Eger - hetilap, 1880
1880-06-10 / 24. szám
188 — Talán hogy kiessünk belőle? Nem. A szánt óvatosan meg kell fordítani, máskint eltörik a rúd. Ne oly hirtelen, kocsis! Úgy, lassan, kissé hátrább a rudas lovat. Hó ! — most jól van. A szán szerencsésen megfordittatott, miáltal a talpak a havat egész torlaszszá emelték. Elza nekiment a torlasznak s keresztül törtetett azon. A fiatal ember a leányka magaviseletét bámulva nézte. Ilyen teremtést még sohasem látott. Nagyon érdekesnek és furcsának találta az egész kalandot. — De az Istenért merre akar menni ? kérdé most megijedve, midőn a leányka mélyen a hóba süppedt. — A hidat keresem. Itt mély ároknak kell lenni s már benne is vagyok; a hid tehát itt alantabb van. Jól van minden, tudtam, hogy igy járok. Kocsis, befordulhat. A szán csöndesen a kimutatott irányban haladt tovább. — Köszönöm, kis tündér, mondá a fiatal ember s Elzához ment, kezét nyújtandó n ki, hogy kisegítse. — Vigyázzon! — kiáltá Elza. De már késő volt. A fiatal ember az árokba csúszott s végig esett a hóban. — Mily széles az árok, uram? kérdé Elza tréfásán, hangosan fölkaczagva. — Mondottam, hogy vigyázzon. 0 maga ezalatt már künn volt, s elég jószivü volt kezét segitöleg nyújtani az ifjúnak. De alig fogta az meg, a leányka eleresztette s az idegen ismét bányát esett. Elza nagyon komikusnak találta ezt a helyzetet s némi kárörömmel nevette az iíju kapaszkodását. Végre kijutott ez az árokból s e szavakkal: Megállj, csintalan! hólapdát dobott a pajkos leányra, mire Elza megfordult s igen ügyesen viszonozta a hó- dobást. A szán csöndesen haladt előre a mesgyén, Elza s az ifjú két oldalt lépdeltek s folytonosan röpitgették egymásra a hógolyókat. Az ifjú végre megállott s mondá: — Jó úton vagyunk nekem sietnem kell. Még ezt hát jó éjtkivánás fejében, mondá Elza, s egy jól irányzott i agy golyóval leütötte a sapkát az ifjú fejéről. Hanem pajkosságának gonosz következése lett. A fiatal ember egy szökéssel mellette termett s a leány nyakát átölelve, összevissza csókolta annak piros két orczáját. Elza ettől a váratlan rohamtól annyira megijedt és zavarba jött, hogy egész arcza hirtelen krétafehérré lett 8 csaknem öntudatlanul állott meg, mikor az ifjú eleresztette. Majd hirtelen ökölre szorította kis kezét s lábával haragosan tapogva, boszúsan tekintett ellenfelére. Ez a szenvedélyes baragkitörés azonban csak mulattatta az ifjút. Szépen karjaiba vette a fenyegetőző alakot s minden ellenkezése daczára is még egy búcsúcsókot nyomott ajkaira. Azután elbocsátotta. Elza mint üldözött futott vissza az erdő széléhez. (Vége köv.) Zsuzsi néni. Öreg asszony volt már a jó Zsuzsi néni-, hatvan évnek terhe nyomta már azon porhüvelyt, melnynek az Írás szavai szerint visz- sza kell térnie a földbe, amelyből alkottaték. Tudta ezt nagyon jól Zsuzsi néni; eleget gondolkozhatott róla, ha a száraz köszvény nem engedte elmozdúlni a kemencze padkájáról. „De hát minek is élnék én már tovább a földön ?“ gondolta magaban, az én időm lejárt, öt esztendővel ezelőtt kimérték nekem is a helyet, mikor boldogéit férjemet temették, a hová öreg csontjaimat örök nyugalomra teszik. Legyen az isten akarata szerint! Hideg tagjait melengetve, fekete olvasóját morzsolgatva, sokszor, nagyon sokszor gondolt a halálra. Minél többet gondolkozott róla, annál inkább meggyőződéssé vált benne azon hit, hogy a halál nem ijesztő csontváz, mely csörgő, idomtalan s merev ujjaival az élet oltó kaszát tartja s melynek szemei helyén rémitö csontgödrők vannak, melyekbe ha valaki beletekint, aláírja a maga halálitéletét. Nem, nem ilyennek képzelte ö a halált! Egy éjjel a halálról álmodott. Megjelent álmában a halál. Angyali szépség bontakozott ki, a szivárvány hét színét játszó, vakító fényben tündöklő föllegek közül. Hófehér palástján arany s ezüst szálakkal volt kivarrva a végzetes szó : halál! Angyali szendeség ömlött el halvány arczán, szemeiből az üdv, a megnyugvás mosolya sugárzott, gyönyörű ajkain áhi- tatos ima csengett. Olyan szép volt ez a halál ! Aldólag terjeszté ki karjait, melyek Zsuzsi néni nagy csodálkozására nem voltak csontkezek. Integetett Zsuzsi néni felé, s ö követni akarta ezt a szép halált; de lebilincselte valami ismeretlen sejtelem, mely azt mondotta neki: Élned kell! Az angyal aztán eltűnt, csak a hom| lokát övező glóriát látta még ragyogni Zsvtzsi néni az oszló föllegek között. Reggel elbeszélte álmát Zsuzsi néni az egész háznépnek; egyik rész azt hitte, hogy félrebeszél, a másik rész pedig gúnyosan tréfálózott: „Nem az angyal viszi el az ilyen vénasszonyokat a más világra !“ Óh, hogy az ö tisztes örege még az övéinek is teher ! Csak a kis unoka nem gondolt semmit. Odaödöngött Zsuzsi néni mellé, piros kis kacsóit összetette, szemeit könyörgöleg emelte Zsuzsi nénire, gagyogott valamit, amit csak Zsuzsi néni értett meg. Azután elkezdett Zsuzsi néni mesélni s nagyon sokáig mesélt az álombéli szép angyalról. A beszédes ajkú kis unoka száz és száz kérdést intézett hozzá. A következő éjjel farkas alakjában jelent meg a halál. Nagy sötétszürke ordas volt; vigyorgatta, csattogtatta rémitö fogait; forgott, keringett, kaparta hátsó lábaival a havat. Közelebb, mindig közelebb jött Zsuzsi nénihez, fénytelen szemeit, melyek vérben úsztak, merően rászögezte, azután egyet ugrott s két első lábát a Zsuzsi néni vállaira csapta, borzas farkát hizelgöen csóválta. Zsuzsi néni fölébredt. Megint elbeszélte álmát, most már mindenki kinevette. A kis unoka az elbeszélés után sírva rejté fejét Zsuzsi néni ölébe, remegett, reszkedett minden tagja, piczi karjait szemei elé vonta, mintha rémitö látványt akarna maga elöl elrejteni. A nagyanya homlokán borús felhő húzódott végig, fenyegetőleg emelte fel újját a nevetők ellen s jós hangon susogta: „Isten újjá!“ . . . Zivataros téli éj volt. A szél bömbölve sodorta láthatatlan szárnyaival a havat, labdázott a hófuvatagokkal, egyik völgyből, a másikba repült át s el-elmaradozó zúgásával felkölté a nyugvó viszhangot. Keringett, forgott, hótölcséreket sodrott s pörgette azokat, mint az orsót; felnyargalt a bérezek ormaira s csikorgatta a fák koronáit. Ilyen időben sem mulasztotta el az öreg Zsuzsi néni a hajnali misét. Az egész háznép a hajnali misén volt, csak a kis unoka maradt otthon. Ringálta, himbálta magát bölcsőjében, játszott a mellé fektetett rongybábuval, dédelgette, csucsulgatta s megverte, hogy mért olyan rossz, hogy nem akar aludni. Egyszer csak beléúnt a játékba. Valami jutott eszébe. Ez a valami pedig az volt, hogy ö kimegy az ajtóba Zsuzsi nénit várni. Künn ült már szegény majd egy negyed óráig a küszöbön, várta türelmesen Zsuzsi nénit. Didergett, reszkedett szegény, — a szél minden oldalról belekapaszkodott kicsiny ingébe. Minek is van olyan hideg télen?! De ö csak várt, várt. . . A kerítésen bellii valami morgott. A morgást tompa vonitás szakitá félbe s a kis unoka hirtelen eltűnt a küszöbről. . . Keserves jaját és panaszát messzeragadta a kissé csöndesült szél. Rimánkodott édes, könyörgő hangon: „Csak a nyakam ne bántsd!“. . . A nép épen e pillanatban tódult kifelé a templomból, az ének és orgona mélabús hangjai elnyomták a kis unoka hörgésszerű jajait, nem hallotta senki keserves rimánkodásait: „Csak a nyakam ne bántsd.“ Zsuzsi néni szokása szerint, mise után ellátogatott a temetőbe; úgy húzta-vonta valami, egy megmagyarázhatatlan érzés, abba a temetőbe, a hol az ö öreg csontjai fognak pihenni, a hol az ö felejthetetlen jo ura nyugszik s ahol olyan jól esik az imádkozás. Letérdelt férje sirhalmára; elkezdett imádkozni, szemei kö- nyeztek, túlvilági fényben ragyogott arcza. Olyan jól esik a temetőben az imádkozás, más világban találja ott magát az ember. —■ Zsuzsi imádkozott buzgón, nagyon buzgón. „Csak a nyakam ne bántsd!“ hallik a panaszos, szivszakgató kiáltás többször egymás után. Zsuzsi néni imádkozott: „A megholtak lelkei békességben nyugadjanak!“ . . „Jaj a nyakam, jaj a nyakam!!“. . . mint sebbzett vad ugrott fel Zsuzsi néni e kiálltásra, rohant azon részére a temetőnek, honnan a panaszos kiáltás hallatszék. „Isten újjá!“ kiáltott megrémültén, amint megpillantotta az unokájával ügető farkast. Épen olyan volt e fenevad, mint amilyennek álmában látta a halált. — Hátha még egyszer annyi évnek súlya nyomta volna azt a porhüvelyt, mint amennyi nyomta, nem rárohant volna-e a gyermekrabló vadra ?! A farkas a kis unokával egy tátongó mélységtől alig hat lépésnyire megállott; habozott, hogy merre vegye úttát. . . Zsuzsi néni hevesen rádobta magát a farkasra az elhömpörödött a hóban s a kis unokát elejtette, — aztán megriadván, futásnak eredt. . . A kis unoka meg lön mentve, Zsuzsi néniért pedig, kit a borzalmas jelenet a farkassal egész valójában megrázott s kinek
