Eger - hetilap, 1882

1882-06-15 / 24. szám

225

Őrlőt só

a czédulás szabóhoz.

1. Szilvórinm minden képen.

2. Szalonna háj és tepertő.

3. Túró és sajt, És más

4. Enni valók is vannak.

5. Szappan és gyertya.

6. Masina És szobaseprő.

7. Suhogó és szí ostor.

8. Bor eczet, és zabb.

9. Ótska ruhák eladók.

De, hogy a dologra térjünk, — Milos uram boltajtaján a bölcs utasítás több nyelven vala megírva: törökül, szerbül, no, meg — magyarul is. Ma már, hál’ isten, ezek a barbár nyelvek, nálunk, nagyobb részt kimentek a commerci- ális hirdetések divatából, s hajdani rácz és örmény kereskedőink élelmes utódai, emánczipált izraelita polgártársaink, boltfelirataikon, ma már többnyire csak egy nyelven hirdetik portékáik fáin és legfáinabb voltát, még pedig azon a nyelven, amelyet a tősgyökeres magyar ember legkivált- képen szível, és legjobban is megért, — németül tudniillik. Aki pedig nem érti, az az ő baja, — nem a mienk.

Elbeszélésünk azon időre esik, midőn „sokat sanyargatott hazánk — mint a historikusok mondják, — török járom alatt nyögött, s mely gyászos kornak állapotja fölött, Tinódi Lantos Sebestyén uram, akkoriban országos poéta, egyik, ugyancsak őmaga által szerzett érzékeny dallamú ver- seményében, következőkép sopánkodik:

„Sírva veszik el inast szegény Magyarország,

Mert tőle távozék hangosság, vígosság.“

Mely szomorú körülmény egyébkint épen nem tartóztatja vala baccalaureatus, literatus hegedős eő kegyelmét, hogy az utszéli csapszékekben „bú elfelejtésül“ nagyokat igyék a „hazáért“, s kegyetlenül szidja a nagy urak „hopmester e it“, amiért ő troubadourságának, ha hében- korban lantjával vigasztalni, az „udvarba“ vetődött, mindig a legroszabb kerti vinkóval szolgálnak vala.

Hosszas, viszontagságos védelem után, melynél D o b ó István, és szépanyáink hősiessége méltóképen kivívta a példabeszéddé vált „egri“ nevet; — végre a felső Magyarország védbástyájának nevezett Eger vára is a törökök kezébe került, kik is ehelyütt csak hamar kényelmesen megfészkelték magokat.

Sok körülmény szolgáltatott pedig okot arra, hogy az ozmánok Egert és vidékét különösen megkedveljék. A sok közöl egy párt is elég lesz említenünk. Nevezetesen;

Hogy Egernek hathatós meleg forrásai vágynak. A mohamedánnak pedig, tudvalévőképen, házi és vallási szokásaihoz tartozik a gyakorta való mosakodás.

Hogy Egerben — Tatár Péter tanúsága szerint, még az első szőlősgazda, Noé apánk ideje óta, — hires bor terem. Kétségtelen ugyan, hogy Mohamed próféta az igazlii- vőnek eltiltotta a boritalt; de azért, okkal-móddal, a muzulmán is megiszsza azt, s mégis igazhivő marad.

S hogy végre — a mi főben járó dolog! — Eger s környéke öreg időktől fogva kiváló hazája a — szép asszonyoknak; kiktől pedig — miként ismeretes, — még török uraimék sem irtóznak.

Ez az Egerhez való ragaszkodás pedig annyira ment, hogy a mohamedánok közöl, — még hazánkból való teljes kiüzetésök után is, — sokan itt maradtak, s törzsökfái lőnek számos derék magyar családainknak, miről a még ma is virágzó Török, Hamza, Bayzáth stb. famíliák világosan tanúskodnak.

A hová a törökök behelyezkedtek, oda rendszerint görögök, örmények, szerbek is telepedtek le. Az ozmánok által leigázott eme, különben élelmes népek, sanyarú helyzetűkben alig tehettek okosabbat, mint hogy a kereskedést, elnyomóik kezeiből teljesen magokhoz kaparitották. Hisz már egy görög példa szó is azt tartja, hogy a szerb és görög ott is megél, ahol a szamár éhen vész. A Magyarországba nyomult ozmán hadakat számos görög, szerb és örmény kisérte. Ezek voltak a török csapatok szállítói, élelmezői, markotá- nyosai. így jutottak a törökökkel együtt, a szerbek is Egerbe, hol aztán, a rólok mind máig „rácz hóstyának“ nevezett városrészben foglalván lakást, ugyanott élénk kereskedést folytattak. Ezek aztán a törökök kiűzetése után is megmaradván Egerben, az itteni ma már erősen megfogyatkozott szerb hitközségnek alapvetői, a kereskedelemnek, hosz- szú időkön át egyedüli urai, s atyái lőnek sok, vagyonos magyar családnak, melyeknek derék maradékai közöl nemcsak itt Egerben, de a környéken s szerte a hazában is mind máig számosakkal találkozunk. . .

*

* *

A nap tehát leáldozóban volt; s mert a természet bölcs rende szerint egyformán osztja sugarait boldogra, boldogtalanra, — besütött a kisded szatócsboltba is, hol Milos gazda, jó török szokás szerint, puha divánon, keresztbe vetett lábakkal ülve, s egy flndsa fekete kávé mellett, bosszú csi- bukból, pompás latakiát füstölve, pisla szemekkel gondolkozott a világ múlandóságáról, — midőn Kucsuk binbasi uram eő kegyelme belépett, s a szokásos üdvözléseket kölcsönösen kicserélték.

— Itt vagyok, dsánem! Derék Milos gazda! — kezdé a szép szót Kucsuk binbasi. — Eljöttem meghívásodra. Még most is fáj az oldalam belé, ahogy, szívességed jeleni, meglökdösted.

Mert tudni kell, hogy a keletiek, régi jó mohamedán szokás szerint, oldaldöfésekkel szokták egymást vendégségre meginvitálni. Minél erősebbek pedig az oldaldöfések, annál szívesebb a meghívás. Valóban nagy kár volna, ha e jó szokás kimenne divatból, mennyiben az, állítólag, igen hasznos eszköze az étvágygerjesztésnek.

Máskor ugyan Milos gazda is csak kutyahitű gyaur vala Kucsuk uram magas személye előtt; de most, — miként azt Milos uram is sejté, s miről mi is csakhamar meg fogunk győződni, — ő binbasi urasága nem csekély furfan- gon törhette kopasz fejét, hogy a szatócsot dsánem-nek, barátomnak nevezte, jól tudván, hogy e hízelgő kifejezés által Milost, ügyének már eleve lekenyerezheti.

— Jól tetted, kegyelmes binbasi, hogy eljöttél, — vévé át a szót Milos gazda. A lakoma készen vár. Csak azt várjuk be, mig a muezzim az „ezan“-t (imádságra hivó éneket) a minaré-ról ledanolja. Addig, kérlek, foglalj helyet. Itt a nárgiléh. Gyújts rá. Aztán beszélgessünk, ha úgy tetszik.

— Okosan szólsz, derék goszpodi. Úgyis fontos közleni valóm van veled, — mondá Kucsuk, csibukot véve szájába, s kényelembe helyezkedve gazdája mellett a divánon.

— Figyelemmel hallgatlak, efendi!

— Konstantinápolyból nem küldenek pénzt. Ezek a hitetlenek pedig sehogj" sem űzetik az adót. Már két hónapja nem kaptam zsoldot. Az asszony sokba kerül. Kölcsönözz háromszáz aranyat. Hitemre mondom: megadom.

Kucsuk binbasi mindezt egy szuszra mondta el. Aztán nagy füstöt fújt csibukjából. Milos uram pedig, mint aki előre gyanította a fontos mondóka tartalmát, — egyet hunyorított apró szemeivel, hamiskásan mosolygott, s megvakarva füle tövét, ekképen válaszol vala: