Eger - hetilap, 1880
1880-04-15 / 16. szám
MX. év-folyam. 16. szám. 1N8Ö. április 15-éu. Előfizetési dij: Egész évre . 5 írt — kr. Félévre. . . 2 „ 50 Negyed évre . 1 „ 30 , Egy hónapra. — 45 . Egyes szám — 12 ,, EGER Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden csütörtökön. Hirdetésekért minden 3 hasábozott petit- sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit- sorhelyért 15 kr fizetendő. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceimii nyomda,) a szerkesztőség (sóház-utcza Mooserféle ház) és Szolcsdnyi Gy. könyvkereskedése (Alapítványi új ház a lycetim átellenében) s minden kir. postahivatal. Hivatalos hirdetésekért előre fizetendő: egyszeri közzétételért 1 frt 80 kr. Felelős szerkesztő: IDr. HFelsiete Feren.cz. Főmunkatárs: ZELiőrlxc-Czf^ János. Politikai láthatárunk. (L.) Egykor történt, bogy a vademberek megettek egy hittérítő püspököt, 8 mikor a felkeiesésére indúlt társai az egyik fekete bőrűtől azt kérdezék, nem látta-e főnöküket? ez teljes egykedvűséggel feleié: „Lattana biz’ én, sőt ettem is belőle." Hasonlít ez az eset némileg ami kormányfiaink egykedvűségéhez, kik mindnyájan nemcsak látják, tapasztalják az ország nyomorúságán hanem magok is érzik, s mégsem segítenek rajta. Honnan van tehát, hogy mikor kormányférfiaink maguk is érzik jelenlegi állapotunk súlyát, mégsem segítenek rajta? — Magyarországon nem képzelhetünk oly kormányt, mely annyira hazafiatlan lenne, hogy felismervén a bajt, nem lenne akarata segíteni, és nem tehetünk fel róla oly bűnös könnyelműséget, hogy belátván a maga tehetetlenségét, ne sietne átengedni helyét egy másiknak, mely jobban képes megfelelni feladatának. A kormány tehát nem tud segíteni bajainkon. Miért nem tud segíteni ? Azért mert pénzünk nincs annyi, a mennyi ahhoz kellene. A társadalmi téren tapasztalt hiányokat békében idővel könnyen pótolhatnék üdvös törvényekkel, csak ne volna | mindenre az a refrain, hogy nincs pénz. Pedig azt az irigység sem mondhatja, hogy az igazságszolgáltatás, az oktatásügy, a közigazgatás a kor szellemének és szükségleteinknek megfelelöleg valami nagy fényűzéssel volna berendezve, vagy hogy rendkívüli productiv vagy inproductiv kiadásaink volnának az általános jólét emelésére. Aztán mindamellett, hogy annyi csapás érte a mi országunkat, még nem oly nagyon szegény, hogy ezentúl már nem élhetnénk adós- ságcsinálás nélkül. Mire fizetjük tehát ezt a rengeteg sok adót ? Erre a kérdésre aztán lehetetlen, hogy a kormány összes hajszálmaradványa égnek ne meredezzen. Hiszszük. nincs senki, a ki tagadná, hogy nem fizetünk sok adót, többet, mint a mennyit a rendes gazdasági egyensúly fentartása megbír; fizetünk a jövedelemből és miután abból nem telik, a törzs-vagyonból. Hová megy hát ez a tömérdek pénz? A hadseregre és a külpolitikára- Akár megreszelhet a kormány s a parliament minden krajezárt, melyet az országban kiadnak: mit ér mindez, ha az a két moloch olvasatlanúl elnyeli a forintokat. Ha ez oka a mi bajunknak, kérdjük. miért nem segít rajta Tisza Kálmán? Ez az, a mivel tisztában nem vagyunk, s a mit nem képes megmondani senki sem. Azt hallottuk, hogy Boszniára és Herczegovinára szükségünk van, s ezekre kellett másfélszáz millió, meg több. Az Isten jóvoltából ezt elértük volna, akkor ez sem volt elég; kellett Novi-Bazár; a következmények meg fogják mutatni, hogy mennyibe fog kerülni ez is. Megérjük talán, hogy államtönk nélkül ezen is túlesünk; de hát azután mi lesz? Megérjük-e valaha, hogy a közös hadügyminiszter azzal áll elő, hogy már uem szükséges oly nagy hadsereg és beéri fél annyival, mint eddig; a külügyminiszter pedig mikor örvendeztet meg bennünket azzal, bogy ne féltse senki fáradsága gyű mölcsét, mert nincs a küszöbön háború? Ez a bizonytalanság, a háborútól való szünetlen félelem az, a miért elbúvik a töke, kialszik a munka- és vállalkozási kedv, s nézi a napot tétetlenségben, reménytelenül egyiránt az is, akinek vau, az is, akinek nincs mit féltenie. Igazságtalanok lennénk, ha a külügyminiszter- s a kormány- elnöktől kivánnók, hogy olyan külpolitikát kövessenek, a milyen nekünk leginkább íuyiinkre volna; igazságtalanok lennénk, ba figyelmen kívül hagynék, hogy Európa két leghatalmasabb népe, a német és a franezia farkasszemet néznek ; hogy a gyenge Törökországra folytonosan aggressiv szándékkal van az északi óriás; hogy az angol a zavarosban igyekszik halászni. Ezek kétségkívül oly körülmények, melyeknek megváltoztatása nem épen tolunk függ. De e mellett nem szabad elfelejteni, hogy a mily kényszerítő nyomást gyakorolhatnak a szomszéd államok és nagyhatalmak viszonyai külügyi politikánkra, épen oly hatással kell birni arra belügyi helyzetünknek is. A végső erömegfeszitésnek is van határa: a lehetőség. Ezeu túlmenni nem szabad, következzék bármi; a többi a végzet dolga. Egy Romániától vagy Belgiumtól nem lehetne észszerűen azt kívánni, hogy oly hadsereget tartson, mint valamely határos nagyhatalom. De zilált belviszonyok között egy nagy hadsereg értéke is praecarius. Nincs öröm abban, ha milliókra menő szuronyok felett rendelkezünk, s e mellett nyomorban sínylik az a nép, melynek e szuronyokat viselnie kell. A képviselöbáz többsége a legutóbbi fontos szavazatnál újra a kormány felé hajolt. Meg van szavazva a pénz, mely neki a kormányzáshoz kell. Sok pénz, drága pénz, ezt bizonyára tudják kormányférfiaink is. A népnek véres-verejtékén szerzett pénz ez, melyet könnyelműen eltékozolni, érett megfontolás nélkül kidobni nem szabad. Magyar kormányt, mely ezt tegye, nem képzelünk: de megtörténhetik, hogy a legjobb szándék, mely hatalmi állásunk fen- tartására irányúi, ássa meg a nemzet sírját. Jusson eszökbe azoknak. kiknek a hadsereg ügyeire és a küldolgokra befolyások van, hogy az ilyen jószándéknak is a lehetőség szabja meg határát. Leonidásnak nem volt annyi pénze és hadserege mint Xerxesnek és mégsem veszett el Görögország. Csak oly nagy és vitéz legyen a nép, milyen a görög volt és legyenek Leonidásai, s nem tarthat a számra nézve nagyobb ellenségtől. Vajha megszívlelnék ezt képviselőink és delegátusaink s e szellemben nyilatkoznának ott, a hol kell ! Levél a szerkesztőhöz. T. Szerkesztő űr! Ha kellemes volt a találkozás, legyen olyan az elválás is. Jelentem, hogy rövid közleményi cyclusomat a mai czikkel befejeztem; olyan ez tőlem, mint mikor a nap leáldo- zik és még egyszer visszanéz. Azt vélem, természetesnek találja, hogy ha az ember megunta a napi politikát, mely a magyart régi alakjából már annyira kiforgatta, hogy magára sem ismer, keres más ártatlan foglalkozást, mezőn, könyvtárban, a föld alatt, és talál oly tárgyakra, melyek kellemesen elfoglalják, jutalmazok s
