Eger - hetilap, 1885
1885-07-28 / 31. szám
253 Az egri városi ipariskola. (I. közlemény.) Az iparos iskola felállítását Egerben, városunk minden irányú fölvirágozására nézve nagy fontosságú tényezőnek tartjuk, s azért őszinte örömmel üdvözöltük a m. kir. ipar-kereskedelmi, valamint a vall. és közokt. ministereket, kik állami segélyezés által lehetővé tették, hogy ez az intézet városunkban a lefolyt tanév elején megnyittathatott. Minden jó szándékunk s érdeklődésűnk mellett sem lévén alkalmunk az egri városi iparos iskola lefolyt évi működését, s fejlődését tüzetesebb figyelemmel kisérni, e részben csak ama programmból nyerhettünk némi tájékozódást, mely közelebbről a következő czím alatt jelent meg s került kezünkbe: „Jelentés az Eger városában állami segélylyel fentartott városi ipariskola állásáról az 188V5-iki tanévben, az ipariskola felügyelő bizottságának megbízásából szerkesztette Derszib Rudolf, igazgató. (Eger, érs.-lyc. nyomda 1885. XVI. r. 53. lap.) Ez értesítésben az intézet beléletének ismertetését egy „ér- tekezés“-féle előzi meg: , A természettan és a vegytan az ipar szolgálatában“ ez. alatt, Derszib R. igazgatótól. Eltekintve ama vitás kérdéstől: mennyiben van helye egy iskolai, s főleg ipariskolai értesítőben valamely értekezésfélének; s ha — mint az általán uralkodó szokás mutatja, — még is van: minő vezérelveket kell az ilyetén értekezés Írójának szem előtt tartania ? — a föntjelölt értekezésfélében a czimben foglalt théma („A természettan és vegytan az ipar szolgálatában“) kifejtését, vagy legalább vázlatos kimutatását is — sajnálatunkra, — hasztalan kerestük. E helyett azonban találtunk sok „semmit mondó“ frázist, s még több helyt el ens éget, mely utóbbiak vagy erős tájékozatlanságról, vagy elhamarkodott, fölületes dolgozásról tesznek tanúságot. A sok közöl — némi illustráczióul — csak a szembeszökőb- beket idézzük. „A természettan és vegytan oktatás czélja az, hogy a tanítványok figyelmét az égen és földön, a vízben és levegőben, a konyhában, műhelyben, az építkezésnél és a hajón elé- torduló természeti tüneményekre irányozzuk. Ez által szerzik meg a növendékek a helyes és alapos ismereteket, ez által gyakorolják már korán érzékeiket, (!) ez által ismerik meg a tünemények szabályos folyamát, ezeknek törvényeit, és ezen törvények helyes alkalmazását; és végre igy tanulják meg a természettani készülékek és vegytani vegyületek ügyes kezelését s alkalmazását.“ . . . (1 1.) Hát bizony ma már minden iskolás gyermek, ki physikát és chémiát tanul, tudja, hogy a természettani és vegytani oktatás czélja korán sem az, mint ami az idézett sorokban foglaltatik. Egy más helyütt (2 1.) azt mondja az értekezés : „Megtanít a természettan a virág szirmaiban, a bogárka zümmögésében, F.-A.-ig csak jó dolgom volt. Egy városszerte kedvelt fiatal úrral utaztam, kinek, bár mindig szeretem társaságát, most különösen örültem. Igen kellemesen tölt el az idő s, mellesleg mondva, igen jó szivart szittam szívességéből (Ad normám : Szép sziszegőn sziszegé. Arany Elvesz. Alkotni.) Az egy óráig tartó fél órai ut nagyon hamar röpült el s nem is gondoltam, már is ki kellett szállni. Hanem ezután! Az ember soh’ sem tudhatja, mit hoz a jövő perez, akarom mondani, a jövő coupé. Aeneassal sóhajtok fel, visszagondolva ez útra: Isszonyatos éjnek („maró“) emléke merül fel előttem. (Egy kis elnézéssel ez is hexameter.) Hogy miért „maró“ (amit azonban scandálni nem kell), majd később kiviláglik. Betoltak egy coupéba. A fogadtatással meg voltam elégedve. Mind megmozdultak kissé s szemeiket „reám függeszték.“ Hallottam ugyan félhalkan valami „ördög“ szót meg „hozást“ vagy „vivést,“ de ez bizonyára a conducteurt illette, ki szintén belépett velem. A lámpa derengő fénye mellett azt vettem észre, hogy öten vagyunk. Épen mint t. Szentgáli uréknál. Ez észrevétel után más felfedezésre jutottam, (ügy látszik, hogy mi ketten Szentgáliak mindig fedezünk fel valamit, csak hogy ő egy uj világot, én meg mást fedeztem fel, (mindjárt elmondom: mit.) A felfedezés után felsóhajtottam. (Már megint felsóhajtás? Szerk. —Bocsánat t. Szerk. ur, t. Névrokonom is fel- sóhajtatja a halász fiút a Tisza partján Toldival, s ha annak szabad, megengedhető nekem is.) Tehát felsóhajtottam egyik angol királylyal — Shakespere s Dumas (az öregebbik) meg tudják mondani nevét — „egy országot egy helyért!“ Az a bizonyos angol király ló után sóhajtott, de az nem tesz semmit, ő is olyat kívánt (Szentgáli ur is a pusztán) a mije nem volt, s én is. Igen. helyért sóhajtoztam, mert a már „intra dominium“ levők annyira a levélke rezzenésében, a madárka énekében az Isten mindenhatóságát bámulnunk, s őt leborulva imádnunk“ . . . Hát ha az ipariskolában a physika professora, a természeti tünemények s azok törvényeinek magyarázása közben, tanítványait, alkalmilag a nagy természet alkotójának végtelen, s imádásra méltó bölcse- ségére is figyelmeztetni fogja, az igen szép és okos dolog lesz tőle. De azt hiszem, tanítványai közt, kik ez értekezést figyelemmel olvassák, idővel akadni fog olyan is, aki megkérdezi: vájjon mi köze van a physikának a virág szirmaival, a bogárkák zümmögésével, s a madárkák csiripolásával ? . . . „A középkorban ... — úgymond az értekezés, (6 1.) — a népeknek nem volt sem idejük sem alkalmuk, hogy a természettudományokkal foglalkozzanak,“ — s mindjárt 10 sorral alább még is igy szól: „S noha az akkori tudósok a természettani s vegytani tudományokkal sokat foglalkoztak“ . . . „A középkor története, amint látszik, nem dicsekedhetik oly búvárokkal, kik a természeti tudományoknak nagyobb lendületet adtak volna“, — állítja az értekezés pár sorral alább. Ez a merész állítás egy kis tájékozatlanságot árul el a természettudományok fejlődésének történetében. Az egyetemes történelem a középkort általán a kereszténység szélesebb körű elterjedésétől a XVI. század elejéig számítja. A t. értekező, ha a természettudományok történetét nagyobb figyelemmel olvasta volna, tudhatná, hogy a középkorban, az akkori tudományos állapotokhoz mérve, igen nevezetes és epochális természettudományi művek jelentek meg, s nagy nevű tudósok éltek, kik a természettudományok buvárlata s előfejlesztése körül halhatatlan érdemeket szereztek magoknak. E korban jelent meg, egyebek közt, az összes természettudományokat felölelő nagy mű „De rerum natura“ (20 könyvben) Thoiras Cantipratensis, löveni professortól (1230); a „Speculum naturale“ a nagy tudományi! Beauvais Vinczétől (1250); az „Imago mundi“ cardin. Petrus Alliaco cambray-i püspöktől. Ez utóbbi mű gondos tanulmányozása vezette Columbust arra az eszmére, hogy Európából nyugati irányban az oczeánon utat keressen Indiák felé, s hogy az óriási víztömeg mentén kétségkívül terjedelmesebb száraz földnek kell léteznie. A középkorban találta föl s tökéletesítette a szemüvegek constructióját Spina Sándor (1313); e korban alkalmazta legelőször Gioga Flavio Amalfiból a delejt üt a hajózás- b a n, mely fölfedezése nevét korszakalkotóvá tette a tudomány, kereskedelem és hadászat történetében. E korban éltek a hires természet- és csillagtudósok : bolognai Nover a Domokos Mária, Peurbach György (1461) s ennek nagy hírű tanítványa: Ioannes Regiomontanus (königsbergi Müller János), Mátyás királyunk európai nevezetességű udvari csillagásza, a „Csízió“ hírneves Írója, s éles elméjű szerzője sok jeles értekeelfoglaltak magukkal s podgyászukkal minden helyet, hogy nekem nem hagytak semmit. Végre egyik úri ember megszánt s kabátját és kézi táskáját a földre letette s én leülhettem. Szépen megköszöntem. Elhelyezkedvén, körültekintettem. Két férfiú, két nő. Nem irom le őket — Szentgáli ur sem tette. Csak annyit súgok meg, hogy mindkét nőnek ölében valami szürke jószág volt, a mely koronként megmozdult. Mi lehet az ? — nem igen kutattam ; próbáltam úgy tenni, mint a többiek, azaz aludni. Egy negyed óra múlva körülbelül csipést éreztem lábamon. Először csak egyiken, azután a másikon is, később nemcsak egyet, hanem kettőt, hármat sőt többet is. Jaj! mi lehet ez ? De nem igen mertem mozogni, mert tartottam tőle, hogy a régi birtokosok, mint aféle parvenut megszólnak. Egyszer azonban kezem fején éreztem a csipést. Oda pillantani s odakapni egy pillanat műve volt. Hát mit láttam ? Egy kis fekete jószág volt, mely hamarabb elugrott, mintsem megfoghattam volna. Ahá, ismerlek szép maszk! De hon- nét jösz te ide ? A válasz nem késett soká. Egyik urhölgy ölében levő szürke izé megmozdult, azután felállt, hátát felgörbi- tette s egy „miau“ hangot adva ásított. Egy szörnyű nagy macska!! Megborzadtam, de nem csak én, hanem az a másik szürke izé is a másik urhölgy ölében, s borzadásának jeléül felugorva, morogni, majd u, u, u, hangot adva protestálni kezdett minden csendzavarás ellen. Erre általános lön az ébredés és mozgalom. A két urhölgy kezdetben a csendzavaró állatokat — mindegyik a magáét — iparkodott megnyugtatni, de minthogy ez nem sikerült, szidni kezdték őket, mindenik a másikét, emlegetve finom érzést, illemtudást, szép dögöt (bocsánat e szóért!). A két úri ember egy ideig szótlanul hallgatá a „nézet-eltérést“; végre az egyik — a ki nekem helyet csinált — félénk hangon bátorkodott mon*
