. — Hm, gondolat! Mi is egy gondolat? Amig felhő-homályban, mint esö-csepp Ártatlanul, lappangva szendereg, Várván termékenyítő küldetését: Lehet belőle gyöngyvirág csírája, Lehet bóditó maszlagos növény, Lehet hegyormi fenyvek óriása. Az „EGER“ tárczája. Emlék-árnyak. *) — Monolog. — Ney Feren cztö I. Már nincs-e vége e télnek soha? — Köröttem minden oly komor, sivár. A szürke ég, mint ólomboltozat, A földre nyom, ha künn csatangolok; Kopár, tarolt erdőn, mint üldözött vad Bujkálok, félve bosszuló golyótól. Vakít a csillogó, fehér mező ; Itt és amott, s megint ott, mindenütt Vértócsa undokitja szűz havát. — S itt bent a néma, elhagyott magányban Lélekharangul kongnak a falak. — Oh lesz-e még, oh lesz-e még tavasz? Még látok-e tündöklő napsugárt? S ha tündököl, kinek fog tündökölni? . . Nem tündökölt-e egykor nékem is ?
