Eger - hetilap, 1884

1884-03-06 / 10. szám

80

— Bátya rágd meg a fogad közt, a mit kimondasz, mert nem felelek tetteimért.

— Na jói van hát, nem úgy akartam mondani. — Hát még most sem felejtetted el Ilonkát. Szegény öcsém! Nem bolond-e az, ki dús lakomákon örömpohár közt vigadhat s mégis szárazkenyér után nyújtja kezét. — Nem őrűlt-e, ki mindennap más ajakáról szívhatja a szerelmet s mégis egynek csókja, szerelme után eped ? Hatalmadban áll! Rabold el a vidék, a távoli megyék virágszálait s én segítek leszakítani szüleik kebléről. De miért kötnéd te magad egyhez, kit utoljára is megúnnál. Haha! nem is tudnám képzelni, hogy néznél te ki, a szabadon repdeső sas egy szelid galamb oldalán. Ha azt mondanád, hogy vad tigris szolgalelkü hű kutyává változott, inkább elhinném, semmint azt, hogy belőled jó férj lesz.

— Bátya! te nem tudod mi a szerelem; jégkebled soha nem dobbant egy nemeset sem s összes vágyaid véres szenvedélyeidben találtak kielégítést. Erre neveltél bátya engem is. Nem elég, hogy önmagad számára készitéd a poklot, engem is belerántottál s én a gyermek, ki örült kalandjaidon, balga elmével, tudatlanái szittam a szerelem mézét még mint csupasz szájú tacskó, vakon rohantam az örvénybe. Számon kérem elrablott jó szivemet, mely- lyel kalmármódra hamisan kereskedtél, számon az ifjúság ártatlan rózsáit, számon becsületem, jóhirnevem, lelkiüdvöm! Utállak bátya, mint utálom azon bűnöket, melyek miattad nyomják lelke- met. — Menj, keress magadnak czimborát, bűneidben osztozót bar- nalelkű csatlósaid között, én tőled elválok, add ki örökségemet, vagy karddal szerzem vissza azt!

Demeter összes zoritott ajakkal hallgató öcscse szörnyű beszédét, de sötét villogó szemein kívül minden tagja mozdulatlan maradt, majd mosolyra húzva ajakát, gúnyosan nézett öcscse felhevült arczára, ki szintén rajta jártatá nemes haragtól villogó szemeit.

— Jól van öcsém, látom: ha arra került volna sorod, hogy gyilok helyett kereszttel járj a végtisztességet megadni, derék pap vált volna belőled. Utálsz, gyűlölsz, átkozol ? s azt gondolod ez Zsarnóczy Demeter szivét megindítja ? Hiszen ha oly puha szív laknék bennem, hányszor kellett volna már azóta bűnbánólag mellemet verni. Örökségedet kívánod, mert elakarsz hagyni? Nesze itt e zacskó, — s ezzel kirántó öve mellől az elébb látott ékszertartót, — ennyi örökséged. Én vagyok az öregebb, én a családfő, tőlem függ a Zsarnóczy törzset azzá tenni, a mivé én akarom s én egyik ágát gazdag rablóvá, a másikát koldús nemessé teszem. — De tudd meg szép öcsém, hogy első kit martalóczaim- mal űzőbe veszek, te leszesz, s mikor már bizton szívod feleséged ajkáról a mézet, akkor jelenik meg az én rémes arczom s kiszakítom karjaidból hitvesed, hogy utolsó szolgám ágyasává tegyem . . .

— Ember, mit beszélsz ? — orditá Balázs, nem emberi hangon s azzal neki rohant bátyjának, hogy gyalázóját megsemmisítse; de ez vasmarokkal fogá meg jobb karját s távol tartá magától.

— Megállj öcsém! nem vagyok én még pulya agg, kit minden kölyök ellökhet útjából! De most elég ebből, beszéljünk okosan s ezzel kibocsátá Balázs karját vasmarkaiból, ki leszegezve, megszé- gyen ültén állott az aczélizmú rabló előtt.

— Biztos tudomásom van róla, hogy Ilonka, kiért szabadságod feláldozni készülsz, mást szeret. Benkó László gyakran jár Jenő várra s ő szép, délczeg lovag, gazdag, vitéz és ismert nevű. Ilonka titkon ég érte, mint egy vén czigányasszonytól, kivel kártyát vettetett, tudtam meg, valamint azt is, hogy az öreg Jenő szintén kedveli Benkőt. Mondád, elhagyod rabló életed s bűnbánólag kopogtatsz Jenő Dénes ajtaján. Azt hiszed, hogy az az apa, az a leány felcserél egy oly vöt, és vőlegényt, kinek becsülete van a világ előtt, egy olyannal, kinek előbbi élete nyomait, mint a kaszásét, csak levágott, eltiport, élet és vagyon jelzik? De meg, gondolod, hogy elfogják hinni, hogy a zsákmányra vijjogó kánya, turbékoló galambbá szelídül? Soha öcsém! s te sem Ilonkát nem nevezhetnéd magadénak, sem engem bátyádnak, Zsarnóczot sajátodnak. — Ellenben egyezz bele szavaimba s egyik úgy meglesz, mint a másik. Vaunak vitézeink, van jó kardunk, van vakmerőségünk s mig a kedves Benkő távoli galambján ábrándoztatja lelkét s álmában róla beszél: addig te karjaidba öleled azt s kineveted vetélytársad, ki nyílt csatára szállva te veled tenne igy. Na elfogadod ?

Demeter a hamis kufár, vigyorgó arczával s szavai hatását fürkésző szemeivel tekinte öcscsére.

Balázs megsemmisülve állott bátyja előtt, érzé, hogy szőrűjén igazat mondott. Szerelem, becsület, vérengző természete haláltusát vívtak keblében s végre is a megszokott vadság s uj vihara, a szerelem lett a győztes, elnyomva lelkében a nemesebb érzelmeket s kiengesztelődve nyujta bátyjának kezet.

— No lásd, tudtam én, hogy nem olyan könnyű az a bűnbá- nat. Ne is gondolj máskor reá, dőre! balgának való, csak gyáva baráthoz, de nem lovaghoz illik. Tehát határozz, mikor kívánod, hogy kilopjuk a tubuskát fészkiből ?

— Ha lehet még ma éjjel.

— Nem hiszem, mert nagyon sürgős dolgaink vaunak ez éjszakára ; amint hallóm, Kendeöy szétszórt népe egyesült a püspöki dandárral, s várunkat felforgatni jönnek. Azt pedig csak nem engedjük olyan könnyen. Ma éjjel ezekre kell ráijesztenem; hanem, holnap talán lehet. Te csak maradj nyugodtan, én mindent elvégzek.

Kezet fogva elvált a két testvér; Demeter kiment katonáinak parancsot osztogatni; Balázs pedig ott maradt a teremben mardosó lelkiismeretével, lángoló szerelmével s vad indulataival tovább küzdeni.

II.

Zsarnóczon túl egyet kanyarodott a Garant, megkerülve a medrébe tekintő hegyek lombos erdő födte alját s mintegy óra járásnyira egy cser takarójú domb alatt folyt le, melynek tetejét egy büszke, de fénylő bádog fedeleivel s kápolnájáról leragyogó keresztjével barátságosan integető lovagvár ékité, bizalommal híva az utast, ki fáradt tagjainak vendégszerető ágyat, tikkadt testének üde ételt, italt, elkomorúlt lelkének vidor, szives házi gazdát keresett.

A váron meglátszott az új építés nyoma, mely mind fehérlő mészkő falain, mind említett új bádogú bástyáin kirívóan jelentkezett.

E vár volt Jenővára, az ős Jenők ős birtoka, melyet a vár jelenlegi birtokosa, Dénes úr, nem rég javíttatott ki.

Ott sétált a várfokon az ősz várúr, egyetlen leányával Ilonkával s a várba vezető ösvényen legeltették szemeiket, melyen egy lovag vágtató alakja tünedezett elő, el-eltakarva olykor a kanyarulatnál a sűrű lomboktól.

Magas, fejedelmi alak volt Jenő; derült, magas homloka s szelid jó szeme bizalmat gerjesztők voltak, de egy ráncz szemölde közt jelenté, hogy a nyájas öreg 'szigorú is tud lenni az iránt, ki jóságára nem érdemes. Hosszú hó szakálla domború mellét árnyékozá be, mely még tiszteletet gerjesztöbbé tévé a tisztes ősz alakját.

Leánya, Ilonka fehér ruhájában eszünkbe juttató a mesék tündéreit, kik a hegyek tetején aranyos várakban laktak s virágmézzel, harmattal táplálkoztak s az üldözötteknek segélyt nyújtottak.

Szelid kék szemei, finom vékony szemöldeivel sok ifjúnak zavarták fel lelke nyugalmát, mig bíbor ajka csókja után nem egy férfi lángolva epedett. Szelid halvány rózsás arcza a nyomorgónak sebeire balzsam, a szenvedő betegnek orvosság, a kétségbe esettnek vigasztalás volt. — Puha kezének bársony érintése, őrző ápolása, nem egy haldoklót rántott vissza a sir széléről.

— Méltó leány egy derék apához; midőn e két lényt magunk előtt látjuk, önkénytelenül a komoly tél tűnik elő, hallgató hómezeje alatt egy virágos életnek rejtve emlékeit s a virúló tavasz, mely feslő bimbójaival új reményt kelt lelkűnkben egy szebb jövő iránt.

— S valamint a télre gondolás a tavasznak szebb szint kölcsönöz, úgy emelte a tisztes ősz komoly, nyugodt arcza leánya virúló bájait.

— Nézd csak lányom, — szólitá meg Ilonkát atyja, — mily délczegen vágtat az a Benkő! Hogy hajlik karcsú dereka jobbra balra lova lépése szerint, mily ügyesen tudja kikerülni sebes vág- tatás közben a hívatlan, arcza elé tolakodó galyakat! Hejh! mintha csak magamat látnám ifjú erőmben! Ha leány volnék, mindjárt beleszeretnék!

Ilonka majd elnyelte szemeivel a lovag minden mozdulatát s atyja szavaira gyöngéd pir futó el halvány piros arczát, mit atyja, bár nem mutató, jól észrevett.

A lovas egy utolsó kanyarulattal felért a vár alá s a felvonó hídon otthonosan vágtatott be a vár-udvarra; hol fürgén pattant ki nyergéből, lovát egy elősiető szolgára bízva, szó nélkül a vár azon fokára tartott, hol Jenőt Ilonkával észrevette.

A jövevény Benkő László, kora egyik legszebb leventéje volt, ki az atyák előtt vitézi bátorságáért, az anyák előtt, mély meg- gyözödésteljes hitéért, a lányok előtt daliás külsejéért volt kedves. Fehérprémes aba-mente volt a vállán, mely alatt gazdag arany sujtásos világoskék atilla és skarlát nadrág diszlett. Széles, piros bársony tokú, drága markolaté kardja s kezében pörge