Eger - hetilap, 1886

1886-03-02 / 9. szám

68

sem a mi családi s testületi örömünknek okát is. Ezen ok főleg azon körülményben rejlik, hogy az ünnepelt férfiú kiváló mérvben tünteti föl életharczainak eredményeiben azon szellemnek lenyomatát, mely szellemet a cziszterczi-rendbe az ő világ hirü alapvetője, Clairvauxi sz. Bernárd lehelt, s mely szellem azóta a mi testületünkben folyton ihlet és munkál. E szellem pedig nem más, mint a patriotizmus által szított ékesszólás sz elleme; mint mely annyira szembetűnő volt már magában sz. Bernárdban is, hogy a világ őt „doctor mellifluus,“ — mézzel folyó hittudósnak nevezi vala, látván mily sajátosan hatalmas és ellenállhatatlan nyelvezetet teremtett az ő lelke, az ő Istenéit, a keresztény műveltségért s Francziaország és a világ békéjéért dobogó szive, elnémítván azzal az egyenetlenkedéseket s meglia- sonlásokat, hüvelybe parancsolván a polgárvérre szomjas kardokat; de másrészt keletre zuditva nyugat fegyverhatalmát keresztes hadban. — Ez idő óta, Uraim! a czisztercziták nrg egyrészről Francziaországban legfrancziábbak Olaszországban legolaszab- bak, Magyarországon a legmagyarabbak törekesznek lenni, addig másrészt folyton előszeretettel viseltetnek a nyelv bűvös titkainak buvárolása iránt. S hogy példákért ne kelljen messzire kalandoznom, nem hivatkozhatom-e joggal egy Ihász Gáborra, ki azon ihletet, melynek az ő magyar nyelvtanát köszönhetjük, bizonyára rendünk kebelében nyeré, mint melynek eleve tagja volt; emlitsem-é továbbá Lóskay Benedeket, nemzeti irodalmunk történetének egyik lelkes tanulmányozóját s Íróját, valamint gyakorlati ékesszólót; emlitsem-e Verbőczy Istvánt s Mészáros Amandot, egy-egy szónoklattani mű Íróit; s rámutassak-e egy. kora sírjába szép remények szemfedőjével szállott bimbóra. Mayer Alberikra, s két más, szintén szép reményekre jogosító sarjadékra, Vass Bertalan és Barbarics Róbertre, s a rend kebeléről a vihar által elsodort, de még a mi földünkben nyert illatát gyarapodva ter- jesztgető virágra, Badics Ferenczre? És vájjon megengedik-e azon fényes nevek, kik a mi tanárkaraink kebelében vagy rendházaink közelében kiizdék egykoron éltök harczainak egy részét, hogy rájok is hivatkozhassam, mint rendünk érintett szellemének indirekt tanúira, milyenek voltak Zirczen Reguly, Pécsett Mátyás Flórián, Székesfehérvárott Budenz József, Egerben Szarvas Gábor, első rendű büszkeségei azon nyelvtudományunknak, melyre a tudományos világgal szemben fenkölt önérzettel mutathatunk ? Megengedik-e végre Uraim! hogy ez alkalommal figyelmükbe ajánljak kedves tanítványaink sorából is nehányakat, kik keblük istenén kivűl tán cziszterczi-rendi tanáraiktól is nyertek, egy kis ihletet a nyelvtudomány dolgában, milyenek a többek között az ifjú orientalista Pozder Károly, a klassziczista Fináczy Ernő és a finnista Négyessy László? . .

Midőn e szép és fényes névsort bemutatom, ne rójanak meg Uraim! mint dicsekvőt; mert ezeket nem hallgathatám e! azért, hogy lássák, miszerint a repkény, melyet üdvözlő szavaimban rendünk s családunk részéről az ünnepelt férfiú feje körül sietek fűzni, korántsem csinált virág, hanem igazi termő talajból fakadó eleven növény, mely keresetlen füzérekben siet körül fonni azt a hatalmas sudarat, mely maga is ugyanazon talajba ültettetvén át az egyházmegye kebeléből egykoron mint csemete, nem csak meg nem sinylé a helyváltozást, de sőt csakhamar forrani kezdett szerveiben az új talaj üde nedve, s dús lombokat hajtott hazánk, irodalmunk, édes anyai nyelvünk javára s díszére, a rendbeliek közöl valamennyi fönt említett példáknál meggyőzőbben igazolva a rendünk szelleméről mondottakat, mint kinek irodalmi munkássága egyaránt átkarolja az ékesszólás egyetemes mezejét a nyelvtantól az irodalom történetig. Hogyne üdvözölnők tehát riadó ölömmel öt első sorban mi, pályatársai, kik az ő kitüntetésében a mindnyájunkat lelkesítő rendi szellemünk diadalának elismertetését tapasztaljuk s kire e tekintetben büszkén kiálthat le fénylakából a doctor mellifluus, Homérosz szerint „ Tov xui anh inhtog

■/ívxímp deep nvdt]u : „Te vagy az én szerelmes fiam ! . . .

Ez alkalommal, úgy hiszem, mind az üdvözöltre, mind az üdvözlőkre nézve sértő figyelmetlenség volna részemről bővebben kiterjeszkedni azon irodalmi termékekre, melyekkel az ünnepelt megajándékozó a tudományt. Mert hisz azokon táplálkozott mint emlőkön több évtizeden át nem egy nemzedék. És igy a müvek, melyek az ő szellemi műhelyéből napfényre kerültek, nem a könyvpolczokat nyomják csupán, hanem vérünkbe mentek át, eszméiket magunkkal hordjuk élet harczainkban, s öntudatlanul is velők fekszünk és kelünk, mint Nagy Sándor az lliászszal.

Engedjék meg azonban Uraim ! hogy én, ki majd mint tanítvány, majd mint rend- és munkatárs egyszer-másszor, ha a kulcsnyiláson is, de bepillanthattam az ő szellemi műhelyébe, ne

hallgassak el egy bennem önként fölmerülő gondolatot, mint melyet a mindnyájunk örömét s üdvözletét tolmácsoló érzelem árja sodor magával keblemből.

Ha valamely kitűnő ötvösnek, arany, ezüst, s gyémántos műremekét szemléljük, bizonyára elgondoljuk, mennyi drága arany forgács, ezüst szemer, és gyémánt por maradhatott a művész asztalán. mig e remekmű elkészültén szemünk elé került; s bár élne még sokáig az a művész, hogy a maradék drága hulladékot is földolgozhatná eszméinek kifejezésére, mely hulladék tán meny- nyiségre nézve meg is haladja a már kész müvet! — Az e féle gondolat Uraim! sokszor megvillant fejemben, midőn alkalom adtán egy-egy töredékes megjegyzést, irodalom történeti adatot, valamely jelesünk egyéniségét kiszinező, de csak szájhagyománykép őrzött adomát, s más az irodalomtörténet vagy széptan s nyelv- tudomány körébe vágó aranyforgácsot észleltem elejtegetni az ünnepelt férfiútól, ki irodalmi jeleseinknek java számát úgy a múltban, mint jelenben is személyes ismerősei, tisztelői s barátai koszorújába szerencsés számlálni. Az ő röpke szavai után én, egykor mint tanítvány, majd mint pályatárs, sziik ismeretköröm szárazságából eredt szomjúsággal, mohón kapkodtam a nap tikkasztó hevében, mint a mesebeli gyermek az atyja által elejtege- tett cseresznyeszemek után. — Mondhatom, azok a cseresznye szemek édesek, s azok az arany töredékek, melyek az ó szellemi műhelyében visszamaradtak, nem megvetendő tömegüek s értékűek. Ha a művész alkotta remekekkel szemben e drága visszamaradt hulladékokra gondolok, eljönni látom az időt arra, hogy abban hagyva immár az érzelmeket nem kifejezni, de megnevezni is alig képes gyarló beszédet, szabad folyást engedjek szivem hő érzelmeinek, melyek azon forró óhajban tetőznek, hogy az ünnepelt férfiú a fejedelmi magas kitüntetést, rendünk, hazánk, s az egész emberiség javára és díszére még sokáig élvezhesse ! . . . .

A tanártestület üdvözletére, ünnepelt igazgatónk, — közös hivatásukra s munkájukra utalva — közösnek mondja munkájuk érdemét, sót e mai jutalmát is, s igy folytatja: „Érzi, hogy elismerésükre elismeréssel kellene felelnie; de hol van a nevelő-tanári munkára s ennek érdemére az igazi mérték ? A nevelő nem a jelennek, hanem a jövendőségnek dolgozik; a szellem láthatóan talajába hinti a maga vetéseit, a nélkül, hogy látná, arathatná annak kalászait. Az ő munkája — áldozat, semmi máshoz nem hasonlítható áldozat. Maga a hadfi hős halála a hazáért — dicső áldozat, de nem több, mint csak egy nagy pillanat; mig a nevelő tanáré egy egész hosszú, lassan fogyó élet áldozata. A szerzetes nevelő tanárnak nem halála, de élete hősi“ . . .

Majd dr. Klamarik János vall. és közokt.-ügyi minis- téri osztálytanácsos ur ő nsga emelkedett föl, s előadásának ismert nemes méltóságteljes hangjával, a következő ünnepélyes szavakban fejezte ki, dr. Trefort minister ur ö exja, s a bpesti tudományos és irodalmi társulatok nevében, s megbízásából is, az ünnepelt iránt szerencsekiváuatait:

Főtiszt. Igazgató Úr! Mindenekelőtt egyenes kiküldetésem kötelességének kell megfelelnem. A vall. és közokt. minister ur ő nmlga megbízott, hogy Főtisztelendőségednek üdvözletét, nagy érdemei iránt elismerését, és legbensőbb szerencse-kivánatait le- jezzem ki.

Habár ez ünnepélyre az alkalmat a miniszter ur ő nmga adta, még sem csupán a tanügy örömünnepe ez; az itt összese- reglett különböző küldöttségek nagy számából látható, hogy az sokkal nagyobb körű. Főtisztelendőségednek a tanügyieken kívül még más nagy érdemei is vannak, és pedig az irodalom, s a társadalom terén is. Nekem még egy második szerencse is jutott ; t. i. Főtisztelendőségedet számos országos és fővárosi tudományos, irodalmi és művészeti intézet, társulat s egyesület megjelent küldöttségeinek nevében is itt üdvözölni, s Főtisztelendőségednek szerencsekivánatait kifejezni, mely szerencsekivánatokat ők ez ünuepnap folyamában még külön-külön is ki fogják fejezni.

De az itt ecseteknél is nagyobb körű a mai örömünnep. Aki oly sok ideig tanított, mint Főtisztelendőséged, annak az országban számtalan tanítványa van; ezek mind örülnek a mai napon. Főtisztelendőséged nemcsak élő szóval tanított, hanem tanított Írásban is, könyveivel és irodalmi működésével. Főtiszte- lendőséged nemcsak Egerben tanított, hanem tanított Budapesten, Pozsonyban, Szatmárott, Székelyudvarhelyt, Temesvárott, Pécsett, mindenütt az országban, mert mindenütt használták irodalmi könyveit, s bátran mondhatjuk, hogy a müveit magyar nyelvet az ország három negyedrésze Főtisztelendőségedtől tanulta. Öröm- ünnepe tehát ez az egész hazának, az egész nemzetnek.

De nemcsak örömünnepet jöttünk mi ülni, hanem imát is