Eger - hetilap, 1883
1883-03-15 / 11. szám
101 Egy szenvedőnek. Szenvedsz, tudom, bár rejted könyedet, S az emberek boldognak látnak ; Sebeidhez, szent fájdalmaidhoz Mi köze is a rósz világnak ? Szánalmának koldus-filléreit Vesd is meg — mást úgy sem érdemel! - De előttem, mért titkolnád el, hogy Vérzik a szív, gyászol a kebel?! A szenvedőt ki más értené még, Mint a búnak választott fia ? A szenvedés mélységes titkának Előtte fel kell tárulnia. Elmerülve kínok tengerébe, Búvár-szemmel látja szörnyeit . . . Hogy ne látnám, ne ismerném a te Szenvedésed mélyeit — ne hidd! Nincs barátság csak a szenvedők közt; Fájdalomra nincs, csak egy vigasz: A bus lelkek együtt-érezése, — Ez nem gúnyol, ez hű és igaz. Baráti szív ver feléd keblemben, Vigaszodra lelkem átölel . . . Részt kérek én a te fájdalmadból, Mely engem is paizsként főd el. És te mégis bezárt szívvel némán Önmagadnak tartod bánatod’? Öli, ne hidd, — e kegyetlen fönségben A gyógyírt meg nem találhatod! Büszkeséged daczolhat a sorssal, Meghajolva nem lát ez soha; De ha szived’ ridegen találná: Akkor sújt legsujtóbb ostora! Jöjj szivemre! ne tagadd meg .tőle S a tiedtől — gyógyító hevét ... Tanuljunk meg egymástól szeretni — Oh, az élet így nem lesz setét! A szív, melyet fájdalom köt frigybe, Mely szeretni tudja bánatát: Olthatatlan tűzzel ég, mint a nap — S bún, föllegen győz, fénynyel hat át! S . . . . Andor. Farsangi komoedia. — Beszély. — Irta: Drávay. (Vége.) XI. Bocsáss meg kegyes olvasóm, ha gyöngének képzelem toliamat, leírni azt a verőfényes boldogságot, mely az uj pár, Szeley Andor és bájos ifjú neje Eméry Birike, családi életét oly megragadóvá teszi. . . Pár hónappal áz imént vázoltam esemény után az Ur oltára előtt pecsételték meg szívok frigyét, elhagyták X-et. Néhány hétig, mint vándor, szerelmes fecske-pár, bejárták egész Európát. . . Legtöbbet időztek Olaszhonban, az ideális szerelmek, Petrarca Laurája, Dante Beatrice-e költői honában, hol susogóbb a szellő, lila színűbb az ég, mosolygóbb a napsugár, derttltebb a csillagos éj, ábrándosabb a holdfény, és édesebb az a boldog szerelmi mámor, melyet együtt, egymás ajkán, szemében föltaláltak. . . S midőn Nápoly mámorittas határán bolyongtak, vagy a Capri zöldelő partjain szerelmes sóhajokat lebegtetett feléjük a tengertől kelő fuvallat, — vagy Cumae, Bajae kéj- telt halmait járták, kart karba fűzve, összeolvadt lélekkel, egymásért égő sziveikben egyenlő szerelemmel, s megpihenve egy-egy árnyas narancsfa árnyán: Bilike kipirult arczát odahajtá arra a férfias erős vállra, s oly édes volt elmerengniük az alig múltak emlékein, visszaidézni azt a sok apró örömet, melyeken át szerelmük idáig fejlődött. — Óh mily boldog vagyok! . . sóhajtja Birike, gyöngéden csókolva meg azt a bajuszos ajkat, s szerelmesen merülve el Andor égő tekintetébe. . . — Hanem emlékezzék csak, Andor, ön rég Ígérte meg már én nekem, hogy elmondja majd azt a cselt, melyet önök Bélával főztek ki, s mely minket ily boldoggá tett; oly kiváncsi vagyok reá! Mondja el kérem most, tegyen vele még boldogabbá! . . . — Egyszerű az egész, s annak a bohó Bélának a fur- fangja — szólt Andor komoly férfiassággal, s megsimitá Birikének leomló fürtéit, — tehát figyeljen ide, maga kis kiváncsi asszony! Lehetetlen, hogy ön is észre ne vette volna azokat az epedő sóhajokat, szerelmes tekinteteket, melyek a múlt farsang jogászbálja után Czili nénénket oly észrevehetőig megváltoztatták. . . E sóhajokban nyilvánuló szerelem, mint Béla kifürkészte, engem illetett, én pedig, oh boldogtalan boldogság, magába voltam, angyalom őrült szerelmes ! Meg kellett volna őrülnöm, ha czélt nem érek. Hogy tehát ily szerencsétlen eseményt kikerüljek, Bélához fordultam tanácsért, őt kértem föl szerelmi postává, s ő tőle tudtam meg, valamint az ön egész valója is elárulta (gyöngéd ölelés és hosszú édes csók) hogy az én angyali Birikém is mily szivesen fogadja az én reggeli üdvözleteimet. . . De ez mind csak bevezetés volt. Béla észrevette, hogy Czili nénénk ábrándosán szerelmes belém, hogy ő látogatásaimat, epedő tekinteteimet, solid szerelmi czélzataímat, melyeket az ő jelenlétében kellett önhöz intéznem, mind magának foglalta le, s ezekből sző maga számára terveket. . . Ez engem rettenetes módon boszantott, s egyszerűen nem mertem föllépni az ön kezéért, melyet az ily módon csalódott nagynéni bizonyára megtagadott volna; erősebb leczke kellett, mely egyszerre kiábrándítsa, öntudatra, és irányomban . . . félelemre ébressze. Ezt már aztán Béla főzte ki. Azt a levelet, melyben öntől rendez vous-t kértem az álarczos bálban, a Czili néni kosarába tette, és én már aznapi látogatáskor tapasztaltam a levél hatását. A néni háremhölgynek öltözve megjelent a rendez- vousn, s gondolja csak mily komikus lehetett — szerelmet vallott nekem, s megakarván csókolni, fölemelé arczfátylát. — Arczom ekkor meglepetést, csalódást öltött, s egész komolyan kijelentéin neki, hogy mindketten egy nevetséges véletlen áldozatai vagyunk, s én önt vártam. Hogy ezután mi ment végbe lelkében, nem tudom ; de midőn másnap levélben biztositám lovagias hallgatásomról, s megkértem ezt a puha, alabastrom kezet (hosszú delejes kézcsók), nem kaptam visszautasító választ. . . . — Ez a kis farsangi komoedia tehát a mi boldogságunk története! . . . . végezé be Andor, s hosszú édes csókban forrtak össze. . . . Ha pedig még kegyes olvasóm, a Cili k. a. további sorsáról is akarsz valamit tudni, úgy jer velem a „harasz- tos“-i kastélyba, hol Czili k. a. elvonulva a világ fényétől, zajától, csendes pusztai élvek közt él, s viszi az Andorék háztartását, Czili k. a. nehány hó alatt teljesen átváltozott; levetkezé a kicsiszolt szigorú delhölgyet, s visszatért egykori különcz szokásaihoz ; szivarozik, pipázik mint egy török basa, s a tubákolást is csak azért hagyta el, mert Andor egykor — minden czélzás nélkül — kiállhatatlannak nevezé a tubákolást. Regényeit Rousseau-val, Yoltaire-rel és Diderotval együtt fölvitte a padlásra, s úgy eltanulta a szomszéd asszonyoktól a házsártoskodást, hogy cselédei már egy szempillantásától is félnek. . .
