Eger - hetilap, 1882
1882-06-15 / 24. szám
226 — Iszlamra mondom: nincs pénzem, nagyságos bimba- sim. Tegnap fizettem oda a legutolsó batkámat abrak árába a spahi urak paripái számára. — Mas Allali! Ez nagy baj! — sohajta kedvetlenül Kucsuk uraság. Erősen meg volt ugyan győződve, hogy Mi■ los gazda, azt állítva, hogy nincs pénze, úgy hazud, mint egy fogorvos; — de hát a kalmár, erősségül az iszlámra hivatkozott, s ez esetben az igazhivő mohamedán a legnagyobb bűnt követi el, ha kétkedik. Még sem oly nagy baj biz az, mintha mégegyszer oly nagy volna, vitéz bimbasim! — vigasztald őt Milos gazda, — mert tudok egy módot, mi által, ha kedved van, még ma fölmarkolhatod a négyszáz aranyat. — Csak háromszázat mondtam. — Én meg négyszázat értettem. — Annál jobb! — kiáltá Kucsuk titkolhatatlan örömmel. Halljuk a módját! — Asztalnál is ráérünk majd arról beszélni, nagyságos efendim. E föld, mint a bölcs korán mondja, csak a hitetleneknek paradicsom. Az igazhivőnek pedig tömlöcz. Mihman khanei pends ruzi. E világ csak öt napos vendégfogadó. Ha tehát ily rövid ideig tartó, miért ne használnék fel az alkalmat, hogy néha mulassunk benne egy kicsit ? — Lesz pompás őz-sültünk piláffal. Tudom, hogy nagyon szereted. Azután — tévé utána suttogva, — nagyon ízlik rá a tavalyi egedi termés. Kucsuk nagyot nyelve ütött mellére. Egy szót sem szólt, — azt is lassan mondta. De azért ajkaival hatalmasat czuppantott csibukja szopókáján. — Mondd csak, derék binbasim! — fordított a társalgáson Milos gazda, — mit mivel rabszolgád, a szegény Bárczay ? — Délig a konyhán segített az asszonynak. Az imént meg a kaftánomat porozta. — Nem hánná, ha ilyenkor magad is benne volnál, — gondolta Milos gazda, de nem vala bátorsága gondolatát hangos szóval is nyilvánítani. — Nem lehet oka panaszra, — folytatta Kucsuk a beszédet. Mikor foglya voltam, ő is jól bánt velem. Én sem bántom. Jó dolga van. — Majdnem jobban parancsol a háznál, mint jó magam. Mert hát — nagyon kedvében jár az asszonynak. Tudni való pedig, hogy Kucsuk uramnak a felesége magyar, — még pedig egri asszony vala. Hajadon korában Bodó Marcsónak hitták, s a czifra egri menyecskék után úgynevezett „czifra hóstyán,“ a hasonló nevű bástyakapu szomszédságában lakott, szülői házánál, kik jó módú kapás emberek voltak. Eleik, Dobó alatt, az ostromkor igen vitézül viselték magokat. Később pedig példabeszédszerű hírnévre tett szert egyik ivadékiTk felesége, B o d ó n é, ki mindig mást beszélt, mikor a bor árát kérték. Marcsónak, a jól megtermett, pirospozsgás, tenyerestalpas leányzónak, immár jegyese is volt, névszerint, Bóta P e s t a, tísztességtudó, sugár legény, becsületes kékbeli polgárember fia. Uj borra ki is vala már tűzve a menyekző. Ha isten is úgy akarja. De máskép akarta. Történt ugyanis, hogy Bóta Pesta, egy estve Marcsóék háza körül ólálkodván, a palánkon át egy törököt látott ki- ugrani, kiben Kucsuk binbasi urat vélte fölismerni. A szomszédasszonyok, — kivált, akiknek leányuk volt, — úgy is tele beszélték már a Pesta fejét, hogy Kucsuk uram, a jancsár- tiszt, nagyon gyakran lovagolgat a Bodóék háza felé, mikor azután Marcsót rendszerint a kapu elé hozza a kíváncsiság, holott akkor Kucsuk uraság mindig megállapodik egy csupor vízre, s erősen csapja a levet a leányzónak. — Mi tűrés-tagadás benne, biz ez azon idők szerint divat volt, s a törökök, miként mi is, keleti faj lévén, már csupa faj- rokonszenvből is, akkori egri szépeink nem egészen voltak közönyösek a csinos jancsárok, főkép pedig a délczeg termetű, daliás török tisztek heves udvarlásai iránt. Másnap aztán a czifra hóstyán, a patak-árokban, egy fiatal jancsárt találtak halva. A feje volt belapitva szegénynek. Az eféle esemény nem valami ritkaság vala nálunk az akkori időkben, miként azt krónikásaink, a törökök panaszai nyomán, föl is jegyzették. Bóta Pesta pedig azon éjtől fogva nem vala többé látható. Világgá bujdosott. Hire járt, hogy Tököli uramhoz állott be kurucznak, s valahol a csatatéren hagyta a fogát. Annyi bizonyos, hogy többé nem hallottak felőle, de semmit. Pesta kommantotta-é fejbe, — féltékeny dühében káp- rázó szemeivel Kucsuknak nézve, a jancsárt, ki alkalmasint requirálni járt éjnek idején a Bodó-udvarban? — nem vala kitudható, miután a rablás a törököknél szigorúan meg vala tiltva, — s ha eféle, tolvajláson kapott török katonákat valahol helybenhagyva találtak, a török parancsnokok nem igen szoktak volt miatiok szigorúbb vizsgálatokat tartani. Bodó Marcsó pedig bizony nem sokáig busult elpárolgott vőlegénye után. Gombház, — ha leszakad lesz más, — gondolta magában; s nehogy végkép veszett nevét költsék, de másrészt nem is állhatván soká ellen Kucsuk uram követelő udvarlásainak, ki, közbe légyen mondva, javabeli férfiú, s csinos fekete bajuszával, körszakállával, keletiesen szép, sötét vonásaival s élénk tüzű szemeivel nem megvetendő legény volt, — felcsapott féleségének, binbasinénak. Nem volt az akkoriban ritka dolog, hogy a török uraknak magyar feleségeik valának. Kucsuk uramnak ugyan, állítólag, volt már egy pár felesége hazájában Kiutahiában, honnét Egerbe került. De miután a geográfia szerint Kiutálna csaknem annyira van Egertől, mint Makó Jeruzsálemtől, s nem is lévén még akkor a gőzös feltalálva, s a két derék város, már mint Eger és Kiutálna, vasúttal összekötve, (sőt talán — ha jól tudom, — még most sincs!) — nagyon bajos lett volna a jámbor binbasinak, mint férjnek, a családi tűzhely élvei után gyakorta megújult vágyait kielégíteni. Nem csoda tehát, ha okosabbnak s praktikusabbnak is találta, mindezekért uj lakhelyén szerezni kellő kárpótlást magának. Katona-dolog. Ne ítéljük őt el ezért. Hiszen, ha a XIX. században, a fölvilágosodottság e hírhedt korában, némely czi- vilizált német tiszt urak is fennen dicsekesznek azon gyakorlati erkölcsükkel, hogy: „Andres Städchen, — and’res Mädchen,“ — mi joggal várhatnánk a XVI. században nemesebb erkölcsi érzületet egy barbár ozmán katonánál, kinek a többnejüséget vallása is megengedi. No de nagyot is változott Kucsuk uraság egri várbeli hajléka, mihelyest Marcsó — egy szép éjjel, búcsút véve a szülei ház kapufélfájától, — belé költözött. Mint aféle katonafeleség, legelőször is a házi cselédség közt tartott hadi szemlét. Talált köztük három — némbert is: két fiatal, csinos leányzót s egy vénecskét, ki azonkívül púpos és sánta is vala egy kicsit. A két elsőt mindjárt másnap elkergette, s csak az utóbbit tartotta meg szolgálatában. Azontúl pedig többé nem Kucsuk uram, hanem Marcsó viselte a háznál a — turbánt, s jaj lett volna a jámbor férj szegény fejének, ha valaha eszébe talál jutni — hogy keletiesen szóljunk, - még több virággal is béplántálni egri háremének kertecskéjét. ' (Folytatjuk.)
