Eger - hetilap, 1886
1886-09-21 / 38. szám
302 Ha csak ennyi a kifogás, úgy nincsen semmi baj; mert a kellékek tekintetében tévedésben van dr. S. D. ur. Az osztrák-magyar bank üzleti szabályainak „Wechsel-Es- kompte“ czimű J. fejezetének 2. pontja szerint ugyanis a váltók szabály szerint 3, de szükségképen csak 2 fizetésképesnek ismert kötelezett aláírásával látandók el. És ezek közül csak egynek kell bejegyzett kereskedőnek lennie. Ugyanazon fejezetnek ugyanezen pontja értelmében pedig az összeg csekélysége nem szolgálhat okúi a kölcsön megtagadására. („Die Geringfügigkeit der Wechselsumme ist k ei n Ausschliessungsgrund.“) Hogy a váltót lejáratkor be kell váltani, ez csak formaság; mert ez nem zárja ki azt, hogy ugyanazon személyek uj váltója ismét leszámitoltassék. Dr. S. D. ur azonban tovább megy. Évtizeden át szerzett tapasztalataira hivatkozva, azt állítja, hogy a mi igen jó hitelű kereskedőinknek, akik a fiókkali közvetítést igénybe vennék, váltóüzletre szükségük nincsen. Eltekintve attól, hogy kölcsönvevő, a fentebbiekhez képest, nemcsak igen jó hitelű kereskedő, hanem birtokos, iparos, kisebb kereskedő, tisztviselő, ügyvéd, orvos s más pályán levő egyén is lehet: — azt hiszem, abban is téved dr. S. D. ur, hogy elsőrangú kereskedőink nem vennék igénybe az osztrák-magyar bank pénzét. A váltóüzletnek több hasznát veszi az a kereskedő, akinek elég árúhitele van, mint az, akinek nincsen. Tekintsen be dr. S. D. ur a legjobb hitelű nagy kereskedők könyveibe, megfogja látni, hogy ott nagyobb szerepet játszik a váltó, mint a kisebb hitelű kereskedőknél. De miért? Azért, mert ha a kereskedő 4—4V4% kamatra kaphat pénzt, akkor házat is építtet, más ingatlanságot is vesz, meg egyéb reális vállalatok mellett az üzletét is jobban kiterjeszti; mert ily módon legalább 7-8% biztos jövedelmet hajthat neki azon pénz, amelyért ő csak 4—4%% kamatot fizet. Ha tehát dr. S. D. ur évtizeden át azt tapasztalta, hogy igen jó hitelű kereskedőink nem szokták igénybe venni a váltó- hitelt, úgy ezt csak annak tulajdonítsa, miként ezen kereskedőink nem használhatnak 7—8% kamatú pénzeket, mert, átlag véve, nekik sem hozna ezen pénz több jövedelmet. Menjünk tovább! Hogyan állunk kisebb kereskedőinkkel s egyéb iparosainkkal? Ezek szintén szoktak ugyan 3—6 hónapi árúhitelt élvezni; de a forgalmi tőke csekélyebb mennyisége s a rósz üzletmenet miatt nekik majd mindig pénzre van szükségük. Ha tehát ők hitelbe adnak árút, — nekik az erre kapott üzleti váltókat is érdekükben áll értékesíteniük. Mi következik most ebből? Az, hogy kereskedőink s egyéb iparosaink, akiknek legnagyobb része 8—10% haszonra adja el árúit, főleg váltóhitelre, — még 7 — 8%, sőt az alábbiak szerint 10—15% kamatot is fizetnek a haszonból, nem is számítva azt, hogy néha az ily váltókövetelés be sem hajtható. Hiába kérdezi tehát dr. S. D. ur, hogy a „nemzeti“ bankba valók-e az ilyen kisebb váltók; mert erre azt kell felelnem, hogy a közérdek szempontjából leginkább az ilyen váltók igénylik az olcsó pénzt. Ha kereskedőink üzleti váltóikra 4—5°/0 kamatra kaphatnának pénzt, akkor haszonnal forgathatnák azt; igy azonban üzleti váltóiknak értékesítése, minden látszólagos előny mellett is tönkreteszi őket. Ha valaki ebben kételkednék, úgy adatokkal szolgálok. Az üzleti váltók legnagyobb részben az egri kereskedelmi és iparhitelintézetnél vannak elhelyezve. E bank ugyanis leginkább méltányolja a kereskedelmi forgalom igényeit, s a kamatláb meghatározásától eltekintve, dicséretes tevékenységet fejt ki kereskedőink s más iparosaink érdekében. Maga dr. S. D. ur állítja, hogy az említett banknál a legtöbb váltó 100 írton aluli összegekről van kiállítva. Ezek közt igen nagy számmal vannak 10—20 s 20 — 30 frtos váltók, miket a kisebb kézművesek, vagy kisebb kereskedők adnak a vásárolt árúk vételára fejében nagyobb kereskedőinknek. Az ilyen váltók után pedig a kereskedő 10- 16°/0 kamatot fizet; mert a 8°/0 kamaton kívül negyedévenként 20 kr. irásdijat is szednek tőle, ami 10 frtos váltónál 16 20 frtos váltónál 12%-i’a rugtatja fel a kamatokat. Lehet-e ilyen esetben azt mondani, hogy az intézet a közérdekre kellő tekintettel van? Lehet-e ezt mondani különösen akkor, midőn az ily eljárás az egész szegényebb osztályt, s igy épen azokat sújtja, akiknek leginkább szükségük lenne az olcsó hitelre ? Remélem, hogy ezt maga dr. S. D. ur is be fogja látni s oda fog hatni, hogy az irásdij szedését vagy teljesen hagyják el, vagy legalább a 200 frtot meg nem haladó váltóknál mellőzzék azt. Inkább a nagyobb összegeknél követeljenek többet, — ha már dijat akarnak szedni, — mert itt az legalább a kamatokat nem szaporítja nagyon. De nemcsak ezért mondtam én, hogy pénzintézeteink inkább üzleti szempontból, vagyis saját érdekükben, mint a közérdekre való tekintettel teljesitik kötelességüket. Előttem az is lebegett, hogy pénzintézeteink a létező viszonyok közt nagy kamatokat szednek; mert ha nem dédelgetnék annyira a betevők s a részvényesek érdekeit, akkor olcsóbb kamat mellett is elegendő tiszta jövedelmet nyernének. Az „EGER“ tárczája. A pórul járt művész. Tolong a nép Jassónak fórumán, Tán kérditek : miért ? vagy ki után ? Göröghonnak legelső lantosa Jött hírnevét ragyogtatni oda. Siettek is, a munkát eldobák, Csakhogy lássák a hon nagy dalnokát. Még zajg a tér . . . de im zendül a lant, S elhal a zaj, lesz siri csend alant. Mint Orfeust, úgy hallgató a nép, S csak néha szólt: „Beli isteni! de szép!“ Nem is földön, Olymp magas csúcsán, Félistenek sugáros trónusán, Képzelte már hős dalnokunk magát, Vélvén fején Múzsák koszorúját. . . . De ó fátum! mily szörnyű egy eset, Mely e hires müvészszel megesett! Ép bájolón bűvölt lantján a hang, Mikor ime megkondul egy harang. . . . „Kenyérosztás“ — hangzik minden felül, S kiki rohan, hogy ő legyen elül. Szegény művész látván ez indulást, Lába alatt érzett földindulást; S ámultából mire fölocsudott, Nem volt csak egy, mondd: egy szál ember ott! Leteszi hát lantját nagy bosszúsan, S hozzája lép mosolygva nyájasan ; Bókol neki, dicsérni kezdi őt, Mint egyetlen, derék műkedvelőt; Dicséri szép, nemes érzületét, Hogy ily hévvel szereti a zenét. . . Amaz, pedig miként gyepen a hal, Csodálkozik. . . . bámul . . . tátott ajkkal. Sokára oszt’ megrázza a fejét, S „uram! — igy szól — ne rontsa tüdejét! Ha mennykő közénk ütne, tán Annak hangját még csak meghallanám; De különben, miként ím ez a bot Na lássa, én olyan süket vagyok!“ S azzal szemét ijedve hordja szét, A többinek látván csak hült helyét. . . . „Szólt a harang?! — ó mondja iziben!“ És a művész némán bólint — igen! „Miért beszél hát nekem oly soká! . .“ Szól s mogorván a faképnél hagyá. Szegény művész csakhogy kővé nem vált, Amint végre egyes egyedül állt! Vévé tehát lantját s elballagott, — És Jassáról örökre hallgatott. Petheö.
