Eger - hetilap, 1880
1880-12-09 / 50. szám
— 396 Az örökszép? igaz? eszmény? Földön égi szeretet ? Hát még! E reál világon Botor ábránd, hóbort, álom Játszanak főszerepet ?! . . . No csak dalolj szegény költö! Lásd, maradt még théma sok! Kapós is léssz — róluk zengve . . . Mert különben — vedd eszedbe — Jobb, ha nyelved nem csacsog! Xandi. Jótékonykodás és jótékonyság. A Wes8elényi-utcza egy piszkos háza előtt körülbelül egyszerre áll meg két kocsi. Mindketiöböl egy-egy előkelő hölgy száll ki. A kapuban találkoznak. — Ou itt, asszonyom? — Igen, egy szegény családot látogatok, a melyet pártfogásomba ajánlottak. Magam is hasonló járatban vagyok. Egy ács lakik a házban, a kinek felesége hagymázban szenved, gyermekei pedig éheznek, mert apjuk nem tud jövedelmező munkára szert tenni. — Ah, hiszen ezek az én szegényeim! — Bocsánat, az enyémek! Nem szándékozom róluk lemondani. — Én meg nem engedem a magaméit. Kocsim előbb ért ide, mint az öné. Végre megegyeztek. Átlátták, hogy nincs egyiköknek sem szabadalma a jótékonyságra. Együtt léptek be a sötét pinczelakásba. Nagyvilági hölgyek számára valóban furcsa találkozó hely! Szűk szoba, hol egy beteg asszony fekszik önkívületi állapotban hitvány ágyáD, s a füledt, élenyvesztett levegőbe négy kis, félig meztelen gyermek sírása vegyül. Itt aztán van tere a jótékonyságnak ! Az egész család éhezik s fázik, a családfő nem talál munkát s a gyermekek anyja halálos beteg! Hölgyeink gondoskodtak mindenről. Megígérték, hogy küldeni fognak ruhát és orvost, hagytak ott készpénzt, élelmiszereket és vigaszt, — áldja meg őket az isten! E szép jelenet igazán megható volt. De nem annyira, mint a nyilatkozat, melyet egyike e hölgyeknek tett, mikor kilépett az éhség és nyomor tanyájáról. Az mondta a fogai közt; — Az ember már háboritlanul a szegényeit sem látogathatja! * Hiába, bármennyit mosolygunk is hölgyeink és nöegyleteink jótékonysági mániája fölött, — mégis van tagadhatatlanul e sportban valami tiszteletreméltó, a mi kibékithet, bennünket némileg amaz eszközökkel, melyeket a jóltevés szent czéljával szoktak szentesíteni. Azt a két asszonyt, a kik ott a Wesselényi-utczában találkoztak egymással, én nagyon tisztelem. Tisztelem, mert „incognito“ mentek könyeket törülni, mert restelték, hogy „rajtakapták“ őket a jótékonyság gyakorlásában s mert nem rendeztek a szegény család javára — műkedvelő-előadást. A jótékonyság nagyon tiszteletreméltó, ha nem erőszakol, nem zsarnokoskodik s a természetes mederben marad. Megszokott dolog nálunk a nőegyleteket rablóbandáknak s azok elnökeit haramia-vezéreknek nevezni. Az ily „elmés“ összehasonlítások semmivel sem újabbak, mint például az a nálunk még mindig divatos hasonlat, hogy Patti az énekművészet napja, Nilsson pedig annak holdja. Rendes frázis, hogy a választmányi hölgyek: szabadalmazott utonállók, az elnök: Rózsa Sándor, a pénztárnok : egy „szegény legény“ stb. Ezek a hasonlatok azért olyan kapósak minálunk, mert valóban némely nöegylet. nem eléggé tapintatos eszközeinek megválogatásábas, nem tanusit elég bölcs mérsékletet az úgynevezett önkénytes (de valójában : erőszakos) megadóztatásnál s nagyobb zajt üt, mint a mennyi a jótékonyság gyakorlásához szükséges. A jóltevés pedig szerény virág, mely szebben virágzik elrejtett kis helyen, mint gonddal s raffinement-nal j ápolt kertekben. Ha valahol, úgy nálunk szükséges a jótékonyságot józan rendszer mellett gyakorolni, nálunk hol nagy a társadalmi nyomor, *) *) Mutatványul a szellemes szerzőnek Aigner Lajos kiadásában megjelenő „Mindenütt és sehol“ ez. müvéből. sok az éhező és árva, nem mindenki füthet télen, pusztit az árviz és a járvány stb. Nálunk jótékonyságra — fájdalom! — nagyon is sok az alkalom, s azért én nem is Ítélem el a „jótékonysági görcsök“-et, a melyek végre is szükséges baj a nagyobb bajok enyhítésére. Az érző ember, látva a társadalom nyomorát, társainak kínszenvedéseit, megindul, szánalmat érez, úgy tetszik neki, mintha annak a sok bajnak egy kicsit ö is volna az oka és . . . jóié konysági görcsöket kap. S e görcsöket csak azok a veríték „csöp- pek“ fogják eloszlathatni, a melyek csupa boldog munkás ember homlokáról fognak hullani, majd később, egy más generáczió idejében, a mikor a társadalom megszabadul bűneitől, szerencsétlenségeitől, nyomorától, a mikor nem fog pusztítani könnyelműség, árviz, járvány, nem lesznek éhezők és elhagyott árvák . . . soha ! Hogy mit értünk „helyes rendszer“ alatt, mikor a jótékonyság szép erényének gyakorlásáról van szó, kissé hosszú voina elmondani. Azt azonban röviden meg lehet említeni, hogy az eddig alkalmazott rendszerek között egyik-másik czélszerütlen volt és gyakoriatiatlannak bizonyult. A legdivatosabb rendszer pl. a „minden áron jótékonykodás“ rendszere. Ez a jótékonyság roegö- löje. Az ilyen sportnak nem szabad hajtóvádaszatnak lenni, a melyben a kiszemelt áldozatot halálra fárasztja a kegyetlen vadász, hanem szeliden csábító játéknak, melyben a vesztes fél mosolyogva fizeti le a játékdijat. A báli- és sorsjegyeknek par force-elárusitása is csak addig volt sikeres, a míg a férfiak — meg nem unták. Most már messziről kerülik a különben szeretreméltó bajtóvadászo- kat, s látogatóba is alig mernek oly nőkhöz menni, a kik egyéb kedves tulajdonaik mellett választmányi hölgyek is és üres óráikban — tehát mindig — jótékonysággal foglalkoznak. Keservesen panaszkodott nekem a múltkor egy szép asszony, hogy szalonját egy idő óta elhanyagolják, jour fix-jeit nem látogatják s leghívebb emberei is elmaradoznak a háztól. Ez azért van, asszonyom, mert ön azelőtt mosolylyal fogadta vendégeit, most pedig aláírási ivekkel, azelőtt kezet nyújtott nekik, most drága jegyeket nyom markukba; azért, mert ön azelőtt „hölgy“ volt, most pedig csak „választmányi hölgy“, a ki mindig jótékony akar lenni — a mások kontójára, szóval: mert ön most élvezhetetlen, unalmas, zsarnok, kapzsi, a kinek minden kézszoritása, minden szava pénzbe kerül s a ki (bár oly ifjú és szép) már annyira corrum- pálva van, hogy még — műkedvelő is. S ez úgy lesz mindaddig, a mig csak meg nem javul; szép szalónja el lesz hagyatva, a mig csak le lesz olvasható arczárói ez a szó: „választmányi“, a mig csak bölcs mérséklettel és tapintattal nem fogja fölcserélni mostani szenvedélyét. Úgy van, hölgyeim, önöket nagy veszély fenyegeti. Az egész férfinem el fog önöktől fordulni. Nem lesz az a szép estély, az a hívogató „jour fix“, a melylyel el lehessen bennünket csalni rablóbarlangjukba. Itt az idő, forduljanak vissza már most, a mig nem késő. Váljanak önök a jótékonyság zsarnokaiból a jótékonyság angyalaivá! Akkor nem lesz szükség vadászatokat tartani ránts, ak.^or együtt fogunk vadászni . . . szegényekre, a kik ránk szorulnak. Milkó Izidor. Contarini. (Vége.) Contarini belépett s néhány perczig a bejáratnál állva maradt, hol az egyikre, hol a másikra szegezvén villogó tekintetét. Elena hallgatott. A dogé végre megszakította a csendet s pokoli nyugalommal mondá: „Itt, a mint látom, szerencsétlenség történt. S hogy éppen Luigimon esett meg, nagyon fájlalom. Vájjon, mit kereshetett nálad e derék ifjú? Gutaütés ily fiatal korban, — zárt ajtók mögött; — ez tette lehetetlenné a gyors segítséget is. Te szegény, jámbor asszony! Persze, én öreg vagyok, van tapasztalatom, mely az ilyen könnyű vérnél hiányzik. Tudom, hogyan esik meg ilyesmi az emberen. De majd elfelejtém — Luigi, az én Luigim, meghalt. — Szegény fiam ! Oly ifjú, kedves, és már meghalt. Magam fogok temetéséről gondoskodni.“ A dogé eltávozott. Luigi gyorsan felemelkedett s Elena keblére bérűit. „Kedvesem!“ mondá, „érted meghalni édes nekem; csak halálom menthet meg, s azért hagyj meghalnom, hogy te élhess. A dogé bosz- szúja rettenetes; átlátom tervét. De igy becsületed Velencze szemei előtt meg lesz mentve; megvásárlóm életemmel.“ Megcsókolta őt, s lépteket hallván, gyorsan az előbbi helyzetben a földre terült a halált színlelve.
