Eger - hetilap, 1880
1880-06-10 / 24. szám
187 Olaszország csak nem tud kibontakozni a kormányválságokból. Daczára az új választások alkalmával nyert többségnek, Cairoli kénytelen lesz a bizalmi kérdést felvetni a házban s ezt a királynak már be is jelentette. t .A. ies c z A menyasszonynak. Nem állok én elődbe összetörve, Midőn oltárhoz más visz, mint arát; Fuldokló jajjal a vig nászi zajban, Öijöngö átkom nem mondom ki rád! Sem büszke daczczal nem megyek közétek, Hogy megvetést láss hízelgés között, — S nem kérem számon csalfa, szép lelkedtől, Hogy lelkem miért vívódott, kiizködött. Csak elmegyek, mint más is, esküvődre, A szép menyasszonyt megcsodálom ott, S imádkozom majd .... ! a sötét pokolhoz, Hogy döntse ránk a pompás templomot! Kajdacsi József. Az erdészleány. — Beszély. — Tél volt; a hó egész nap esett, egyenletes fehér takaróval vonva be az egész vidéket, úgy, hogy csak az ahhoz értő szem tudta eltalálni, hol van árok, vagy valami határkő. A hegyes vidék lejtőjén elterülő erdőség lenyúlt a térés síkságra, úgy, hogy a sűrű cserjés szélső bokrai mintegy békés szomszédságot képeztek a beláthatatlan rónaság szántóföldéivel. Hollók, varjuk és csókák rep- destek fel károgva imitt-amott, nehézkes röpülésökben egy-egy felnyúló jegenyefenyüt használva rövid időre nyugpontúl. Egyéb mi sem zavarta meg az alvó természet téli csöndjét. Majd emberi hangok halatszottak, s a keskeny, hóval ke- vésbbé fedett gyalogösvényen, egy férfi és egy női alak közeledett. A magas, erőteljes férfiú, zöld galléros és hajtókás szürke posztó- felöltőben, vállán puskával: az erdész volt. Mi kísérőjét illeti, ezt már közelebbről kell megszemlélnünk. “Üde, fiatal, komoly tekintetű arcz piroslott ki a barna prémes felöltő csuklyájából. A rövid szoknya látni engedó a meleg harisnyákat s a kis lábak a magas sarkú czipökben csakúgy toporzékoltak a hóban. — Elza, szólt az erdész, itt álljunk .meg. Te elmégysz arra, az uj irtás hosszában s majd a sűrűben jösz vissza. Értetted? A nyulak és özek amott a szögletben igy egyenesen puskám irányába jönek. De légy óvatos, gyermekem s ne futkoss pajkosan. Az árkok hóval telvék s beléesbetnél valahol; hallottad-e ? — Igen, apám. De ez a figyelmeztetés felesleges; tudod, hogy csakúgy ismerem az erdőt, mint te. — No no, csak ne olyan nagyon elbizakodottan, kisasszony- kám. Most előre! — Mindjárt, apácska, de még egyet. Akarsz özet lőni? — S hogyha lőnék? — Ne tedd azt; én nem akarom, apám. ígérd meg, másként nem bajtok neked, vagy oly lármát csapok, hogy minden vad az erdőbe szalad. — Úgy ? No lám ! Mintha az özek egyedül a tiéid volnának, s ha úgy lehetne, mint Elza akarná, egy szál szőrüknek sem szabad volna soha megperzselödnie. ■>— Ne légy oly gyermekies, leányom, s menj. — Nyulakat lőhetsz, azok oly ostobák és félénkek, de özet ne, másként nem megyek. Azzal leült Elza egy a hóból kiálló fatörzsre s várta apja feleleteit. Az erdész nevetett s megfenyegette öt ujjával. — Jegyezd meg magadnak, nem fog ám mindig minden akaratod szerint történni. Még ma egyszer meglesz kívánságod. Nos, mégysz-e [hát? — Megyek már, apám. Azzal felugrott s könnyű szökéssel mint őzike, tűnt el a cserjék közt s haladt a kijelölt irányban. Az erdész figyelmesen nézett egy ideig elkényeztetett gyermeke után, azután levette válláról puskáját s egy cserjebokrot fedezetül használva, lesbe állott. A alkony jhomályt kezdett boritni a fehér vidékre, itt-ott egy-egy nyúl jött ki az erdőből apró nehézkes ugrásokkal sietve a repczeföldre. Majd félénk özek, szép fejőket az eleven, barna szemekkel fürkészöleg feltartva szökelltek kecses ugrásokkal a sűrűbe. De minden állat lötávolon kivül volt s az erdész boszusan pillantott oldalt, honnan csengetyüszó s lovak horkolása hallattszotf. Szánka volt, melyet a töretlen útban ugyancsak nehezen húzott az elébe fogott két ló. — Ugyan, hogy mehet már ott valaki? — dörmögte az erdész, mikor emitt balra az egyenes kövezett út. Bizony nincs jó dolga akárki. Nevetnie kellett volna ezen az esztelenségen, de hát boszús volt, hogy vadászatát megzavarták. Hirtelen megszűnt az átkozott csöngés, a szán megállóit. A bentülö észrevette az erdészt, kilépett s feléje tartott. Ez hagyta az idegent jönni s csaknem benső kárörömet érzett, mikor az egy jelköben megbotolva, majdnem hasra esett. Az erdész most puskáját vállára vette s a jövevény elé lépett. Az megemelte asztragány- prémes sapkáját 8 egy fiatal férfiarcz, nyalka fekete bajuszkával, nézett az erdészre. — Szabad szives tanácsot kérnem, föerdész úr? — Talán azt akarja ön, hogy szánját a hóból kiemeljem? Ez bajos dolog lenne, hanem adhatok jó tanácsot. De az Isten szerelméért, ki mondotta önnek, hogy erre utazzék. — A balvégzet, tisztelt föerdész ur. Én a múlt nyáron már mentem ezen az utón, s minthogy akkor fellette kellemesnek találtam, alig hittem, hogy most ily iszonyú rossz legyen. . . Legyen szives megmondani, merre visz a járható út S. . .-be ? Az erdész szakállát simogatva mosolygott. — Hm, önök maradhattak volna egyszerűen a csinált-úton, mely egyenesen S. . .-be visz; ez a felső út tulajdonképen el is van tiltva s csak szükség esetén használják fahordásra. Nyárban kellemes, de télen átkozottul rossz. — Úgy hát vissza kell fordulnom s még egyszer meg tennem az egész kellemetlen utazást. Hisz' az szörnyűség ! — Máskint nem lehet. . . Csak nem mehet ön itt a mezőkön keresztül. Az idegen bajuszát pödrötte. — Hát nem visz valami mesgye itt a földeken keresztül a csinált útra ? — Visz biz ott, de ebben a roppant hóban ki találja meg ? kerülőmet elküldbettem volna önnel, de az távol van s én magam nem mehetek. — Csak legalább némi tájékozást nyújtson, erdész úr. — Nem ér semmit. Itt a környéken sok az árok, mi önnek bajt okozhatna; ismerni kell itt minden talpalattnyi földet. Hanem valami jutott eszembe. . . Csak tudnám, hogy gyermekem itt van-e valahol a közelben. Hé, Elza, Elza, hallod-e?! — Mit akar, apám? hallatszik megettök s kilépett a leányka a cserjéből, hol már különben is hallgatózott. — Elza, ez az úr eltévedett. Amott áll szánja. Meg tudnád-e találni a Molnár-mesgyét? — Igen s mégis keresem, hogy az a csöngő s szán mielőbb haladjon útjára tovább. Minden vad megriadt s nagy része az erdő belsejébe vonúlt. Az idegen fejcsóválva szemlélte a furcsa leánykát; az erdész észrevette; azt s mondá: Egyetlen gyermekem. — Úgy? Derék, jegyzé meg a fiatal ur. — No hát jöjjön, uram, szólt közbe Elza. Az idegen meghajtotta magát az erdész előtt s követte a fürge vezetőnőt. A szánhoz érve bohókás müértelemmel szemlélte Elza a díszes fogatot s a prémes bundás kocsist. Majd kíváncsian nézte végig az idegent. — Ez valami gazdag, nemes úrfi gondolá. Szólitsa ki ön a kocsist s vezettesse a lovakat, — rendelkezék aztán. S mint valami kis tábornok, nézte, miként hajtatik végre parancsa. — Hát nem ülünk fel, kisasszonykám? kérdé az idegen úr. A „kisasszony“ megszólításra Elza gúnyosan hátravetette fejét. — Én nem vagyok kisasszony. Engem Elzának vagy Elizának hinak. De mégis inkább csak Elzának nevez mindenki, ki engem szeret. — Akkor én is igy fogom híni, mert úgy hiszem, szeretnem kell. — Arra nincs semmi szükség. A fiatal ember felkaczagott. — Igazán nagyon nyílt szivti; de még egyszer kérdem: nem ülnénk fel a szánba? *
