Eger - hetilap, 1881

1881-06-09 / 23. szám

246

Vannak, kik azt hiszik, hogy a „veres kereszt“ jelenlegi keretében esetleges háborúk idején képtelen leend, mint számottevő tényező szerepelni, mert, úgy mond, nem a háború szükségleteit és czéljait tartja kizárólag szem előtt, hanem béke idején is, emberbaráti, közhasznú tevékenységet fejt ki, miáltal segély forrásait kimeriti. Mások meg úgy vannak meggyőződve, hogy az egylet egész működése felesleges, mennyiben háborúk országszerte oly érdeklődést, oly lelkesedést ébresztenek, hogy a szükség pillanatában a közönség vetélkedve hozza amúgy is a legnagyobb áldozatokat az országos csapás enyhítésére.

Álljunk meg itt pár perezre, s nézzük, vájjon nem lehetne-e felhozni érveket, elég nyomatékosakat, melyekből kiderülne, hogy tán még sem egészen igy áll a dolog.

Kétségtelen, hogy hazafias nagy tettek felébresztésére leginkább végzetes nagy idők szolgáltatják az alkalmat. De az is igaz, hogy a mint a háború réme nem kisért, nem ijeszt többé, közöny váltja fel a korábbi lelkesedést, s észre sem veszszük, mint merül a feledékenység tengerébe az a könyv, melybe a tapasztalat véres ujjal jegyezte fel korunk mulasztásait, úgy hogy nincs, mi bennünket azon Ígéretünkre figyelmeztethetne, hogy ezután okulni fogunk.

Mert utóvégre a humanitás eszméjét, mely majd minden ember lelkében szendereg, ébreszteni kell, s ezen eszme felébresztésére s ébrentartására nincs más mód, mint a jelen élő példája, mint emberszeretetünknek nem szavak, de tények általi beigazolá- sa a megpróbáltatások nehéz napjaiban. Ezen alapra kell allania minden egyletnek, mely nagy tettekre vállalkozik, mert csak ezen alapon verhet gyökeret a nép, a nemzet szivében, ezen alapon terjeszkedhetik tovább, mig a társadalom összes rétegét meghódította magának, szóval: mert csak ezen alapon viheti győzelemre azon nagy eszmét, melynek szolgálatára vállalkozott.

Az emberszeretetnek csak egy törvénye vaq, de annak gyakorlata az emberi nyomor sokféleségéhez képest különböző erőket, eszközöket síb. szükségei. Ha nagy vouásokban akarunk jót tenni, ezt nem tehetjük véletlen, terv nélkül pillanatnyi érzelmi felindulásból, hanem csakis bizonyos ismeretek, bizonyos előkészületek támogatása mellett. A humanitás gyakorlatára béke idején is nagy szükség van. A nyomor, betegség még nem költöztek ki a szegények gunyhóiból; járványok nem szüntették meg pusztításaikat: hirtelen csapások, árvíz, tűzvész balomra ölik az életet, vagy pazarul osztogatják a koldusbotot. Ily általános catastrophák lehetnek a segélyegyletek helyes és szilárd organisatiójának valódi fokmérői, mert áldást és hasznot csak ott fogunk hozni, hol gyorsan és tervszerűen nyújtottuk a segélyt.

És azon egylet, mely nem a háborúk szükségleteit tartja k i- z á r ó 1 a g szeme előtt, hanem a béke gyakoribb szükségleteivel is számol, ellöki magától azon vádat, hogy czélja egyoldalú, életre valóságát beigazolja azzal, hogy haszna nem mulékony jellegű; mig azáltal, hogy gyakoribb érintkezésbe helyezi magát az általános szükségletekkel, fokozottabb kölcsönhatást gyakorol magára a nemzeti életre, és igy valódi nemzeti egyletté válik. Itt azonban nem értünk egyes jóságos cselekedeteket, melyeket az egylet minden tagja külön-külön bármely körülmény közt teljesíthet, hanem nagyobb szabású dolgok lebegnek szemünk előtt. Álljon itt pár példa.

Hordozható barakok beszerzése által az egylet lényeges szolgálatot tehet úgy háború, mint béke idején. Háborúk alkalmával ezen barakok betegek, sebesültek elhelyezésére szolgálhatnának, mig béke idején a szerencsétlenségek, mint járványok, nagy tűzveszélyek, vizáradások stb. színhelyére szállíttatván, betegeknek vagy hajléktalanoknak biztos menhelyet nyújthatnának. Ha ily barakok kellő számban nemcsak az anya, — de a fiókegyletek részéről szereztetnének be; ha ekként idővel nem volna megye, nagyobb város, hol ily barakok nem léteznének, akkor jöjjön elemi csapás, jöjjön járvány, segélyforrásaink kéznél lévén a csapás enyhítésére, a járvány elfojtására lényegesen befolyhatunk.

Gondoljunk csak kissé a falusi viszonyokra, alacsony, szűk, egészségtelen szobákra; gondoljuk meg, hogy alig van falu, melyben a beteg kellő ápolásban és orvosi segélyben szükséget nem szenvedne, s akkor nem kell hosszasan bizonyítgatnunk, mily nagyszerű feladat várakozik az egyletekre az irányban is ; igen természetes, hogy háború idején ezen barakokat meg a hadsereg rendelkezésére kellene bocsátani, s azokat a szükséghez képest tábori kórházakká vagy tartalék kórházakká alakítani.

Fölötte fontosnak . tartanók továbbá üdülő betegek számára külön kórházak felállítását s pedig első sorban a fővárosban, mig később a szükséghez képest a nagyobb vidéki városokban is. Ezál- j tál a közkórházak túltömöttségét meggátolhatnók, s igy nem állana j be azon sajnos helyzet, hogy közkórházainkból a jelentkező, sokszor

veszélyes betegeket, helyszűke miatt, kénytelenek vagyunk — főleg a téli időszakban visszautasítani. Mily visszahatással volna ily intézkedés a közegészségre, nem szükséges bővebben indokolnunk. Háborúk idején ezen kórházak is tartalékkórházakúl szolgálhatnának.

Nem szándékunk a tárgyat kimeríteni, de nem tehettük, hogy legalább ne utaljunk arra, mily hivatás nyilik a jótékony egyleteknek a béke időszakában is.

Mi meg vagyunk győződve arról, hogy valamint a katonának béke idején kell begyakorolnia magát, hogy harczképessé és harczedzetté váljék ; úgy az egyleteknek is a béke idején kell megismerni az útat', módot, s elsajátítani megtenni mind azt, mi őket arra képesiti, hogy háború alkalmával működésűkben köszönet is legyen. S ha egyrészt igaz, hogy az egyletek országos részvét nélkül nagy dolgokat nem művelhetnek: másrészt azt sem tagadhatja senki, hogy valamely vállalat iránt annál nagyobb az érdeklődés, minél közelebb fekszik a czél vagy haszon, mit általa elérhetünk.

Ha a „veres kereszt“ tisztán csak a háború szükségleteit tartja szem előtt, úgy egy-két békés esztendő elég arra, hogy a részvétlenség azt, mint életképtelen intézvényt eltemesse.

Szóljunk már most a „veres kereszt“ feladatáról háború idején.

A lőfegyverek tökélesbitése, az állandó hadseregek folytán nagyobbodó száma, valamint gyorsabb mozdulataik által a háborúk tartama ma már basonlithatlanul rövidebb, mint régente volt, de egyúttal az áldozatok száma mesés fokra emelkedett. Hirtelen oly óriási nagygyá válik a sebesültek száma, hogy azzal az állami segélyintézkedések — a legjobb akarat, a legnagyobb erömegfeszités daczára — lépést nem tarthatnak, mert a döntő pillanatban az állam sem kellő emberi erővel, sem kellő anyaggal nem rendelkezhetik. Tehát magán segélyre van szükség. S itt ismét nagyszerű működési tér nyilik a „veres keresztnek“, feltéve, hogy minden egyes tényező rendszeresen összemüködik, hogy a segély-egyletek előkészületeiket oly öntudatosan, czélszerüen és erélyesen teszik meg, mint a lovagrendek részéről tapasztaltuk.

Először is fel kell osztani a munkát.

Miután a sebesülteknek a tüzvonalból kihozataláról, s a legközelebbi tábori kórházba szállításáról a német lovagrend gondoskodik, mig azok továbbszállítása s az egészségügyi vonatok (Sani táti Eisenbahnzug) előállítása a maltai lovagrend munkaköréhez tartozik : azért nekünk másod sorban orvosi-ápoló személyzet, élelmi szerek, kötöző fehérnemüek, tábori kórházak előállítása és fenntartásáról kellene gondoskodnunk.

Mi az orvosokat illeti, rendkívüli vívmánynak tartanók, ha a semleges államok nélkülözhető katonaorvosaikat a hadviselő feleknek átengednék. S itt nem azt értjük, hogy egyes katonaorvosok szabadságot nyervén, egyik vagy másik táborban hadi sebészeti tanulmányokat tehessenek; hisz ezt megtehették eddig elé is; hanem azon fontos elvet kérnök kimondatni, miszerint azáltal, hogy valamely állam nélkülözhető katonaorvosait a hadviselő felek egyikének- másikának, vagy mindkettejének rendelkezésére bocsátja, a semlegesség nincs megsértve.

Elismerjük, hogy ezen kérdés megoldása az illető kormányok részéről nehézséggel fog találkozni, de utóvégre ha létrejöhetett hosszú vajúdás után a genfi conventio, úgy ezen kérdés végleges sikeres megoldása sem tartozhatik a lehetetlenségek közé.

így állván a dolog, a segélyegyletek részére még mindig fennmaradna az ápoló személyzet, élelmi szerek, kötözöszerek, fehérnemüek, tábori kórházak előállítása és fenntartása.

De honnét vegyük az ápolónőket ? Igaz, hogy vannak vallásos egyletek, melyek a betegápolás körül a legnagyobb áldozat- készséget fejtik ki, azonban számuk annyira csekély, hogy nem marad egyéb hátra, mint béke idején ápolónők elméleti, s gyakorlati kiképzéséről gondoskodni, még pedig csupán e czélból épített s berendezett kórházban.

E helyen bővebb indokolásba nem bocsátkózbaluDk, de szükségesnek látjuk kijelenteni azt, hogy ha az egylet, — önkénytesen magára vállalt kötelezettségénél fogva — hasznavehetö ápolónőket kellő számban akar a hadsereg rendelkezésére bocsájtam ; ha azt akarja, hogy ezeu ápolónőket — nemes hivatásukhoz képest — erkölcsös, egységes testületi szellem lengje át; ha visszaemlékezvén arra. eredményében mily csodás hatású volt az önkénytes betegápolás a korábbi háborúkban, a műveltebb köröket is meg akarja nyerni a betegápolás ügyének, hogy részvétük, példájuk ál- j tál a betegápolónök erkölcsi és társadalmi állása, jelentősége, s igy | közvetve az egész betegápolási ügy emeltessék; akkor egy ily kór- i ház. melyben önkénytes és hivatásszerű ápolónők elméleti és gya-