Eger - hetilap, 1884

1884-03-06 / 10. szám

81

tett, örvös buzogánya sejtették a kar erejét, mely a fegyvereket, kezelte.

Oda érkezve Jenőhöz szívélyesen üdvözlé az öreget, s kora lovagias szokását követve, hódolattal csókolta meg Ilonka kezét, mit ez pirúlva nyújtott neki. Benkő arczán valami szokatlan vonás azt sejteté, hogy- most a vonzalmon kivül, — mely máskor idejöttének oka volt — más is hozta Jenőre, mit az öreg Jenő, ki előtt a Benkő arcza nyugalma ismeretes volt, de meg a sebes vágtatásból is, melylyel Benkő jött, következtetve, — azonnal észrevett.

— Hozott Isten kedves öcsém! Légy nálam, mint mindig, szívesen látva!

— Köszönöm Dénes bátyám! Éppen az a mindenkori szives látás, de meg ha az nem is, emberbaráti kötelességem hozott most különösen ide.

— Hogy hogy ? tán valami rossz hirt közölsz! Ellenség jön, döghalál közeleg, vagy barmainkat óvjuk a mételyes levegőtől?

— Kedves bátyám, Istennek hála, egyik sem; de kérem engedje meg, hogy csak négy szem közt mondjam el; félek, hogy annak, kit a dolog főkép illet, Ilonkának, nagy lelki gyötrelmet okozok.

Ha Benkő, Ilonka arczára tekint, észrevehette volna előbb a pillanatnyi halványságot, mely a kedvesétől nem szokott félem- litő szavakra arczára lopódzott, majd visszanyerve erejét, újra kipirult arczán azt a biztató mosolyt, mely László szavait igyekvők megczáfolni.

— Ejnye azt,a hétfejű sárkányát! hát ilyen lehellet természetűnek gondolod te Ilonkát, — mondá a tréfás öreg, negédes kifakadással, — hogy még egy rossz hírtől is elájűlna, vagy hűlne, sáppadozna, mint azok a franczia, olasz dámák, a kik a király udvarában páváskodnak! Ki vele öcsém! erős vér foly még mi bennünk, nem petyheszté még el sem a selyem párna, sem az éjjel-nappali dinom-dánom.

— Csak mondja ki bátran, nem vagyok én olyan félénk, mint a minőnek látszom, biztatá Ilonka is Lászlót, — ki szinte restelleni kezdé a czélttévesztett gyöngédséget.

— Egy vén kuruzsló jött ma délelőtt váramba, tán ismeri is bátyám, a czigány Dina. Roppant hálálkodások közt, kérte, engedném meg, hogy váramban kipihenje magát, mert messziről jön sr a környéken nincs senki kihez szívesebben jönne, mint hozzám. En megengedtem készséggel, annál is inkább, mert nem egyszer- kétszer tudtam meg tőle olyan hirt, mit jól feltudtam használni. Enni adattam neki s mikor egy kis jó bor a nyelvét is felnyitotta, kérdeztem tőle: „Honnan jön legutoljára Dina?“ „Zsarnóczról, csókolom kézit, a nagyságos uraktól, kiknek egy pár furcsa békét készített az én öreg vajdám ; azt vittem el. Ne gondoljon azért a nagyságos űr, csókolom kézit, valami rossz asszonynak; mert tudom én, hogy rossz Ilii ben vannak a nagyságos rabló urak ; de tetszik tudni, az ilyen szegény, rúgott, hányt, ütött kutyának is élni kell s élünk csókolom kézit, úgy mint lehet,.“ Így sopánkodott a banya; én aztán szép szavakkal megnyugtattam, hogy csak legyen nyugton, nem gondolok semmit. — „De mondd csak, nem halottál-e valamit, merre akar vadászni menni az a két fekete holló ?“ — „Hallottam, csókolom kézit, de nem merem még csak ki se mondani, mert mindjárt eltapos a nagyságos úr.“ Hogy taposnálak, biztatám, csak ki vele! Erre a banya közel oda húzódott mellém s félve tekintett szét, nem hallja-e valaki. „Jenőre akarnak ma éjjel menni, mert Balázs úr szerelmes a kisasszonyba s elakarják rabolni. Oh Istenem, meg ne engedd!“ sugá a fülembe a vén kuruzsló fohászkodva. Én nekem első dolgom volt, hogy lóra kapjak s ide vágtassak, s bátyámat értesítsem e dologról.

— Köszönöm László, ha Isten éltet megszolgálom, — mondá az öreg. melegen rázva meg az ifjú kezét, ki pirúlva siité le szemeit, hogy ne kelljen kiolvasni még a szemekből is. mit a szavakból kiértett.

Ilonka is melegen szoritá -meg Benkő kezét, ki e bársony kezek érintéséért száz halálba is bement volna.

— De most dologra öcsém! Mielőtt visszatérnél, jer be a nagy terembe, ürítsünk egy pár barátságos pohárt. Azok a jó madarak úgy is éjjel járnak zsákmányra, mint a halál baglyok! Eredj lányom, mondd meg Czakónak, hogy hozzon föl egy kupa jó bort, de feketét, mert ma jó lesz hozzászokni a rablók vérszi- néhez; aztán magad eredj Bencze baráthoz s kérdd meg, imádkozzék érettünk, te is imádkozzál vele együtt, én is hozzátok megyek. ha a parancsokat kiosztottam.

Ilonka szótlanúl engedelmeskedett s fürge léptekkel tűnt el egy nagy ajtón, mely felett a Jenők hatalmas czimere diszlett.

Jenő ugyanez ajtón ment be vendégével, s tiz-tizenöt- lépcsőn felhaladva egy tágas fabutorzatú terembe léptek; melynek falát Dénes úr őseinek barnúlt arczképei disziték.

Szemközt ültek le egymással egy medvebőrrel borított góth- stilű székbe s a kérdésben levő ostromról beszélgettek.

Czakó nem sokára hozta az öblös, zöld zománczú cserép kupát s két egyszerű ezüst serleget tett a két úr elé, színig töltve azokat.

— No ezt idd ki Czakó a mi egészségünkre, mondá Jenő, odanyujtva a maga serlegét; mire a csinos kurta nemes legény nem soká kéreté magát. Töltsd teli még egyszer! a legény hallgatva engedelmeskedett, letéve az üres serleget.

— No ezt meg a tietekért idd ki, mert kemény munkátok lesz még ma. Aztán csapjatok jó lakomát, ki tudja, hátha halotti torotok lesz. Fenjétek ki a kardotokat, verjétek le a rozsdát buzogányotokról, rakjátok tele puzdrátokat, nyergeljétek fel lovatokat, majd ha a hold feljött, mert lehet, hogy kergetni is kell őket. Zsarnóczról jönnek fiam lánynézőbe; illő, hogy a vendégeket érdemesen fogadjuk. Érted?

A legény igenlőleg intett fejével s kihörpentve borát eltávozott, ura parancsát teljesítendő.

— így bánunk mi öcsém a cseléddel, mondá az öreg Lászlónak, ki néma szemtanúja volt a jelenetnek. Nem sok mézes má- zos szót, de sok jó szót adunk neki s velők egy pohárból nem restellünk inni. Addig leszünk mi erősek, mig az idegen divat köszörűje le nem veszi, érdes bár, de eredeti mázunkat. Igyál öcsém — megtöltve serlegét, — az én egészségemre s aztán ne haragudj, ha azt mondom, Isten áldjon meg! A te életed drága a hazának, drágább magadnak, ne szorúlj be ebbe a várba, mely körül farkasok ólálkodnak.

Benkő majd elejté kelyliét ez utóbbi szavakra, mit már ajkához vinni készült.

— Kedves bátyám! nyomja a szivem valami, de nem találok hozzá szót, hogy kimondjam.

— Ne keresd László fiam, tudom mit akarsz mondani. Azt hiszed, az apai szem nem vette észre, hogy két virág egymásért virít, hogy két iszalag egymás felé hajlik, hogy te és lányom egymást szeretitek. De lásd, én csak nem mondhattam, hogy nesze itt van, vidd el; neked kellett kezdened. Megállj, érte megyek Ilonkáért; addig te eredj a czinterembe.

Ilonka a történtek alatt, atyja utasítása szerint Bencze baráttal a vár kápolnájában imádkozott s valljuk meg, nem minden félelemtől menten. Hisz elképzelheti bárki is egy fiatal, ártatlan leány rettegését, mikor az fenyegeti, hogy egy véres kezű mar- ezona rabló karjai közé jut. Bármennyire biztosítva Hitte is magát Isten és atyjának oltalma alatt, azért mégis remegett a gondolattól az eshetőségtől is.

Ajtatos szemeit a Megváltó feszületére emelve, buzgón imádkozott oltalomért, melyet az ártatlanok sohasem kérnek hasztalan. Mellette térdelt az ősz barát: szőr csuhájában, mellére omló fehér szakállárai s egy tisztán, áldásos működésben eltöltött élet nyugalmával ajtatos arczán, a. legkirívóbb ellentéte volt a mellette liyiló virágnak.

így találta őket Jenő s bár megszokott volt e jelenet előtte, mégis nem állhatta meg, hogy egy pillanatig legalább gyönyörrel ne legeltesse szemét e két szent alakon.

Lányom, szólitá, gyengéden megérintve vállát Ilonkának, gyér egy pár pillanatra! Jöjj te is atyám! mondá tisztelettel a szerzetesnek.

tízó nélkül vezette őket egy vasajtójú tágas terembe, melynek falait czimerek, zászlók, csillogó fegyverek s ősök képei di- szesiték. Benkőt már ott találták.

Ünnepélyes csend honolt a teremben, midőn a belépők zajának visszhangja elmúlt. Az ősök képei, a domború pajzsok, fénylő kardpengék, hajlott orrú kalapácsos csákányok s csillagos buzogányok közöl komolyan bámúltak a teremben levőkre, kikre a búcsúzó nap a rostélyos ablakokon csak egy pár gyenge sugárt lövelhetett.

Ilonka balján, László jobbján állott az ősz bajnoknak, kinek arcza a boldog megelégedéstől sugárzott.

— Gyermekeim! szólalt meg komoly, mély, de érczes hangon. Négy század tekint e falakról reátok ; ott ama vad tekintetű párduczos pogány bajnoktól ez utolsó szelídült arczú komoly férfiúig. E négy századon nincs szenny, én sem ejtettem rajta, de jaj annak, ki azt fog ejteni. Nekem fiúgyermeket nem adott a Teremtő, kit harczra s becsületre nevelvén, utódom gyanánt hagyhatnék hátra. Legyen áldott neve és szent akarata! Mig téged

nem ismertelek, aggodalommal tekinték őseim hírneve után, melyet

*