Eger - hetilap, 1883
1883-05-10 / 19. szám
178 zott a panasz a jelenlegi gimnáziumi rendszer ellen, és pedig oly férfiak részéről, a kiket kiváló tudományos műveltség, szakértelem s a tapasztalás előnyei kitűnő tanférfiakká minősítenek. Be- vallák, hogy az ifjúság előkészül tsége, alapműveltsége hiányos, hiányzik bennök az ész fegyelmezettsége, a logikai észjárás s azért azt liivék, hogy az egyetemi oktatás reformálása a gimnáziumi rendszer javítása nélkül filius ante patrem. S a mi itt figyelemre méltó, a panaszok nem egyes gimnáziumok tanonczai ellen emeltettek, hanem ezen panaszok az egész rendszert Ítélték el. S a miniszter ur, a ki ezen tanácskozást vezette, habár ezen panaszok okait — és készséggel hozzáteszem, sok tekintetben joggal — a fenálló zug-gimnáziumokon kívül, melyek a tanerők, a tanrendszer és az adminisztratio tekintetében szegények, a társadalom rossz szokásaiban és realistikus felfogásában is kereshetni vélte, de nem tagadta a tanrendszer hiányos voltát, azon egyúttal tett kijelentéssel, hogy a kormány foglalkozik egy jobb gim- náziális rendszer készítésével. Ezen Ígéret beváltásaként kell tehát az előttünk fekvő törvényjavaslatot tekintenem. De ha épen ezen szempontból vizsgálat alá veszem ezen javaslatnak főkép didaktikai részét és szemügyre veszem azon eszmét, mely ezen javaslaton átvonul, és melynek megvalósítására ezen javaslat hivatva van, nem tudok szabadulni azon aggodalomtól, hogy ezzel mi nem a javítás üdvös útjára léptünk; sőt félek, hogy csekély változtatással a régi rendszert és az ahhoz joggal fűzött panaszokat fogjuk állandósítani: a tantárgyak ugyanazon sokféleségét, a tanórák nagy számát, ugyanazon eszmét, mely az oktatást a neveléstől és a nevelést a vallástól elszigeteli, szóval mindazt, a mi a gimnáziumok alaprendeltetését felforgatja. Felfogásom szerint ugyanis a gimnáziumok azon ifjak előkészítő iskolái, a kikre jobbadán a nemzet szellemi munkája vár, kiknek kezeiben az állami kormányzat, a törvényhozás, a politika, a vallás, az igazságszolgáltatás, a nemzetközi érdekek, szóval a nép nyugalma lesz egykor letéve. Ezen palestrán kell tehát az, hogy ezen ifjak értelme képzés és gyakorlás által erőt és emelkedést nyerjen, képzelő erejök megtisztuljon és megtermékenyüljön, értelmük minden szép és nemes iránt felbuzdulni tudjon; Ítélő tehetségük a munkásság, beható él és erő magasabb fokára, a jellem bátor és kitartó türelemre fejletté váljék. Azért tehát itt a feladat nem lehet más, mint a gyermeknek összes erkölcsi és szellemi képességét egyenletesen fejleszteni, gyakorolni, képezni, finomítani és szeliditeni, hogy nemcsak egy fél, nemcsak egy harmadrész embert állítsunk elő, hanem tökéletes egészet, a ki nemcsak helyesen gondolkodni, de nemesen érezni és szabadon akarni is tudjon. Erre nézve köztünk kétségtelenül nem lesz nézeteltérés. Ezt czélozták a törvény szerkesztői is, miként ezt mutatni látszik az első szakasz. De ha ebben egyetértünk is, eltérünk az e czélok elérésére alkalmas eszközök megválasztásánál, mert én azt hiszem, hogy az eddigi gimnázialis rendszer a czél elérésére nem alkalmas. Nem kívánok saját tapasztalataimra hivatkozni. A ki e tanrendszer alatt, midőn az Poroszországból Ausztrián át az 50-es évek kezdetén nálunk kötelezővé vált, tanári tisztet viseltem, mert nem hízeleghetek magamnak azzal, hogy az ellenkező véleményüek- kel szemben tapasztalataimnak nagy súly tulajdonittassék; de hivatkozom és reámutatok a külföldre és különösen azon ország tanférfiaira, a hol ezen Basedov-féle rendszer félszázadon keresztül akadálytalanul kifejtette előnyeit. E tanférfiak mindinkább sűrűbben tartott tanácskozásaiban és a nyilvánosság elé bocsátott értekezéseik és könyveikben azon nyíltsággal és szakértelemmel, a mely a jövő nemzedék fölött őrködő és aggódó hivatásukhoz méltó, panaszkodnak a jelenlegi gimnáziális tanrendszer ellen, melynek kíséretében föllépnek mindazon erkölcsi, szellemi és testi bajok és veszélyek, melyek oly szembetűnően feltűnnek az ifjaknál. Nem haboznak annak kijelentésétől, hogy a mostani másodoktatás nagyon beteg. Fájós lehet e szó a mostani rendszernek védőire; de hát tartózkodással nyúljunk a beteg sebeihez, midőn látjuk, hogy mindennap mélyebbre eszik a sebek magukat? De hát csakugyan oly beteg a másodoktatás, a mint ezt a külföldi szakférfiak állítják ? Vizsgáljuk ezt meg és tegyük meg a diagnosist. A jelenlegi gimnáziumnak feladata első sorban, mint e javaslatnak 1. §-a is mondja, hogy az ifjúságot magasabb általános műveltséghez juttassa, ennek következtében azután már a legalsó a két osztályban hét, a harmadikban nyolcz, a negyedikben kilencz, a többiben nyolcz-kilencz tantárgy adatik elő szakrendszerben. És hogy az oktatásban elérendő czél eléressék, a tananyagot tömör előadásban kell tárgyalni és ennek következtében a gyermek recipiens képességét fokozni, mert minél több adatik elő egy órában, annál nehezebbé válik az előadott tantárgyak szellemi befogadása és feldolgozása. Még a legtehetségesebbeknél is, pedig a tanrendszer megalkotásánál nem ezek képezhetik az alapot, mert feltűnően kevesen vannak, még a legkitűnőbbeknek is lelkierejük teljes megfeszítésére van szükségük, hogy az előadás gondolatmenetét követhessék és a fonalat el ne veszítsék. A tapasztalás mutatja — magunkról tudjuk, — hogy ha két órán keresztül lekötött figyelemmel tudtunk is egy előadást kisérni, a harmadik órában már belefáradt figyelmünk, és ha megengedem is, hogy az ifjúi szellemnek, nagyobb rugékonysága, de nem hiszem, hogy negyven—hatvan tanuló közül sok találkozzék, a ki szellemének üdeségével 3—4 órán át is követhesse az előadást, és végre szellemi fejlődésük rovására ezeket is ki ne fáraszsza, a többiekre nézve pedig az egész előadás értéke elvesz! E bajok csak fokozódnak, ha a különféle tantárgyak különböző tanárokkal egymást követik, fellépvén mindnyájan a fontosság és jogosultság egyforma igényével. A tananyag összegét minden egyes részeiben harmonikus egészszé összeforrasztani és a tananyagot a gyermek recipiens erejével összhangzásba hozni, a legjobb szándéknak sem sikerülhet e tanrendszer mellett. Tudom, a szakrendszer védői szerint, lehetetlen, hogy sokféle tantárgyban egy tanár alapos oktatást adhasson. De hát én azt tartom, hogy ez a védelem nem szerencsésen van választva. Mert hisz e védelem nem támogatja e rendszert, hanem elitéli azt. Mert ha lehetetlen egy tanítót találni, a ki annyi sokféle tantárgyban alapos oktatást adni képes legyen, még kevésbbé lesz 1 ehetséges gyermekeket találni, a kik ugyanazon időben annyi tantárgyat alaposan megtanulni képesek legyenek. (Helyeslés. Úgy van.) Igaz, hogy a tanárnak tanulmányát alaposan kell ismernie, hogy sikeresen adhasson oktatást, de mit bizonyít ez ? Azt bizonyítja, hogy az e pályára készülést több évek munkájává kell tenni. A mit a tanárra nézve a tantárgyak alapos ismerete nehézzé tesz, azt kimondhatatlan súlyossá teszi a tanulóra nézve a tárgynak egészen uj volta. Míg neki évenkint jobbadán ismételni kell csak, addig a tanoncznak minden uj osztályban újat kell hallgatni, — ő érett észszel, tudományosan kimivelt fővel tárgyalja, a gyermek pedig gyenge elméjével alig képes első előadásra azt felfogni. A mi igazság talán a tanárra, méltányos-e az a tanon cz- ra nézve ? Én azt hiszem, hogy a kérdés helyes megoldása attól függ, mi az, a mit a gimnáziumi tanulótól várunk, attól, hogy ne csináljunk magunknak túlságos követeléseket, túlságos igényeket a tantárgyak sokfélesége és kimeritő voltára nézve és nem fog- jnk lehetetlennek tartani, hogy legalább a két legalsó osztályban egy tudományosan kimivelt tanár ne legyen képes a tantárgyakat alaposan tanítani. — Alapos ismeret és jó módszer, ez a tanári kellékek főbbike és ezt joggal meglehet várni a gimnáziumi tanártól. Azonfelül a tanulónak, tekintve a közoktatásban elérendő czélt és a tananyagban kiszabott mértéket, hogy minden követelményeknek eleget tegyen, az iskolán kívül, hol az alsó osztályokban 26—30, a felsőbb osztályokban 28 — 32 óráig hallgatja a tantárgyakat, a hallottak feldolgozására és a házi gyakorlatok elkészítésére, a házi munkában az iskolai tanidőnek legalább felére — és ez a minimum, van szüksége, — és ha hozzá veszünk ma még legalább két órát, a már nélkülözhetetlennek mutatkozó zongora vagy más hangszer megtanulására: akkor a mai rendszer szerint az alsó osztályban tanuló gyermek heti munkaideje 45—47, a felső osztályú 48—50 órára megy. — Ez oly idő, méltóságos főrendek, mely az állami bún auk munkáját meghaladja, holott ennek teljesítésénél a gyakorlottság által szerzett technikai ügyesség, a használatban lévő minták segítésére vannak a kifejlett férfiúnak; a gyermek pedig a szellemi és testi kifejlődés stádiumában, zsenge korban értelmi erejének egész képességével kénytelen dolgozni. És kérdem méltóságos főrendek mindazoktól, a kik tudják, a gyermek előmenetelének feltételét, szellemi fejlődésének menetét és értelmi erejét figyelemmel kisérni és megbírálni, vájjon a rendszerben nem hajtunk-e túl a határon, és vájjon a gyermek itt fölötte áll-e feladatának ? Azt hiszem, semmiképen. De hát mindezen tulteszszi'ik magunkat és nem akarjuk megérteni azt, hogy mennél többet nyerünk a felszínen, annál több vész el a mélyen. Megyünk a vert csapásokon és átadjuk gyermekeinket a bénító szellemi erőszaknak. Tizennyolcz százada már, panaszolja Plutarch, hogy túlterhelik, szólván a hiúság vagy anyagi érdek által vezetett szülőkről, túlterhelik a gyermeket munkával, melynek súlya elnyomja erejét és a r vége az elkedvetlenedés, mely meggyülölteti vele a tudományt. Óvakodjunk a ftanulmányokban minden koraitól, soktól, zaklató siettetéstől. És ime épen ezen aberracziók, melyeket Plutarch hibáztatott, jellemzik a mai rendszert. Valódi kis egyetemekké lettek a gimnáziumok, a hol felületes encyclopaedismus, kóros polymathia, azon veszélyes mohósággal, mely a testben és
