Eger - hetilap, 1886
1886-03-02 / 9. szám
sabb kegyet, a nyilvánosságtól elvonulva, csak a szív csendes hálájával ünnepelni meg, — s megünnepelni nem egy nap, hanem állandó hálával. Be kellett azonban látnia, hogy soha sem volt kevesbbé a magáé, és soha sem inkább az általa vezetett intézeté, mint e pillanatokban, midőn a fejedelmi kegy fénye és melege, mint villamfolyam az összefogott karokat, úgy járja át munkatársainak egész sorát, nem hagyva érintetlenül magát a cist. rendet, sőt az intézeti növendékséget sem. Meghódolt hát és annál készségesebben hódolt meg felsőbbsége akaratának, midőn látta, hogy mint miniszt. megbízottnak, főigazgatója ő nsgának kezébe van ez ünnepe letéve, ki. maga is az iskolák férfia, tudni fogja mind mérlegelni, mind érezni, a mit tesz. S igy történt. Mert ha nemes jóakarata bőkezűvé tette is ő nsgát az elismerő szavakban, de az ő szive inkább csak a szeretetre figyelt, mely a szép szavakból oly melegen sugárzott ki. A többit pedig, valamint élte alkonyának ezen egész ünnepélyes mozzanatát úgy tekinti, minta felhős nap estéjén egész fényében leáldozó napot, melynek pompájánál feledjük nappalunk hűvös borongását.“ Ezek után kegyelete» háláját fejezé ki ő Felsége, a király, iránt; valamint a kir. minister ur és megbízottja iránt is. Ekkor ft. dr. Maczky Valér. cist. r. áldor s főgymn. tanár ur állt az emelvényre, s rend- és tanártársai nevében a következő beszéddel üdvözölte ünnepelt igazgatónkat: Mélyen tisztelt Ünneplő Közönség! Mindazok kik emberekül az élet nagy harczát harezoljuk. bizonyára mit sem érzünk itt mélyebben és megrázóbban, mint annak meggondolását, mennyire gyámoltalanul kerül ki az émber a Teremtő kezéből. — Mig ugyanis pl. a kis fürjecske alig töri föl a tojást, hátán még a tojáshéjjal futva fut a veszedelem elől; és ily módon minden lény többé-kevesbbé fölfegyverkezve foglal helyet a többi lények' sorában: addig az ember, mint gyönge csecsemő dobatván a természet rideg ölére, oly védtelen s annyi ellenség közé kerül, hogy valóban túlzás nélkülieknek kell elismernünk egy orvosi tekintély azon szavait, melyek szerint ha meggondoljuk, mennyi minden betegség, baj és veszély érheti szervezetünk minden egyes részecskéjét, valóban csodával határosnak kell tartanunk, hogy ha az ember csak 30 évet is meg tud érni ép erővel s egészséggel. Valóban! Hány millió emberi élet fonnyad el már bimbajában addig, mig csak egy is megéri az említett életkort! Es azok közül is, kik megérik, hány milliónak vészén ferde irányt szellemi világa ? mennyi nagy és szép tehetség kénytelen parlagon maradni s elcsenevészni az élet csaknem legyőzhetetlen akadályaival szemben ép úgy. mint saját akaraterejének megfogyatkozása folytán is; vagy ha kifejlődik is sokban a tehetség, — de csak magának fénylik az, élet viszonyai tiltván, hogy kellőleg tudjon közrehatni s másokat is gyámolitni a harczban oly mérték szerint, mint a mennyire különben tehetné! Mert az élet emlitett nehézségeit az emberek csak vállvetve. társadalomban küzdhetik le; igy is hosszú századok vontatott lépteivel haladva csak előre; úgy, hogy nem csoda, ha egész korszakokat mutathat föl a történelem, melyekben az emberöltő tes- pedni látszott, mintegy elernyedve még a közakarat is. S emlit- seni-e a visszaeséseket, ha már a megállapodás is visszaesés ? Ily körülmények folytán természetes tünet, ha a társadalom művelt része mindannyiszor örvend, valahányszor tapasztalja, hogy valamely tagja, az emlitett akadályok egész sorát diadallal küzdötte le s hat, alkot és gyarapit a közfény emelésére. Annál inkább rendén való pedig, ha jobb időkben az emberiség szent ügyét jól felfogni tudó korszak nem elégszik meg a néma örven- déssel, hanem gondoskodik módozatokról arra nézve, hogy a jeles tagja által kivívott diadal üdítő forrásúi szolgáljon a többi tagoknak akaratuk megedzésére, nemes szenvedelmeik ápolására. E módozatok közé tartoznak, Uraim! a különféle kitüntetések s ünneplések is, mint melyek t. i. azonkívül, hogy tetézni akarják némileg azon jutalmat, melyet a valódi nemes az ő tetteinek boldogító tudalmábau élvez, főleg arra hivatvák, hogy csataviselt lelkünk a közöröm habjaiban felüdüljön, s lelkesedést merítsen ama harezaira, melyek folyton folynak mind a sírig! .............Az i ly ünnepek mutatják, hogy a diadal, melyet az egyes kivívott, nem az övé egyedül, hanem közös is, mert vállvetve harczolunk mindnyájan! S bár az ily vállvetett harczban a diadal egy névhez fűződik, ámde az egész emberi társadalomnak van abban része, noha mégis a hazának inkább, mint az emberiségnek; s az egy testület- s családbelieknek még inkább, mint az összes hazának ! Ha tehát elkövetkezik a diadal ünnepe, akkor ennek fényében először osztakoznak az egy család- s testületbeliek, aztán a haza, s végre egész nemünk! Ily diadalünnepet ülünk ma is Uraim! midőn a fejedelmi kegy kulturális küzdelmeink egy üde veteránjának, a nem egyszer diadalt látott s a mi kis körünk edzett vezérférfiának, főtisztelendő s tudós Szvorényi Józsefnek, az 50 éves Írónak, 46 éves tanférfiunak, a 40 éves akadeiűikusnak, a cziszterczi-rend egri perjelének nemes keblére a Ferencz József-rend lovag-keresztjét tűzi diadalainak s érdemeinek jeléül! Úgy hiszem, fönebb mondott szavaim elégséges magyarázatát adják átalán úgy ünneplésünknek, valamint annak is, miért bátorkodom ez ünnepély sorrendjében üdvözlő szavaimmal megelőzni a többi ünneplőket. — Midőn pedig első sorban sietek hódolatommal az ünnepelt színe elé, engedjék meg, hogy röviden érintTeremtő szó volt oktató szavad, Teremtő, bátor — hajh, hisz akkor Magyarnak lenni sem i olt már szabad! A nyelv, amelyben egy évezred Győzelme zengett és sirt bánata, A nemzet lelke — elnémuljon? Mit annyi vér, gyász el nem fojtliata ?! Eljöjjön hát nagy temetésünk, Hol múltúnknak visszhangja is kihal ? . . . A szörnyű válasz nem szakadt ránk ! . . . Ott voltál lelked nagy munkáival! Te is ott voltál a munkánál, Hogy éljen a nyelv — s benne nemzeted! . . . A gyermek-ajknak könyved lapja Másodszori anyatej méze lett! Az ifjút férfi-tettre edzé Ékesszólásod, Költészettanod — Tudós búvár! . . . Oh, a borostyán Méltán koszoruz minden kis lapot! S kik azt adák, a hervadatlant, Babéros társid jönnek, hirdetik: Múló napokkal híred nem múl, Nevedre újabb fényt hoz mindenik! . . . Az oltár, melynél együtt áldoz A szellem-munka hű felkentje mind — Oltárod — áll! . . . s aranypapjára Az ünneplő nép lelkesen tekint! Ősz főt övez már a borostyán; Nagy évek gondja munkás válladon; De agy, de szív még tettre lángol! Fáradni, tenni, ifjan lát a hon. És lát — s ifjodva zeng ma hálát E nemzedék, mely büszkén a tied, S mely a nagyoknak tapsa közt is — Szivét elhozni hozzád úgy siet! Jövünk, ünnepiünk. . . . Hadd ragyogjon Emlékeinkből vissza rád a múlt! Hadd mondjuk, lelked vigaszára: Szivünk hevűlni tőled megtanult! . . . Hogy a legszebb szót, mely köszönthet, Szivünk ezerszer zengi vissza ma! Itt zeng örökre — a legelső Magyar embernek üdvözlő szava! Páivy Sándor.
