Eger - hetilap, 1883

1883-02-15 / 7. szám

61 A „kaparó-csárda“ romjai. (Istenmezeje 1881. augusztus 14-én.) Kopár szikla oldalába’ Áll a kis lak, olyan árva: Mint anyátlan koldus gyerek, Rongyok rajta a zsindelyek. Lakói már rég kihaltak, Rongy padlása csak bagolylak S düledező oldalára Hűli az eső zúgó árja. Padlói bemohosúltak. Ablaki mái’ rég kihúltak. Olyan rongyos, olyan árva . . . Az utast már rég nem várja. Udvarának közepében Áll a kútgém, de nem épen; Mig körötte a gaz s dudva: Ha elszárad, megnő újra. Kerítése — az már régen — Hever a föld mély ölében. Rongyos ajtaja, s’ablakja, Szél szabadon fúj be rajta. Es hozzá még a láthatár: Mint a kis lak olyan kopár; Csak bagoly van még e tájon, Ez lakik a rongyos házon. Népdal. A réten, a réten Ibolyát kerestem, Te néked galambom De egyet se leltem. Ibolya, — galambom — Van a te szemedbe. . . . A legszebb ibolyát Találtam én benne. B. Farsangi komoedia. — Beszély. — Irta: Drávay. VII. Két-három hét telt el a jogászbál óta, s a farsang utolsó napjaiban vagyunk. Az x-i nőegylet nagy jelmez-bált, fog adni a farsang utolsó estéjén, s mindenütt nagyban foly­nak az előkészületek. Réghy Czili k. a. mint az egylet el­nöknője megfeszité minden gondját, szorgalmát s áldozat- készségét, hogy a bált minél fényesebbé, látogatottabbá, s úgy a jótékony czélra minél jövedelmezőbbé tegye. ... De egy váratlan esemény, mely Czili kisaszonyt Mohamed hetedik egébe ernelé, egyszerre teljesen kizavarta nyugodt munka­köréből. . . Egyszer ugyanis, midőn épen átvizsgálta a beküldött számlákat, kiválasztotta a szövetmintákat, s még Isten tudja hány dolgot végezve el, egy kis időre pihenni akart: szokott módja szerint, elővette kötőkosarát, s elvonult egy nagy régi kanapé elrejtő bizalmas szögelletébe. . . De kép­zelhetjük mily nagy volt meglepetése, midőn félig kész kö­tése helyett egy levél, egy illatos rózsaszínű levél akad meg njjai között, boritékán e lakonikus czimmel: „Jó reg­gelt!“ Czili k. a. nem ismeré az Írást, de szive erős dobo­gása sejteté vele, hogy akár élet vagy halál Ítéletét is rejt­hetné magában e kis couverte, mégsem idézne elő oly lázas izgatottságot szivében, mint e két kis szó: „Jó reggelt!“ Önkénytelenűl felbontá. Egy hasonló színű és hasonló szivrészegitő illatú levél­ke esett ki belőle, melyen szép kaligrafikus vonásokkal e ne­hány sor állt: Imádott Nagysád! Ha meg van győződve s hisz kiolthatatlan, örökké égő szerelmemben, ug3r legyen szives 5 perczczel 10 óra után, az álarczos bálban, a szünóra alatt pár pillanatra a kaszi­nó erkélyére jönni, s saját rózsás ajkaival elmondani nekem nehány szóban azt, mit imádott Nagysád angyalszelid, át­szellemült tekintetéből, szerelemtől remegő hangjából már rég kiolvastam. Bocsássa meg e gyöngeségét, s teljesítse kérelmét hű imádójának A—nak. U. I. Én török „Muezzin“ leszek, kék kaftánnal, és aranyozott félholddal; Nagysád pedig ha úgy tetszik, legyen lefátyolozott hárem hölgy, keblén zöld szalaggal. ___Czili kisasszony majd elájult e sorok elolvasása után. L elkének édes gyönyöre arczára villant, a belső láz pirt föstött reá, szemeibe halvány sugarat varázsolt; keze re­megett, szóval Czili k. a. ő nagjrsága roppantul föl volt indúlva. . . Elolvassa e sorokat még egyszer, tízszer, húsz­szor, s ki tudja hányszor, de az eredmény következetesen mindig ugyanaz lett; ezt Andor, ezt Szeley Andor irta, ő szerelmes belém, ő rendez voust-t kér tőlem, hogy lehetnék B. oly kegyetlen, hogy visszautasítanám! . . . stb. A vándor, ki a Saharán napokig utazik üdülés, pihe­nés nélkül, nem üdvözli oly örömmel a mosolygó oázt; a tél bilincseiben dermedő természet a langyos tavaszt; az el­tikkadt virág, az éj harmatát: mint Czili kisasszony, sze­relme viszonzásának e látható jelét; sietett is keblébe rej­teni, s midőn fölsietve boudoirjába, a sálon nagy álló tű­köre előtt elment, nem mert bele nézni; ki lett volna áb­rándítva. Még az nap eljött ismét rendes szokása szerint Sze­ley Andor; de ma nem ment mindjárt a hölgyek üdvözlé­sére, hanem előbb bement a Béla szobájába, s ott töltött egy jó negyed órát; azt nem tudjuk mit beszéltek ott, de midőn mindketten ismét kijöttek, alig bírtak arczukra ko­molyságot erőszakolni: — Oh te bohó gyerek, te! szólt Andor. Hanem raj­tad minden felelősség; ha elkezdted, fejezd is be! s beléptek a szalonba, hol Czili k. a. és Birike szótlanul hímeztek. Andor majdnem hangosan kaczagta el magát, midőn Czili k. a-nak kezet nyújtott, ő pedig remegve, tűzpirosra válva, látható zavarral s kis leányos titkolódzással szoritá meg kezét. . . A társalgás kezdetben mindennapi dolgok körül forgott, később pedig áttért a küszöbön levő álarczos bálra. — Reményiem nagysádtok is részt vesznek e mulat­ságosnak ígérkező bohócz-estélyen ? szólt Andor, miközben jelentős tekintetet váltott Bélával. — Minden valószínűség szerint, mondá Birike, ha esetleg valami gátló körülmény közbe nem jő. . . — Ugyan mondja Birike nagysád, mi jöhetne gátul egy nap alatt, ha előre elhatározták. . , — Mi? Hát például a — a Néni migrainje! Czili kisasszony fülig elpirult. . . — Oh, mily naiv gyermek maga Birikém; ha néha egy alkalmatlan főfájás, apró változás, ami bizony bárkin megesik, megzavar egy kissé, maga mindjárt kifecsegi!

Next

/
Thumbnails
Contents