Eger - hetilap, 1879
1879-08-21 / 34. szám
267 befolyásunk is koczkán foroghat a birodalom politicai irányára, . melyet Andrássy gróf egyénisége közvetített, ha ö utána német mi- I nister talál következni, ami a fenforgó constellatiók közt épenség- | gél nem lehetetlen. Különben majd elválik az egész nem sokára. Lehet hogy a cseh mozgalom oly tényezővé fogja magát kinőni, melylyel egészen élűiről kell majd kezdeni a számadást magának a monarchiának is, nemcsak — politicusainak. A cseh mozgalom első áldozatának, a Stremayr-kabinetnek sorsa a héten nyerte eldöntését. O-felsége elfogadván e kabinetnek még julius 11-én benyújtott lemondását, TaafFe grófot bízta meg az uj kormány megalakításával, s f. hó 12-én kinevezte Stremayrt igazságügy-, Horst bárót honvédelmi, Ziemialkovszkyt lengyel, Fal- kenhayn Gyula grófot (új) földmivelési, Korb-Weidenhaim Károly bárót (új) kereskedelmi, és dr. Prazak Alajost (új) cseh ministerré. A belügyek vezetésével gróf Taaffe, a közoktatásügyek vezetésével Stremayr, a pénzügyministerium vezetésével pedig Cheriek Emil osztályfőnök bízatott meg ideiglenesei1. Az egész ministeriumot igen ártatlan átmeneti combinatiónak tartják, s rövid életet jósolnak neki, mely felett a szeptemberben összeülendő reichsrath s az ahoz fűződő auspiciumok fognak határozni. Általában most a nemzetiségi mozgalmak uralják egész belpolitikánkat. Ezek tartják lekötve a közfigyelmet, s mellettök háttérbe szőrül most minden egyéb. így a novibazári occupatió is, ámbár ennek ujabbi elnapolását a szerajevói nagy tüzvészszel indokolják némelyek, mely az expeditióhoz beszerzett hadi készletek legnagyobb részét is semmivé tette állítólag-. T Á E C Z Jb*. A dőlni tuzlai harangok. Tuzlában csendül a harang szava, S Bosnyákországnak nagyja, apraja Hallgatja a lágy, dallamos zenét A mint halkan oszlik a légbe' szét. Ötszáz éve nem zengett itt e hang, Ötszáz évig nem volt torony s harang, A muezin kesergő éneke Imát csupán „Allah“-nak hirdete. De im, — fentragyog ismét a kereszt, S a harangok szava el messze rezg; — Igazhívő parancsol mindenütt . . . A napsugár sasos zászlókra síit. A félhold porba zúzva hentereg, Szétszórva az egykor dicső sereg . . . S lecsöndesülvén vad csaták zaja, Elfojtva a panaszlók sóhaja. Béke van már, — virúl erdő, mező, — Ki bánná, hogy ez mind csak temető! — S moha födi el a táj bérczeit, . . . — Testvér vérét testvér ne lássa itt. — Nagy ünnep van, — mindent feledni kell, A győző had diadalt ünnepel, Zsákmány-ágyúból öntve a harang, Ma szól először ... oly csodás a hang! Tompán zúg, mintha bosszút esdene Ima helytt átkot mond bús zengzete, Aztán keservvel, hosszan felzokog: „Aludjatok megölt hős bajnokok.“ De ki figyelne rá, — a bosnya nép Ujjongva nyalja győzője kezét, S szól: „Vér árán bár, őseink hitét, Hogy visszaadtad Césár, áldva légy!“ Gróf Vay Sándor. Egy kalandos élet. Beszély. Irta U. M. (Folytatás.) IV. A sóhajok városára leszállt az est. Velencze egyik nagyúri palotája fényesen ki -van világítva. A bájos háziasszony Benzoni grófné, izlésteljes öltözékben, sötét fürtös hajával, s fehér telt nyakán ragyogó gyémántokkal, egy pamlagon ül, legyezőjével játszva, várva vendégeit. A vörös márvány terem redős sárga bársony ajtó- függönye óvatosan félre vonatik most, s egy szép, értelmes kifejezést! férfi fő kandikál be rajta. „Egyedül van még grófnő?“ szólal meg a leselkedő. „Ah, ön az édes Byron. Egyedül vagyok még, lépjen be tehát“ feleli a háziasszony mosolyogva. A költő félre lebbentve a függönyt, belépett, s mélyen meghajolva a grófné előtt barátságosan kezet szorított vele. „Holnap utazom grófnő. Itt sincs nyugalmam. Valami ellenállhatatlan vágy innét is elűz, s igy elhagyom Velenczét. Nem akartam egy Isten hozzád nélkül távozni, grófnő, s azért jöttem korábban, mert ma estély lesz önnél, s én gyűlölöm a társaságot, nem akarok emberekkel találkozni,“ mondá, nyilt, magas homlokán egy nemével az elkeseredettségnek húzva végig feltűnően kis fehér kezét. „Annyira beleúnt ön a társadalmi életbe, édes költőm? Pedig annyian áhítoznak önt megismerni. Nem szép öntől, hogy ez élvezettől megfosztja azokat.“ „Megutáltam e léha, felületes életet, grófnő. Lelkem leküzdhetetlen epedéssel maradandóbb, nemesebb érzeményre vágyik, mint a nagyvilág kedvtelései, s múló örömei,“ „Ki tudja, nem találná-e ön fel termeimben azon lényt, ki képes volna keblében ily érzelmet kelteni, s azt teljes mérvben viszonozni is.“ „Nem hiszem. E kör női mind felületesek. A legszentebb ér- zeményt is játék tárgynak tekintik. Nem tehetnek róla, nem kárhoztatom érte őket,- igy neveltettek“ sohajtá bánatosan. „Miért hagyja el Velenczét ? Nem találand ön méltóbb világot ábrándos érzületének, higyje meg, a lagúnák városánál. Itt minden, a tenger, a virágok, a fák, a bűbájos esték költészetet lehelnek. Ily környezet kell önnek, más ország ridegsége elhamvasz taná az ön lelkének tüzét." „Ah grófnő, tehát nem találandok soha oly lényt, ki megértsen engem, s egész önfeledtséggel azt mondja: mivel sem törődöm, ez ember életem, mindenem, ennek boldogitása egyetlen vágyam,“ sóhajta fel fájdalmasan.“ Elhagyom Velenczét, mert bele fáradtam élvezeteibe, melyek pillanatra gyönyörködtetnek, de aztán undorral töltik el a lelket. Az én átkom az grófnő, hogy soha se legyek boldog.“ „Több állhatatosság, érzelme tárgyainak jobb megválasztása, kevesebb csapodárság, s ez átok megszűnik.“ „Ily szép ajkakról hallani e jóslatot — vigaszt ád nekem, de távozom, nehogy vendégei itt érjenek. Isten vele tehát grófnő. Emlékezzék meg olykor olykor a második Ahasverusról, kit nyugtalan lelke czéltalanúl üz, miként öszszel a száradt falevelet a metsző szél, s —“ „Giuccioli grófnő!“ jelenté a belépő inas. „Már késő“ kiálta fel Byron kellemetlenül érintve. „Ki tudja, nem adand-e más irányt hányatott életének e találkozás, mit a grófnő már oly régóta óhajt“ viszonza Benzoniné mosolyogva. „Nem hiszem, de most már maradnom kell, s meg kell adnom magamat a sors e rendelésének“ mondá a költő csüggedten. A szép grófnő belépett, s megpillantván Byront, a kellemes meglepetés pirja boritá el érdekes arczát. A költő is mintegy varázsütésre felveté fejét, s égő tekintetét csodálattal függeszté a valóban megnyerő bájos jelenségre. A grófnő kezet nyújtva a házi asszonynak, a pamlagon helyet foglalt mellette. — „Byron György, Giuccioli grófnő“ —• mutatá be a házi asz- szony egymásnak. Sajátságos elfogúltsággal nyújtott kezet a szép asszony a költőnek, ki nem birta többé tekintetét levenni e vonzó arczról. A vendégek egymásután érkeztek, s nemsokára megteltek a palota termei. Byron s a grófnő egy virágokkal környezett fülkébe vonultak, s ez egész éjjel itt beszélgettek, s midőn a hajnal megvilágító a vizen lebegő sajkákat, e két lény megértve egymást, kölcsönösen kicserélték vallomásaikat. A költő végre feltalálva vélte eszményképét, boldog volt, s Benzoni grófnő szép szemeiből öröm *
