Eger - hetilap, 1885
1885-09-01 / 36. szám
292 Eger, szept. 1. 1885. Aug. 25-ét, Lajos napját, az egész ország megünnepelte. Mint a hazánk minden részéből beérkezett hírlapi tudósításokban olvassuk, a legtöbb helyütt az ünneplés abból állott, hogy aug. 24-ikének alkonyán, mint Lajos napjának előestvején, a hazafiak kisebb-nagyobb társasága, az általuk kedvelt mulató helyeken, egybegyült, vidám zene, élénk pohárkoczintások, s hatalmas dikcziók közt minél gyakrabban és sűrűbben ürítvén tölt serleget, névünnepének előestéje alkalmából, Kosuth Lajos nagy hazánkfiára. Miután pedig mi, hazafiuság dolgában, sem ahol inni, sem ahol tenni kell, nem hátrálunk ám senki fia előtt: mi is megünnepeltük Lajos napját, more pátrio, azaz régi jó magyar szokás szerint, áldomással. Szólt a nóta. Húzta a czigány, hogy: „Kosuth Lajos azt üzente“ meg, hogy: „Jaj de! . .“ Azaz hogy húzta volna, ha minduntalan félbe nem szakítja egy-egy: „Ácsi!“ — mert hát, ha igaz az, hogy a bor még a némát is ékesenszólóvá tészi: bizonyos, hogy az „egri bikavérének (de nem ám a Grünbaum et Comp.-félének) hatványozott mértékben meg vagyon eme jó tulajdonsága. Megeredt tehátlan az ékes dikcziók sora, s biz isten nem tudnám megmondani: a szónak volt-é köztünk nagyobb áradata, vagy a bornak, mert hát bővségében valánk minda- kettőnek. Magam is ott ültem egy sarokban, csöndesen morzsolgatva „két deczi“-t, (mert hát az a nóta, hogy: „Egy itcze bor, két itcze bor“ . . rég kiment divatból); ájtatosan hallgatva az ékesebbnél ékesebb pohárköszöntőket; azután, olyatén „sírva-vigadó szittya“ módjára, hazafi-búnak eresztém fejemet „az átkos közösügyes kaurrmány zsarnoki járma alatt nyögő szegény haza gyászsorsa fölött.“ Gondolatim elkalandoztak a messze távolba. Oda, hol most idegen földön, szerény hajlékban ünnepli 79-ik nevenapját egy őszbe borult aggastyán, az újabb történelem egyik legkimagaslóbb alakja, a népszabadság egyik legnagyobb hőse, az alkotmányos magyar szabadság halhatatlan nevű ujjáteremtője, a 49-iki független Magyarország kormányzója, szerény családi körben; azon családéban, melynek minden tagja szívvel, lélekkel magyar ugyan, de — többé nem a miénk! — a legnagyobb, leg- hüvebb magyar, ki most, távul honától, idegen népek közt, élte alkonyán, remegő keze munkájával keresi mindennapi kenyerét, hogy, ha másként nem teheti, legalább e munkájával is szolgálja imádott hazáját, melynek fiai most az ő jólétéért — vi- gadoznak. . . . Azután visszatérő gondolataim, eszmetársulatnál fogva, egy kis kálkulusba mélyedtek. Átlagos számítás szerint, e mai estvén legalább is pár százezer hazafi ünnepli Kosuth L a j o s n e- venapját — tölt serlegek között, akiknek mindegyike elkölt a maga egészséges jó voltáért legkevesebb egy kék hasű osztrákmagyar értékű, — tehát kerekszám pár százezerforintot, mely szép összegecske mind a korcsmárosok zsebébe vándorol, kik, mai-kukba mosolyogva, szívből kívánják, hogy bárcsak minden esztendőben volna legalább is száz Lajos-napja. S ez egyszerű számítás korolláriumaként elképzeltem, hogy ha e jelen Lajos-napi alkalomból vigadó hazánkfiai arra határozták volna el magokat, hogy az e mulatságukra szánt összeget „Kosuth Lajos irataidnak megszerzésére fordítják, mely történelmileg örök becsű munkának népies kiadása most van folyamatban, s két hetenkint megjelenő 30 kros füzetekben, az egész óriási mű potom 6—7 írtért megszerezhető: ebből, egy részt, vigadó hazánkfiai kétségkívül több szellemi táplálékot szerezhettek vala magoknak, mint amennyit a vigalom, anyagilag a gyomornak nyújtott; másrészt amaz összegből, a kiadói busás jutalék leszámításával is, oly tekintélyes írói honoráriumot biztositnak vala, a külföldön szerény anyagi v-szonyok közt élő nagy hazánkfiának, melyben az iránta tanúsított hazafiui kegyelet és hódolat mindenesetre kézzel foghatóbb s ékesebben szóló kifejezést nyert volna, mint amennyit az ez alkalomból hozzá menesztett távsürgönyök tartalmaztak. Hogy is mondja csak a költő: Nagyot iszik a hazáért 8 fölsivit. . . . Bár csak egyszer tenne is más valamit. Bús hazafi. * A vidéki magyar sajtó napszámosai, a vidéki lapok szerkesztői- s kiadóinak egy eléggé számos tagból álló csoportja, múlt aug. hó 24—25-én tartotta congressusát Bpesten. Ez összejövetelhez, a vidéki sajtó szebb jövőjének érdekében, vérmes remények és sükerek voltak csatolva, s azért méltán föltűnt, hogy némely nevezetesebb provincziális városaink, mint péld. Ko- losvár, Debreczen, Arad, Temesvár, Szeged, Újvidék, Győr, stb. hírlapirodalma vagy épen nem, vagy csak igen jelentéktelen arányban volt képviselve. Sőt a megjelentek közöl is többen csak egyszerű megfigyelői voltak a congressus lefolyásának anélkül, hogy a részvevő tagok sorába beiratkoztak volna. Mindjárt kezdetben méltó felháborodást keltett a congressus tagjai közt ama megrovásra méltó figyelmetlenség, hogy a Hungáriában, hol terv szerint az ismerkedési estélynek kell vala lefolynia, a vendéglős érthetlen szükkeblűsége folytán, nem kaptak illő helyet, úgy, hogy kénytelenek voltak innét a vigadóbeli vendéglőbe átvándorolni, hol aztán az ismerkedési estély, alig egy óra alatt, szokottnál kevésbbé. vidám, s meglehetősen tartózkodó hangulatban ért véget, melyet a számos, talpra, vagy fejre esett pohárköszöntők sem voltak képesek fölvillanyozni. A másik körülmény, mi kedvezőtlenül hatott, a congressus- sal szemben a budapesti sajtó kevésbbé barátságos és előzékeny magatartása volt a vidéki kollégák iránt. A fővárosi nagy Az „EGER“ tárczája. Jégvirágok. II. Oh, mennyi drága emlék! A fényes múltból mennyi rom ! És én e pusztulásnak Átkát, csapását megbirom! E szív, e hálátlan szív, Fásult közönynyel csak dobog. . . Bizony, miként ha rá sem Tartoznék az egész dolog! Áldoztam érte mindent, Szeszélye, vágya mind betelt: És fájni, sírni nem tud — Siváran hagyja e kebelt! És megszakadni nem tud! . . . — Hisz átok szörnyűbb nem lehet, Mint meg sem gyászolhatni Méltán ily múltat, életet! K. i. A kerlazi szegfűk. Theuriet Andrétől. (Frauezia eredetiből ford. B. F.) (Vége.) A kert teljes tavaszi pompájában volt, a cytisák, orgona- és galagonya-bokrok javában virágzottak s kellemes illatot árasztottak. E virágokkal borított ágak a reggeli szellőben bókolva, mintha csak azt mondották volna Annának: Örülj, viszont fogod látni ifjúkorod Tanguyjét, egyetlen regényed hősét, azt, ki annyi éven át volt tárgya éjjeleid álmainak s nappalaid gondolatainak! . . . Viszont fogod őt látni. S mialatt a kocsi robogott, Anna azt kérdezte magától: milyen lesz viszonttalálkozása rokonával s hogyan fogja őt fogadni ? — Bizonyára mindjárt első sorban szemére fogja vetni különös házasságát, de ő elő fogja adni az okokat, melyek arra kénysze- ritették, hogy állapotán változtasson, s ő azokat meg fogja érteni. Azután hozzá fogja tenni, a mi maga az igazság, hogy mindig szívből hű maradt huszonnegyedik évének érzelmeihez. Felidézné a régi kedves emlékeket. Élőre gondolkozott valami tapintatos czélzás fölött, melyet az udvarház kertjében volt utolsó sétájokra tegyen; azt fogja neki mondani: „A kerlazi szegfüvek még mindig nyílnak s nem felejtették el önt“. . . Huszadszor ismételte el magában e rövid mondatot, melybe egész lelkét kelle öntenie, midőn a kocsis megállitá lovát, az egyetem utczában, egy magánlak elő-
