Eger - hetilap, 1885
1885-07-07 / 28. szám
228 Avagy leliet-é gyönyörűbb utat képzelni, mint Egertől, a b ikíai erdőségen át, a siroki várromok mellett, melyek között ősi dicsőségűnkről suttog a szellő, az évről-évre szépülő kies pa- rádi fürdők elragadó vidékéig, s innét, némi pihenés után, a 3000 láb magas „Kékes“ vadregényes bércztetőjén át, a kallók zakatolásának, s a fűlmilék andalító dalának változatos konczertjétől áthatott, s csergadező hegyi patakok által hasított szűk völgyek ölén keresztül Gyöngyösig, melyről a példaszó is azt tanítja, hogy ugyancsak „helyén van,“ nemcsak szép fekvésével, de vendég- szerető népével is; hol a sport társaság baráti karok közt, kétségkívül a legkellemesebb nyugvó pontra talál? Van-é érdekesebb, változatosabb, s hasznos és élvezetes ismeretekkel gazdagitóbb kirándulási pályautja Magyarországnak, mint Egertől az eredetiségekben gazdag palócz földön át, a megtekintésle nagyon is érdemes nádasdi és ózdi vasgyárak szemléletén megpihenve, a gyönyörű Rimavölgy kedves tájain keresztül, a természet egyik legcsudásabb, s e nemben mindeneket hasonlit- hatlanul felülmúló alkotásáig: a világhírű aggteleki barad 1 á i g ? Végre szükség-e említenem, — mert alig hiszem, hogy lenne, aki legalább híréből ne ismerné, — hazánk, sőt Európa egyik legelragadóbb vidékét; a „magyar T em p e-völgyet,“ Egertől, Felső-Tár kánynak, a „Bükk“-ön át, Hámor, Huta, s Diós- Győr csodásán szép tájain gyönyörködve, a kedves Miskolczig? Én e pompás vidékeket mind bejártam — gyalog. S csak azt fájlalom, hogy nem bírtam L. Adám költői tollával, hogy e tájak elbájoló szépségei által inspirált lelkem ábrándos gondolatait nem foglalhattam ékes kádencziákba, nem rendelkeztem K. Józsi ügyességével, hogy visszatérett, mindjárt le nem játszhattam a czimbalmon, e kedves speciális magyar hangszeren ama gyönyörű eredeti dallamokat, melyek a bérczekről a pásztorsip- ból, s a völgyekből a munkás pórleányok üde ajkairól felém hangzottak, s ma is füleimben csengenek; s nem volt hatalmamban a L. Iván ügyessége, s leleményessége, hogy mindjárt a helyszínén, érdekes tárczaezikk alakjában össze jegyezzem ama nagyszerű vidék élénk rajzát, s az általa lelkemben fölidézett feled- hetlen subiectiv benyomásokat, s a százados fák által árnyazott. remek völgyek ölén. melyeket a természet maga is. exaltált kép- zelmem által a szépek szépeivel benépesitett, Therpsichore templomává alkotott, — nyomban ott teremtsek újabbnál újabb, érdekesnél érdekesebb — cotillon-figurákat az egri, bájos, és hires tánczosnök gyönyörűségére. . . Athletikai clubbok alakítása a provinczián sem jár nagyobb nehézségekkel, s tetemesebb áldozatokkal annál kevésbbé, mert sokszerü ágazatai közöl nem szükség mindeniknek, főleg azoknak, melyeknek gyakorlása tetemesebb idő s pénzáldozattal jár, (mint péld. a kerékpározás, mely azonban, módjával Az „EGER“ tárczája. Vasúti kaland. H a c k 1 ä n d e r beszélye. (Folytatás.) „Ha megengedi az én kíséretemben, hogy magamat kedves bátyjának bemutassam, és neki megmondjam, mily boldoggá tett engem az ő késedelme.“ „Jól van hát, én az ön ótalmára bízom magamat; de szabad-e most már nevét kérdenem ?“ „Nevem Stollberg Ödön, tulajdonosa vagyok egy kis de szép fekvésű rajnaparti birtoknak Bingen mellett. Kegyed bizonyára ismeri a mi legszebb német folyónk legpompásabb vidékét?“ „Óh igen, Stollberg úr, voltam Bingenben, Niederwaldon és Johannisbergen. Utóbbi legkedvesebb emlékeim közé tartozik. Két év előtt voltam ott néhány napig, Metternich herczeget látogattam meg.“ „A-ah!“ kiáltott fel a fiatal ember, s némi félénk tiszteletérzettel kezdé tekinteni szép szomszédnőjét. „Ismeri ön Johannisberget?“ kérdé a hölgy. „Gyakran voltam ott, — de“ tette hozzá magát meghajtva, „sohasem egy időben a herczegi családdal.“ „Ha előbb lett volna szerencsém önt ismerni, ajánltam volna a herczegnél, — ami egyébiránt még mindig megtörténhetik,“ szintén nem kivihetetlen,) művelését felkarolni. S ha az egri nemes fiatalság, ez alkalommal először is hozzá intézett jelen fölhivő szózatomat megszívlelve s figyelmére méltatva, e téren jó példával kíván a vidéki magyar fiatalság előtt járni: azt hiszem, derék földijük s barátjok, a budapesti athletikai egylet egyik kiváló, hírneves bajnoka, Kubik Béla szives készséggel fog nekik a clubb szervezésére, az alakulásra, s egyéb teendőkre nézve a szükséges útbaigazítások s javaslatokkal szolgálni, melyre egyébként, a t. szerk. engedőimével, e lapok utján, ezennel alulirt is teljes szolgálatkészséggel ajánlkozik. Budapest, apr. 6. 1885. Egy darab történet Egerből. (Az irgalm. nénék kezelése alatt álló egri városi szegény- és kórház. 1730-1885.) Midőn az egri irgalmas nénék kezelése alatt álló városi kórház oly üdvösnek tűnik fel országszerte, hogy az állam is igénybe veszi, és ideküldi tébolyodottjait, kiket elhelyezni nem tud; jól eshetik az egrieknek, ha ez intézet fokozatos terjedéséről nyilvánosan értesülhetnek. Ki nem látta, sajnálva, hogy ezen intézeti ház 1730-ban első dicső alapitóik Komáromi és Kovács által oly csekély kis térre építtetett, hogy az minden oldalról körülzároltatott, és most 150 év múlva, néhány év alatt belsőtelke a vereskút útczá- ig kiterjeszkedett, és a tágas udvaron kivid egy holdnyi kertje van, melynek értéke a levegő javulás és a betegek üdülő szórakozása tekintetéből megfizethetetlen. Mesével határos az események egymásutánja: hogy a Bar- tuska háza és lelke eladó legyen, és ugyan Egerben lakjék az a kanonok, akinek neve a kórház épüleíjén márványtáblával meg- örökittetett, hogy a megvétel titokban történjék, hogy más vevő a tervet meg ne rontsa: hogy Murányváry a háza melletti ker- tecskét jó drágán, a város a kapu előtti tért ingyen átengedje; hogy épen Her sich Rafaela legyen az intézet fönöknöje, kinek alkotási tehetsége bámulatos, ez mind csodálatosan összevágó esemény; pedig csak igy történhetett, hogy a főnöknő az ócska emeletes házat szétbontatván, annak helyén egy év alatt szép két emeletes házat építsen mintegy 8 ezer írtért, holott pénze nem volt; hogy midőn Bajzáth József úr a vereskút ut- czai nagy kertjét egyenesen az intézet iránti kegyeletből a kanonok által fizetett 300 írtért átengedte, ugyanakkor a Murányváry kertjéért, mely hajdan a Répássy-féle telekhez tartozott, és csak amannak negyedrészével ér fel. de melyet a közintézet tekintetéből már kibecsültetui akart a közigazgatás, — azon szent folytétá vidoran, „ha t. i. ön, mint lovagom, teljes megelégedésemre fogja helyét betölteni. Névjegyemet pedig mindenesetre odaadom önnek, hogy később majd tudjon visszaemlékezni, ki az, kinek oly jó volt ön szolgálatát fölajánlani.“ Midőn ezt mondá épen coupéja mellett állt a fiatal hölgy, és egy vörös maroquin útitáskára mutatott, mely azonban oly távol volt, hogy kezével el nem érhette. „Legyen oly szives, adja ide táskámat." Ödön hirtelen a kocsiba ugrott, és odanyujtá a táskát. A hölgy fólnyitá a táskát, egy kis fehér elefántcsont etui-t vett ki belőle, melyben névjegyei voltak, s egyet átadott a fiatal embernek. A vasúti csengetyü e pillanatban harmadszor szólalt meg. Ödön azt hitte illőbb lesz a névjegyet olvasatlanúl zsebbe tenni; de amint a szép nő e szándokot kitalálta, mosolyogva mondá: „Csak olvassa kérem; helytelen volna részemről, ha még most is, tudva az ön nevét, ismeretlenül állanék ön előtt.“ Ödön a lámpafény mellett azt olvasá : „Potasky Matild grófnő,“ és mélyen meghajtotta magát a fiatal hölgy előtt, ami némileg komikus volt, mivel már előbb is kissé meghajolva állt a coupéban. „Beszállni, Münchenbe!“ kiáltott a szives bajor vonat-vezető, és minthogy bölcs ember vala, és a dolgok állását egy pillanat alatt áttekintő, segítette a hölgyet a beszállásban, anélkül hogy a fiatal embernek időt engedett volna a coupéból kiugorni. „Bocsássson ki előbb engem,“ kiáltott ez, „az én helyem a másik kocsiban van.“
