Eger - hetilap, 1886

1886-03-09 / 10. szám

táncztermek és hacsak valamire való ember az ember, legalább is kell, hogy egy tuczat tánczvigalmat végig „hajrázzon.“ A sok hejehujának végre is csak az a befejezése, hogy a „hymen“-ro- vatok mindinkább dagadnak a napi lapokban, az oltár előtt pedig ritka esztendőben hallatszott annyi „enyém-tied,“ mint ez idén. Jó magamon is tapasztalom. Régi czimboráim, kikkel még csak néhány hét előtt is együtt ütöttük a blattot, kergettük a karambolt a „Fiúméban,“ mind kihaltak, . . . azaz hogy megnősültek. Egyik diszkréczió mellett szörnyű komoly ábrázattal adja tudtomra már is azt az örvendetes hirt, hogy .... a másik holnap tartja esküvőjét ; a harmadik vőlegény, a negyedik jegyben járni készül stb. Hová jutunk sz. Kleófás! ? — Még utóvégre magam is belekerülök, vagy mi! ?

Csekélységemre öltve frakkot, klakkot azzal az ártatlan szándékkal léptem át a m. k. operaház portikusát, hogy — ha egyebet nem is — gyönyörködni fogok a nagyszerű fény- és pompában, melyet — hir szerint — az uj intendáns az operabál alkalmával kifejt. Az igaz, hogy volt is benne módom. A nézőtér az óriási színpaddal egyetlen egy teremmé átalakítva, a drapériák, makart-vörös, és sötét tengerzöld függönyök, márványos lépcsők, illatos növények ízléses csoportja a fülkék körül, a csillárok fény- özöne, hullámzó frakkos tömeg, tarka jelmezek, valóban szokatlan látványt nyújtottak. A karzatok, páholyok szakadásig megteltek a legdíszesebb közönséggel, az óriási terem pedig alig volt képes befogadni a fenyősikon zene hangjainál szorulva-tódúlva alá és föl czirkáló sokadalmat, mely csak éjfél körűi kezdett oszladozni, hogy az átellenben levő itj. Ruscher-féle vendéglőben kénye-kedve szerint csillapítsa éhét, szomját izes étellel, zamatos itallal; szóval az első operabál sükerült és dicséretére válik a rendezőknek, de a közönségnek is, mely méltónak mutatkozott az efféle világvárosi szokások meghonosítására.

Négy hatalmas villamos lámpa vakító fénye hirdeti az And- rássy-uton a műcsarnok nagyszerű vendégét: a muszka Verescha- gint. Az oszlopos csarnok jobbra eső lépcsőjén bámészkandi népség legelteti szemeit a falakat véges-végig födő drága keleti szőnyegek tarkaságain, melyekkel a nagy képiró remekeit dekorálja, ügy hírlik, hogy e szőnyeg-dekorácziót le fogják másolni az iparművészeti múzeum számára. Vagy négy muszka kárpitos egy álló hétig dolgozott a képek felállításán, melyek megkapó közvetlenségükkel és szinpompájukkal lebilincselik a szemlélőt.

Budapest világvárosi jellegére vall az is, hogy valahány nagy művész csak terem ezen a nagy világon, meg nem állja, hogy legalább egyszer meg ne forduljon a mi portánkon is hírért, dicsőségért és még valamiért. Mindenesetre megtisztelő reánk nézve, ha nagy férfiú babérjának egyik ékéül oda tűzi a magyar földön szerzett dicsőséget is, legyen az bár muszka festő, fran- czia költő, avagy talián színész; de annál megalázóbb, ha holmi

Az egész városnak bizonyos patriarkhális képe van. Mint az öreg szülők köré sereglett sok apró unoka, olyan hatással van ránk külseje. Hallgatagon áll, majdnem a város szélén a dombra emelt fönséges bazilika, klasszikus egyszerűségében. Szemben vele a terjedelmes lyceum, melynek közepén vártoronyként magaslik a csillagász-torony. Jelenleg nincsen mestere. A ki felkúszik oda mulatságból,' az nem a csillagok járásában, hanem a sétáló egri szépekben gyönyörködik, a kiknek képét egy fehér lapra híven odavarázsolja a toronyban alkalmazott camera obscura.

Ez a két épület, az isten és a tudomány háza ötlött először szemünkbe, mikor a városba vittek bennünket. Vittek; mert alig hogy leszálltunk a lassan mozgó egri vonatról, Kapácsy Dezső barátunk és egypár ciszterci tanár fogott közre bennünket. Nem kellett néznünk, kérdezősködnünk ; egy perez alatt benn ültünk egy kanonoki kocsiban s pár perez múlva egy kedélyes, már fehér hajű, de itjui könnyedséggel járó pap szoritá meg kezünket : Pánthy Endre prépost-kanonok. Alig hogy átöltözködhettünk, sietnünk kellett az ebédlőbe, hol a jó kedvű háziúr látta el a gazdaasszonyi tisztet, megismertetve mindjárt bennünket Eger város több előkelőségével. A milyen tréfás kedélyű az öreg úr, megkívánja, hogy legyen valaki, a ki őt is vidítsa az asztalnál. Nem szereti az asztal magányosságát. így történt, hogy ekkor is már elmúlt a délután fele, mikor fölkereshettük Zalár Józsefet és Eger dicsőségének helyét, a várat.

Önök is bizonyára gyakran csalódnak, ha csak névről ismernek egy költőt, s képzelmük szerint állítják maguk elé alakját. Az ábrándos tekintetű, szőke vagy barna fürtös, karcsú poéta egy

másod és harmadrendű „kinsztlerek“ és „kinsztlernék,“ kikre saját hazájukban rá sem hederitenek, a mi révünkön akarják megszerezni azt, a mi őket meg nem illeti. Ilyen eset volt nálunk Bár- kány Mária magyar származású német színésznő esete, ki nem régiben a helybeli ütött kopott német színházban bitangolta a művészetet. Rettenetes ezégért ütöttek vele már megérkezte előtt. A váczi utczában látszerészek, sőt az intelligensebb könyvkereskedők sem átallották kifüggeszteni a hires „Marie Bárkány“ fényképét ; a magyar lapok — egynek kivételével *) — uj-meg uj adatokat hajhásztak a hires ekszisztencziáról, ekkép érdeklődést keltvén a gyanútlan közönségben. Végre kisül, hogy kinek töm- jeneznek, kiért kapott hajba a sajtó, de már akkor frajlajn Marie Bárkány jóizűt kaczaghatott berlini kollegáival egyetemben a magyarok naivságán.

A múlt, nyáron egy franczia hírlapírót vezettek a fővárosban keresztül-kasul.

— Nos — tisztelt uram — mondá az egyik kalauz — mindent megmutattunk, ami megnézni való, hogy azon meggyőződéssel térj vissza hazádba, miszerint a magyar nemzet is lépést tart a nyugoti czivilizáczióval, akármit mondjanak is a német

szomszédok.

A franczia jóváhagyását vélték hallani.

— Megvallom őszintén — szólt kis szünet után a párisi, — hogy én abban a hiszemben indultam el Párisból, hogy itt Budapesten lépten-nyomon csárdákat, czigányokat, kurjongató betyárokat, sarkantyút pengető hajdúkat fogok látni. A mit láttam : szép, de otthon js föllelem, és igy én nagyon, de nagyon csalódtam.

Ez a kis történetke jutott eszembe Jules Claretie „Zilali herczeg“ czimű darabjának első előadása alkalmával a nemzeti színházban. Párizsban e férezmű óriási síikért aratott. Az a sok czigány- török- tatár- orosz keverék, kardesörtetés, középkori kaland stb. nagyon tetszhetett a rendkívülit liajhászó francziáknak; nálunk azonban — a szerző legjobb akarata mellett is — csak méltó boszankodásra adott okot. A népszínház legközelebbi újdonsága a sokat meghurczolt „Czigán ybáró“ lesz, mely Bécsben már megérte a 100 dik, — az itteni német színházban pedik a 47-dik előadást.

Haj de szépen zöldéinek a boulevard-fák gályái, és milyen kedvesen csicseregnek a városligeti madarak, majd ha a népszínházban ünnepeljük a „Czigánybáró“ 100-dik előadását. Csak hogy nem az idén ám! Illés lózsef.

*> a Budapesti Hírlap.“ szerk.

kuszáit hajú, beteges arczu, czingár legényke, vagy köpezös nyárspolgár lesz, ha megismerik. Azért ne is igen kívánják hölgyeim, hogy színről színre ismerjék meg kedvencz költőjüket. Az édes versek, gyönyörködtető regények de sokszor lesznek savanyúak, unalmasak, ha látjuk a torzonborz fejet, mely azokat kigondolta, az idomtalan kezet, mely azokat leírta!

Én is csalódtam Zaláiban, de nem kellemetlenül. Azt hittem, a róla festett kép után, hogy egy szőke, halavány arczu költő fog megjelenni előttem, a kinek lágy a hangja, a milyen érzelmesek, bájosak versei. S az íróasztala előtt, megyei okiratokat vizsgálva, igazitgatva ült egy jó húsban levő, hófehér hajú, piros arczu úr, a ki harsány hangon köszöntött bennünket, s úgy megroppantotta két erős karjával Balázs Sándort, a kit huszonöt évi távoliét után is megismert, hogy egy athlétának is tisztességül állt volna.

íme, egy régi barátja Petőfinek, Vörösmartynak, Bajzának, Tóth Kálmánnak s a szabadságharcz utáni idők több jónevü költőinek s íróinak. Mikor megcsókolt, felavatva ifjú barátjául, úgy tetszett, mintha a letűnt nagy alakok szellemét éreztem volna magam felett lebegni. S mikor elkezdte emlegetni ifjúságát, azt a lángoló ifjúságot, midőn annyian szenvedtek egy nagy eszmeért, a szabadságért, annyian szívták magukba egy szent szónak lelkét, mely igy hangzik : haza, mely ma közönséges vásári szó s emlékben tartogatott rojtja a sutba dobott magyar ruhának: néma fájdalom fogott el az akkori kor után. Vissza vágyódtam abba a korba, mikor egy nagy eszme tudta lelkesíteni az Írót, mikor nem azért vetették vállukra a nemzeti szalagot, hogy kenyeres tarisznyát akaszszanak rája. Mikor nem a kora jutalomért, hanem egy