Eger - hetilap, 1883
1883-02-15 / 7. szám
62 —- Mille pardon! nem is úgy értettem kedves Néni! szólt Birike mélyen elpirulva, de hát ugye elmegyünk mi is az álarczos bálba? . . . — Meglehet; de miért akarja maga oly nagyon, hogy Szeley úr előtt eláruljuk, vájjon ott leszünk-e vagy nem ? Ha elmegyünk is, még a Béla sem fogja tudni toillettünket; tudja Birikém, az ilyet minél nagyobb titokban tartjuk, annál érdekesebb ... s gyermekes szeméremmel egy futó tekintetet vetett Szeley Andorra, kinek ajkai körül egy vonás jelent meg, mely rendesen visszatartott nevetésünket jelenti . . . Czili k. a. azonban sokkal inkább el volt merülve, olvadékony lelkének érzelemtengerébe, semhogy ezt észrevette volna. . . — Tehát föltéve, hogy eljönnek nagysádtok, megengedik hogy álarcz letét után az első négyesre Birike nagy- sádat, a másodikra pedig ő nagyságát angazsirozhassam ? szólt Andor, miközben furfangosan fiirkészé a Czili k. a. lázban égő arczulatát. . . — Sajnálom, édes Szeley úr, rebegé gyöngéden Czili k. a. de én már nem tánczolok többé, s ha még utoljára megtenném, legyen meggyőződve kegyed lenne az, kinek kedvéért. . . — Édes Néni kötelességemnek tartom figyelmeztetni, hogy ne ígérje meg, mivel múltkor is panaszkodott már a podagra ellen . . . szólta el magát ismét Birike, oly zavarba hozva Czili kisasszonyt, hogy egyetlen egy hang nem jött ki ajkán, csak érthetetlenül rebegett valamit. . . Béla és Andor nem merészeltek egymásra nézni, oly kedvet éreztek a kaczagásra, hogy csak erős tusa után voltak képesek visszatartani! — Most már csak azért is elfogadom, tudja meg maga hazug kis gyermek! mondta rövid szünet után Czili kisasz- szony, el nem palástolható zavartól égő arczczal, . . . Számolhat reám, Szeley úr! s kecsesen igyekezett meghajolni Andor előtt; ki üdvözölve a hölgyeket, komolyságot erőszakolva magára, távozott. VIII. Czili k. a. nem volt kiábrándítva; teljesen meg volt győződve Andor szerelméről, s azt ábrándjai közt oly lázasan lángolónak, rendíthetetlenül szilárdnak képzelé, hogy ily „gyermek beszéd“ semmi hatással nem lehet reá. Boldog volt mert hitt, remélt, s mint ő hitte szeretett s viszont- szeretteték. . . . Fölöslegesnek is tartá ez ügyet bővebben megfontolni, s oly szelíd derűt öntött lelkére és egész valójára a remények hajnalsugara, hogy levetkőzve eddigi ábrándos borongását, visszanyerte egykori jókedvét is, s midőn Birike kedvencz dalát: „A virágnak megtiltani nem lehet,“ szép csengő hangon dalolgatá, ő is mellé contrázott, hogy „Kikelet a lyány, virág a szerelem“ . . . Aztán vett szép piros casehmírt, s szívingerlő dudorokkal, hóditó fodrokkal ellátva nagy titokban török női ruhát csinált belőle, s elvonulva boudoirja bizalmas félhomályába, mindenféle lehetséges formában felpróbálgatá, de Isten tudja, sehogysem tetszett magának; ekkor jutott eszébe, hogy a hárem-hölgyek mindig csak lefátyolozva jelennek meg nyilvánosan; magára borított tehát egy sűrű alig áttetsző rózsa színű, lenge fátyolt, úgy hogy ő átlátott rajta, de őt nem láthatta senki s azt találta, hogy igy . . . legjobban néz ki. Készen volt tehát minden; Birike kártyavető-czigány leánynak öltözik majd, s bemutatta magát jelmezében Czili kisasszonynak; arczát félálarcz födte, úgy, hogy csak gömbölyű ajka, rózsapiros börtönbe zárt hófehér fogai, s villogó, tüzes szemei árulhatták el. . . Apró lábain piros kordovány csizma, fekete selyem ruha, — pruszlik, — és vi- ganó, hófehér nyakán kaczér piros gyöngy-sor, szemében delejes tűz, ajkán szellemes jósigék, szóval-szóval egészben véve igéző kis czigány leány! A bál előtt egész nap valami megmagyarázhatatlan érzelemhullámzás vett erőt Czili kisasszonyon. Majd mélázó, merengő volt, s merengései közt is mosolygó ajka, őrűletes vágyat sugárzó szemei, árulták el csak lelke rózsafelhős reményeit. Majd vidám volt, kaczagott mint egy gyermek, minden csekélységen, Birikét százszor is elővette és összevissza csókolgatá, szóval mint mondják, akár madarat lehetett volna vele fogatni! . És ezen sajátságos kedélyvál- tozások leginkább estefelé vettek rajta erőt, midőn már készülődniük kellett a bálba; s mig Birike gondtalan, gyermeteg örömmel tervezgetett, addig Czili kisasszony alig leié helyét, arcza folytonos lázas pírban égett, szíve hevesen dobogott s egész külseje a remény és epedés megtestesülése volt. . . (Folyt, köv.) Úti naplómból. (Emlékül H. K. barátomnak.) Velencze, (Olaszor.) okt. 3. 1882. Velencze! Mennyi ifjúkori kedves emlék, vágy, s történeti visszaemlékezés ujul meg e rövid szóra képzeletünkben : Velencze. — A „szigetek városának“ Velenczének, a kereszténység 5-dik századában a szükség — a kényszerűség adott létet. Midőn t. i. Attila hadseregével Olaszországot rettegteté, néhány olasz család az ádriai tenger partjairól a közelfekvő Rialto-szigetre menekült s itt letelepedvén, idővel a többi (mintegy 70) szomszéd szigeteket is gyarmatosították, hidakkal összekötötték, és igy úgyszólván a tengerből emelkedett, s állott elő palotasoraival a büszke Velencze, mely mint szabad város s köztársaság kereskedés és hajózás által tévé le jövendő hatalmának alapját. A lángész és vitézség dicsőítette meg e várost, s teszi oly regényessé, oly feledhetlenué! Velenczébe érkezvén alig vártam, hogy „Sz. Márk-terét“ láthassam. Magán lakásomból kiindulva, minden vezető nélkül bolyongtam a palotasorok szűk utczái s téréi közt; mert a tulajdonké- peni u. n. „városnak“ (Velenczében) nagyobb részét gyalog is be lehet járni. A sok sziget-csoportozatok, melyeken a különféle mű- izlésü paloták egymásra halmozva emelkednek — mintegy 300 kisebb nagyobb hid által vannak összekapcsolva. A csatornák száma 149. Ezek azon vizi utak, melyeken sajkák segélyével járhatunk. Az épületek homlokzata legtöbbnyire a csatornák felé van építve, a nagyobb száraz utak s térek kivételével. Az úgynevezett „nagy csatorna (canale grande) a várost kígyózva szeli keresztül. A szebbnél-szebb díszítésű magas palotasorok, a byzanczi s arab ízlésű márvány templomok oly gazdag látványt nyújtanak Velenczében, hogy azok szemléleténél a lélek alig győz gondolkozni és bámulni az emberi művészet netovábbja felett!. .. Velenczének legérdekesebb pontja kétségkívül szt.-Márk-tere. Ide siet az idegen legelőször is. És valóban, aki sz. Márk templomát kívül s belülről jól szemügyre vette: fogalmat szerezhet magának a középkori műépítészet valamennyi iskoláiról; mert e székesegyház a keleti, byzanczi, görög, góth és arab építészet ve- gyülékéből áll. Sz. Márk temploma merész kupoláival, kereszthajója, előcsarnoka — szép faragványu oszlopai — szobrai — dombor- müvei — freskó festései, szeszélyes alakú tornyocskáival, vörös márványból faragott oroszlánai, s a templom kapuja feletti bronzból készült 4 korinthusi lóval s végre csodás alakú tömérdek fal- festvényei, felirataival elragadó hatást gyakorol az idegenre! Sz. Márk-temploma tornyának ablakaiból tiszta időben a schweiczi alpesekig láthat a szem, s Velencze fekvése s nevezetesebb épületeiről biztos tájékozást szerezhet az idegen. Sz. Márk-templomához, mely a 11-ik században épült, méltó- képen sorakozik a tőszomszédságában levő építészeti remekmű — a dogék palotája a 14-ik századból; nemkülönben a „palazzo reale“ (kir. palota) s az óra-torony-épület kékre festett czifra faragványu külsejével. — A „canal grandé“-n a palotákat legtöbbnyire góth díszítések, arabizlésü ablakok, renaissance ivek, párkányok s erkélyek ékesítik. Velencze — röviden szólva— nem egyéb mint a T
