Eger - hetilap, 1882
1882-03-30 / 13. szám
ság tagjaivá pénteken Yizsolyi Gusztáv, Fáik Miksa s Éber Nándor választattak meg. Ezután következett a névszerinti szavazás Szilágyi Dezső indítványa felett az önkénytességi intézménynek a honvédségre is kötelező kiterjesztése tárgyában. Az eredmény következő: igennel szavazott 106, nemmel 181, távol volt 157, elnök nem szavazott; e szerint az indítvány 75 szónyi többséggel •— elvettetett. Aztán folytattatott a részletes vita a védtörvény revíziója fölött. E hó 28-án a képviselőházhaz felolvastatott a minister elnöknek egy levele, mely szerint ő felsége a delegatiókat april 15-ére Bécsbe rendkívüli ülésszakra hívta össze. Azután végig tárgyaltatott s elfogadtatott a véderőre vonatkozó törvényjavaslat. TÜECZÜ. Hüs lomb alatt. Lehajló lomb csókolja arczom . . . Ébren vagyok és mégis alszom. . . . Édes szenderben ring a lelkem, S a lét baját, im, elfeledtem . . . Fölöttem halk, édes madárdal, Mely miként kél, úgy tova szárnyal . . . S e bölcső-dal álomba ringat . . . „Tündér-kéz festi álmainkat.“ Alszom ... a test bilincsbe verve . . . A szabad szellem szárnyra kelve . . . S a merre leng, s a merre szárnyall, Lefesti egy-egy hű vonással . . . S fáradva tán hüs nyugalomra, Vagy mert érzelme erre vonja . . . Megáll egy árnyas temetőben . . . A nap lement ... a hold kel épen . . . Ezüst lepel borúi a tájra . . . Felkél az est-hajnal sugára . . . S e bűvös-bájos nyári esten, Oly jó nyugodni lent a földben! Ott nyugszom én, lent, szenderegve, S sirdomb borúi a hült tetemre . . . S hűvös árnyán a kis keresztnek Fájdalmaim is szenderegnek . . . Levél húll rám halkan neszelve . . . Fölrezzenek a bűvös neszre; Szemem nyílik . . . Eltűnt az álom . . . S álmom képét, im nem találom . . . S hüs lomb alatt, lágy gyep nyugágyon Aludni újra s újra vágyom . . . Almomban vágyam teljesedve, Feledek bút,-bajt, eltemetve! _________ V GU Tem plomban. Csábos ajkadon zsolozsma reszket, Sóhajod köríti a keresztet, Két szemedben ott borong az ihlet, Gyönge újjad imakönyvet illet. . . . Csáb, igézet, üdv, varázslat, ajtat’: Testesítve ömlik el te rajtad. És midőn így andalogva nézlek : Templom, oltár, karzat és szövétnek Elmosódva, lázas eszme pezsdül Hő agyamban s szivemen keresztül: Ez ajk csókja . . . csitt! mi haszna mondom? Csak kaczagsz az ily futó bolondon .... Hol leendek én még boldog? Amiért annyit epedtem, Szerelmed már nem kívánom, Belátom, hogy lehetetlen S vigaszom csak attól várom: Úgy elmúlik ez az élet, Úgy elmúlik, mint egy álom, S az elvesztett boldogságot Oda lenn tán feltalálom. Ott hol a zord koporsóban Nem jut hozzánk többé földi, S a halál egy fagyos csókban Örök időkre letörli Arczunkról, a bájt, a ránczot: — Rád ismerek, mint halott is. — Az utolsó villi-tánczot Veled járom ott is — ott is. . . . Temetőben. Mohosúlt sírhalmok süppedő talaján: — Oly sok rég lezajlott indulattal alján, — Állok; tűnő lelkem ide, oda réved S nem talál megnyugvást, nem találhat révet. Elvonúl előttem egy letűnt múlt arcza: Szenvedélye, bűne, lételérti liarcza .... S felsohajtok lassan — és kicsordúl könnyem „Köztük keresztjét vájj’ hány viseli könnyen ?“ Ott a vad virágnak kulcsolódó karja Fon körül egy halmot, s gyöngéden takarja, A rombolás müvét. A közelgő este Kicsiny szirmaira halvány bíbort feste. . . . Mindenütt enyészet! mégis örök élet !.'..■ Alúl egy lét porlad, felül virág éled .... Egy temető a szív; kün az arczon rózsa Virúl, mig benn vágyak váza van elszórva. Itt egy dűlő emlék, — az volt egykor, most a Kő mutatja már csak, a többit elmosta Az idők vihara; — úgy hajol a hantra, Mintha tán figyelne egy feltörő hangra; — Úgy simúl fölébe, mint a gondos dajka; — A suttogó szellő, a szobornak ajka, Mely felel rá — és én úgy tetszik, hogy értem: Jó nagyanyám árnya, imádkozik értem. Klasánszky László. Kibékülve. Ki ne ismerné Márcsik Mátyás urat, a becsületes csizmadiamestert, a „kétfonó“ utczában? Haj, nagy keserűséget mért rá az Isten! Házát elexequálták, nincs hová hajtania fejét éjszakai nyugodalomra. Hiszen van egy fia, a ki már szintén mester, s nős ember. Igen, de az öreg megtagadta ezt a fiát egy pár éve. Nem érintkezett vele azóta soha, mert az feleségül vett egy koldus lányt, a kit nem szoktak feleségnek venni. Nagy búbánat volt ez az öregnek. — Nem megyek hozzád ez életben, de én hozzám se jöjj; elfelejtem, hogy valamikor fiam is volt. Te vagy az én tisztességemnek a megrontója. Meg is őszült utána az öreg, de megtartotta szavát. Most fedél nélkül maradt, de távolról sem gondolt arra, hogy gyermekeihez menjen, kik tárt karokkal várják. Hányszor kérte fia, menye, hogy bocsásson meg nekik, hisz ők boldogok, aztán az emberek is elfelejtették már az esetet! — Nem! te vagy az én tisztességemnek megrontója! Házát elkótyavetelték, mert nem tudta azt az egypár forintot kifizetni. Maradt neki is belőle egy kis összeg. Szegény öreg, most indulj neki a nagyvilágnak! Vagy mi a szándékod ?