Eger - hetilap, 1885
1885-06-09 / 24. szám
198 De mi ez a csepüevö a Margitsziget bűvészeihez, a hol a rózsák millióit varázsolják a látogatók elé! A napokban nyílik meg a rózsa-kiállítás az országos kiállítás területén is, de hogy a szigettel versenyezzenek, arra nincs remény; annyi fait oly nagy mennyiségben csak akkor mutathatnának be, ha minden egyéb helyén csak ezt a virágot mutatnák be. De akkor is az ország minden rózsatermelőjének kellene minden virágával síkra szállani. A szigetnek csak egy átka van, a szúnyog. Erről pedig már rég megénekelte a németek matrácz-sirban sinlődött szarkasztikus poétája: . . . Und die Mücken sind im Sommer Mir so tief Verhasst, als wären’ s Lange na s’ ge Juden rotten. Es Heinének igaza van. Ennek a gyönyörű paradicsomnak a szúnyog a lángpallosú cherűbja, mely előbb-utóbb, de bizonyosan kiűz belőle. Én egypárt felhizlaltam a véremen, de oly nagyot egy se csípett rajtam, mint az alsó vendéglő előtt, az a Német országból importált válfaj, melyetLinné Cellarius Maximus n a k nevezett el. Ez a Maxi úgy meg szívott, hogy még ma is sajog belé a — zsebem. De azért csak siessen, aki teheti s gyönyörködjék Budapest, gyönyörködjék Magyarország legszebb természeti kincsében most, mikor a rózsák virágzanak. Ott majd találkozunk. Erdélyi Béla. A jogászok nyári mulatsága. 1885. június 3-án. A fülemilék és rigók serege ijedve rebbent szét, mikor a klarinét búgó szava, a bőgő zuhogó hangja, s a hegedűk sikongó kiáltása felhangzott; az érsekkertnek máskor oly csendes fasorai vig mulatság zajával voltak teli; a pázsit süppedő bársonyát becses női lábak taposták. A jogászok nyári mulatsága tartatott meg. Még alig múlt 6 óra, s már a legszebb közönség gyűlt egybe; kezdetét vette a táncz, s tartott egész odáig, mig a társaság a két hosszú asztalhoz le nem telepedett, hová a vendégelő úrnők páratlan szives előzékenysége hívta meg. — Mit szóljak e lakomáról ? Az én Spanyol hazámbeli Eldorado, hol legjava napjaimat töltőm, hitvány figura volt e dáridóhoz képest. Ez alatt leszállt az est, s a gyönyörű lampionokat meggyuj- tották, s mikor azoknak tarkabarka fényébe belevegyűlt az est csillag-világa, s kezdetét vette a végét-hosszát alig érő csárdás, — mily ingerlő, bájos kép volt az! — Igyekezett is a közönség felhasználni a szokatlan, új helyzetet; csapongó jó kedvvel tán- czolt, mulatott, s talán nem a barna éjfél, hanem a rózsás hajnal vetett volna véget a kedves mulatságnak, ha az ég nem lett volna oly könyörtelen, lévén este 8 órakor csak 8 fok Réaumur. — Hogy aztán 11 óra tájt mennyi lehetett, nem tudom, de a felszálló lehellet tanúságot tett arról, hogy jóval kevesebb, — s az aggódó mamák és papák haza hivó sürgetései ezúttal jogosúltak voltak. — Tudtommal azonban senki sem hűlt meg. — Hogy mily jó kedv uralgott, bizonyságúl csak annyit említek, hogy azon ritka eset állott be, miszerint Palócz Kálmán nem akarta elhagyni a csárdást, pedig a vége felé már azért fizettek neki, hogy hagyja el. Most már nem szokásból, hanem igazán meg kell dicsérnem a rendezőséget, mely minden kifogáson felül állott, s valóban büszke is lehet e mulatság kivívott sikerére. Az első négyest 44 pár tánczolta; a tánczosnők névsora a következő: Beökönyi Margit, Bocskay Gabriella, Bodayné Du- sárdy Etelka, Erdélyi Gizella, Erdélyi Marianne, Frantz Piroska, Frantz Etelka, Ficzere Vikiké, Fülöp Berta, Fiilöp Piroska, dr. Feketéné, Gáspárdy nővérek, Gröber Anna, Berta, Irén, Galambos Margit, Horváth Béláné, Jámbor Hedvig, Jekelfalussy Ilona, Kliegl Panna, Keményné, dr. Kiss Istvánná, Mészáros Cornélia, Man- szbart nővérek, dr. Martinovichné, Mossóczy Katinka, Nékám Erzsiké, Petravichné, Petravich Irénn-Petravich Ilona, Sajóssy Margit, Staud nővérek, Schumik Berta, Szabó Bella, Szentkirályiné, Szuhányi Anna, Szolcsányi Gyuláné, Zeley nővérek, Vancsó Tériké, Visner Ida. Szerkesztő: De hisz ön nekem olympi tudósítást ígért, istennőkkel, s mind ebből semmi sem lett? Én: Tisztelt szerkesztő ur! meg volt már minden; forrott bennem az egész Olympos, — hanem aztán úgy jártam, mint sok más földi halandó, ki az égbe vágyik, — mert mikor megláttam itt ezeket az Aphroditéket, kiknek mozdulatuk kecs, tekintetük tele egész epedéssel, varázszsal, mely a bölcset is elcsábítja, — akkor aztán elfeledtem mindent, az egész Olympost istennőivel, s isteneivel együtt. Calabas. Különfélék. — Űrnapja, a kath. egyház e legmagasztosabb ünnepe, szokott fénynyel folyt le városunkban. A körmenetet, az összes egri klérus élén, nagy diszü egyházi segédlet mellett, dr. Samassa József érsek ő exja vezette, ki bérmálási kőrútjából e napokban Egy elegia története. Elbeszélés. — Igazán úgy szeretsz engem Lujza ? — Igazán Vilmos! — Es képes lennél te, ki gazdagság, s kényelemben elkényeztetve növekedtél fel, engem, szegény művészt, követni ván- dor-utamon, tűrni velem a szegénységet, s átszenvedni velem az első. esetleges, mellőzéseket? Bátorítani, ha csüggednék, s lelkesíteni és buzdítani előre a siker után ? — Igen Vilmos. Hiszen ha szeretünk — én legalább úgy gondolom — nem csak szivünk azé szerelmével, kit megszerettünk, hanem lelkünk is minden tehetségével. Azután meg, hogyan beszélhetsz te szegénységről? Hát nem vagyok én elég gazdag mindkettőnk számára ? És a mellőzés ? Te beszélsz mellőzésről, ki most is az első dijat nyerted el, s kiből az ország, az egész világ első művésze leend! — A világ első művésze! . . . . Igazad van Lujza! Én hiszem, érzem, hogy az leszek! Tudom, hogy már most is vagyok valami, később meg — — —És a gyermek rajzolni kezdé a másik gyermek előtt a jövőt, oly szépnek oly ragyogónak, minőnek csak egy még nem csalódott gyermeki lélek rajzolhatja. Mert gyermekek voltak, akik igy beszéltek. Egy 18—19 éves ifjú s egy 15 éves leány. Ne ütközzünk meg a számokon. „Nem az években rejlik a vénség.“ Az ifjú a bécsi conservatorium legtehetségesebb növendéke, s a leány a szabadelvű N. grófnak leánya, Vilmosnak játszó társa s tanítványa. Mig a gyermekek beszélgettek s színezték a jövőt, mely Vilmosnak dicsőséget, s Lujzának boldogságot volt hozandó, — lassan felnyílt az ajtó, s egy derült arczu, bár őszülni kezdő férfiú lépett be. Figyelmesen hallgatta az ifjú lelkesedéstől áradozó szavait s a leányka buzdító és bámuló megjegyzéseit. Végre megszólalt. — Miről beszéltek gyermekek? — A jövőről, édes atyám. — A jövőről? Igazatok van, az a ti birodalmatok. Mienk, öregeké, csekély rész a jelenből, — mindenünk a múltban van. Van azonban olyan része a jövőnek, mit a kis leányok nem értenek meg, ép azért hagyj magunkra Lujza, Vilmossal akarok beszélni. — Hány éves is ön Vilmos ? — 18 múltam. — Hányszor nyert már kitüntetést ? — Háromszor. — Hány éve van még itt a conservatoriumban hátra ? — Egy. De miért kérdi tőlem ezeket gróf ur? Hisz majdnem gyermeke gyanánt tekint, s ismeri minden viszonyomat. — Azért, édes barátom, hogy most ezt a kérdést tehessem: mi ön jelenleg? — Mi vagyok? . . mi vagyok? . . . Hát. . . . — Hát édes Vilmos, ön jelenleg egy semmi. No ne nézzen rám azért úgy! Igen, egy nagy reményekre jogosító semmi. Ön egy szegény kézműves-család gyermeke, kiknek munkában meg- kérgesűlt kezük- s becsületesen dobogó szivükön kívül nem volt egyebük. Én önt megszerettem, mert iparkodó, komoly, szerény fiúnak ismertem, ki mig e tulajdonaival becsülésünket, addig kedvességével szeretetünket szerzi meg magának. Részemről mindkettőt és pedig méltán bírja., Társai közt az első helyet, házamnál a fiú helyét foglalta el. Édes barátom, most az ön arczán én a hála kifejezése mellett, a kíváncsiság kinyomatát is látom. Nemde kiváncsi rá, miért beszélem én ezeket a dolgokat önnek ? Nos
