Eger - hetilap, 1881
1881-09-01 / 35. szám
378 Aztán odalép Tercsi mellé a násznagyja, karon fogja s vezeti a vőlegényhez, hogy kezét nyújtsa neki. A lány most is csak oly merev mozdulatlan. A vőlegénynek kell kezéért nyúlni, s Pistának nem kerüli ki figyelmét az a mozdulat, mit a mennyasszony tesz, mikor a legény kezei az övéhez érnek. Mintha kigyó csípte volna. A kézfogás után is ökölre szorítva marad keze, mig szemeiben kétségbeesett tűz lángol fel. Pista jól tudja, miért van az. A vőlegény a lány ajándékait nehány ezüsfpénzzel viszonozza; azért van Tercsinek a keze ökölre szorítva, azért rezzent össze egész testében. Eszébe jutott, hogy annak a pénznek elfogadásával ö a gyűlölt ember birtokába jut. A legény ott az ablaknál eltántorodik e látványra; meredten, erőtlenül dől ismét a falnak s úgy marad mozdulatlan soká. Akkorra már belül lakomához ülnek; a szerencsétlen embernek a fülébe jut a vidám zaj, a pohárcsengés s a násznagy köszöntője, mikor a jegyeseket élteti. Arra magahoz tér dermedtségéből, elűzi agyából a halálos gondolatokat és sebes léptekkel hagyja oda a helyet, hol boldogtalanságának gyümölcse érve hullott le fájáról. Hogy átfázott tagjaiban egy kis életet keltsen, sebesen jár, kerülő utat tesz s jóval éjfél után ér haza. Be akar menni a házba, előveszi a kulcsot, de akkor lá'ja, bogy az ajtó nyitva van s a hasadékon keresztül gyenge világosság szűrődik át. Ily korán hazajöttek volna, vagy ö maradt nagyon későre? Óvatosan tágítja a konyhaajtó nyílását, hogy betekinthessen, de nem lát semmit, csak egy kis tolvajlámpát a tűzhelyen, meg a nagy létrát odatámasztva a tűzhely fölé, hol a füstölt húsok lógnak a kémény alatt. Az megmagyaráz mindent. Pista a sarokba húzódik, de nem veszi észre az odatámasztott fütyköst, mely nagy zajjal dől el. A legény utánna kap. s mikor azt közelebbről nézi, egyszerre elszáll leikéből minden boldogtalansága, hogy szeretné örömében összevisszacsókolni azt az áruló botot. Mert az a Szeri Jóska botja. De csitt! A tolvaj észrevette a zajt, s most sietve, csoszogó léptekkel közeledik. Pista megvonja magát az ajtó mögött, s mikor a tolvaj azon kilép, hátulról átkarolja, földhöz vágja, hogy a jóféle sonkák s szalonna-darabok, miket a legény összeszedett, gurulnak szerte szét a konyhában. Aztán nagy nyugodtan leszed pár erős madzagot, miken azok a húsdarabok lógtak, azzal összekötözi a tolvaj kezeit s a saját mécsével arczába világit. Akkor meggyőződik, hogy nem csalódott. A tolvaj csakugyan senki más, mint Szeri Jóska, csakhogy ugyancsak kiöltözve. Fején rongyos, kifordított báránybür sipka, testén folr-hátán-folt szűr, szennyes börnadrág s rongyokba göngyöl- getett lábain madzaggal odaerősített tolvajbocskor. Pista meg nem állhatta, hogy erre a figurára óriási módon el ne kaczagja magát. Aztán eszébe jutott egy kis tréfát koczkáztatni. Elvitte az összekóczmadzagolt embert a présházba, ott lefektette a hideg földre s ráfordította a szüretelő kádat. A legény kiáltozott, könyörgött s káromkodott melléje. Pista tudta jól, hogy most kezében tartja a szerencséjét s jóizüt nevetett annak a kétségbeesésén. — Ez az ember pár órával ezelőtt egy angyali menyasszonyt jegyzett el magának s még ki sem szállott fejéből az édes mámor, máris felölti a tolvajgunvát s elindul lopni. Ez szeget ütött a fejébe. Evek óta hire van már Szegvárott, hogy valamely ügyes tolvajbanda rendszeresen szedi ki vámját a szegény munkás ember keservesen megtakarított vagyonából. Ezt talán most ki lehetne puhatolni??! Hilián Jenő. Falun. Lesimitod szemedről az átálmodotl éjnek szenderét. . . . Kószált hajadat kissé elrendezed újjaid fésűjével, s még egy nagyot ásítva meggyözödöl róla, hogy végre . . . fölébredtél! . . . Odakünn már a gondos mama, vagy fürge nővér csengő szava hailszik, s a cselédség sürgés-forgásából csak halk moraj jut szobádig, hói te nem bírva kibontakozni Morpheus öleléséből, édes önfeledéssel nézed, mint csillámlanak a lebegő por-szemcsék az ab- lakredök apró nyílásain átrezgö napsugár aranyos vonalában. . . . Végre, hosszú lelki harcz és töprengés után nagy merészen elhatározod, hogy . . . fölkelsz! . . . Igen, de a Titánok harcza a Gi- gásokkal kakas-viadal volt e küzdelemhez képest, mit a test lágysága viv ama körülmény kérlelhetetlen logikájával, hogy egész napot ágyban tölteni még sem lehet! . . . Hogyne! . . . Mily roppant lelki erőbe kerül az, hogy a paplant, mely édes melegével oly még édesb zsibongásba hozta véredet, föl kell magadról leb- bentened, fejedet föl kell emelned a ruganyos párnákról, bal-lábadat utánna kell húzni a fölemelt jobbnak, (mert hiszen bal lábbal csak föl nem kelsz !) szóval, el kell hagynod amaz édes helyet, hol talán egész tündér-regénynek voltál hőse . . . álmodban . . , de hát hiába! Átesel az öltözködés unalmas „művészetién, az elválasztott haj gesztenye bodraival egy-két fürtöt művészi kefe-legyintéssel homlokodra fodoritasz, nyakkendődet akaratos ízléstelenséggel csokorba csuc8orítva, a pelyhező kis bajuszon teljes önelégültséggel sodoritasz egy-kettőt, s . . . obiigát moáolylyal ajkadon lépsz az ebédlőbe ... Az itthoni első éj után az első reggeli! . . . A mamád megkérdezi, hogy mit álmodtál, mert az első éj álma rendesen be szokott teljesülni; a papád arra akar kapaczitálni, hogy holnap jókorább kelj föl, mert róka-lesre mentek ki; a kis szöszke öcséd minden tehetségét latra veti, bogy bebizonyítsa, mily nagyot javult tavaly óta a Szultán (a ponnyd) ; nővéred pedig, — (a Vadgalamb, mint papád hívja) — kaczagva ügyetlenségeden oldja meg nyakkendőd ügyetlenül kötött csokrát, hogy művész kezek egy pár ügyes mozdulata által megmutassa, meunvivel „szellemes“-ebb rán- czokat vet a csokor, mint ha a „pesti gavallér“ köti! . . . Aztán saját hajfürtéi közül kiveszi a fesledezö rózsabimbót, — melynek üde sziromzatán még ott csillog a harmat rezge gyöngye, s mely oly jól illett az ö éjfél-fürteihez, — s gomblikadba illeszti! . . Szóval, mindenünnen virág, i lat, s gyöngédség, melynek édes melegénél felolvad a szivedben eddig lekötött érzelem, s szemedben jelenik meg, mint csillámló könyű ... S bár lelkednek oly jól esik a szeretet eme veröfénye, mégis szabadulni vágysz a körből, mely reád nézve most oly uj és szokatlan, 8 mégis oly vonzó és lebilincselő! Délelőtt a rég nem látott rokonoknál csinálsz egy pár salon- látogatást; ez mindenütt egyenlő . . . Először a bácsi és néni mondják szemedbe, hogy mennyire megférfiasodtál és megszépültél; s mig az elsőt megengeded, az utóbbi ellen pedig szemérmesen protestálsz, bevezetnek a „vendégszobádba; hol alig ültél le, midőn kis unoka nővéred, vagy sógornőd kedves pongyolában, ajkán a meglepetés „ah“, vagy „oh“-jával, lebeg be, a gömbölyű kar féire- magyarázhatlan naivitással fűződik nyakad köré s a korái ajkak gyöngéden tapadnak ajkadra. ... No ekkor aztán megered a kérdések árja, csak te tudj elég ügyesen felelni . . . hogy Pesten jelenleg milyen bouquet, flacon, koszorú, legyező, kaiap, keztyíi, virág, fodor, csokor, dívnak, hogy a hímzett écru idejét múlta, hogy a créton és satin plissé fodrokkal igen felkapottak, stb. . . . stb. Majd aztán, midőn te kibeszélted magadat, te is hallasz uj híreket, hogy a Jolán hány kérőt utasita most vissza, a Margitnak most ki udvarol, Aranka mily fényes parthiet csinált, az Ilonka hány bálban volt bálkirálynö, s ezer más apróságot, miket a mint meghallasz, rögtön el is feledsz .... S ez igy megy mindenütt, s a kételyt nem ismerő bizalmasság oly jól esik neked, ismét oly ujan és oly . . édesen hat, a folytonos feszt oly rég megunt idegeidre ! Délután ifjúkori barátaid, a vidék gavallérai, dandyei, jönnek látogatásodra s van : „Szervus pajtás! Adj Isten Drusza! Ettől tanuljatok gavallér - ságot fiúk!“ . . . S ismét ajkat érzesz ajkadon, bajuszod összezüllik barátod bajszával, derekad majd összeroppan a nagy ölelésektől, kezedet — csupa barátságból majd péppé zúzza a baráti kézszoritás hydraulikus sajtója ! . . . De átesel mindezeken, belemelegszel a társaságba! hisz ezek a jó fiuk oly élénken tudják lefesteni a múltat, mintha még most is ott futnátok versenyt a síkon, s igyekeznétek veszszö paripákon, majd később az öreg ponnykon utólérni a puszták szelét! . . A kezdet solid quaterkázása után mindsiirübben idézitek a „Kábái asszonyt“, s Isten tudja honnan, honnan nem, egyszer csak elöheveredik a Döhös bandája is, s rázenditi édes-bús hangon az ö örökös nyitányát, a „Török indulót,“ s midőn ennek viharos fortéi, s ábrándos pianissimói elhaltak, belémerül egy-egy örökszép magyar dalba, melynek zenéje kellemes mámorba varázsolja lelkedet, s a mit ekkor érzesz : Édesnek keserű, Keserűnek édes ! S midőn a természet eme vad fia, a czigány, elring egy-egy bubánatos accordon, mint madár az ágon: remegve áll meg kezed
