Eger - hetilap, 1879
1879-05-01 / 18. szám
139 szemezünk az orosz néppel és törekvéseivel. A c/.ár ellen elköve- ! tett merényletet a legszigorúbb rendszabályok követték. Tizenegy kormányzóság helyeztetett ostromállapotba, köztük a szentpétervári is; az elfogatások egyre tartanak; csati Moszkvából néhány nap alatt 1500 embert hurczoltak részint börtönökbe, részint egyenesen Szibériába. E kegyetlen rendszabályok daczára a nihilisták vakmerősége, vagy inkább kétsegbeesett erőfeszítése napról napra fokozódik. Ily körülmények között a czár nem tartotta tanácsosnak továbbá is Szeutpétervárott időzni, tehát Livádiaba utazott, a nyár nagyobb részét pedig, távol Oroszországtól, külföldön fogja tölteni. Párisban a Blauqui ügy nagy izgalmat idézett elé. Blauqui mai nap is börtönben lilö communisia, kit Bordeaux ban mindamellett képviselőnek választottak. A kormány eleinte a Blauquira adott szavazatokat semmiseknek akarta nyilváníttatni, mert attól tartott, bogy a radikálisok a többi kommunista vezéreket is meg fogják választatni; de miután Gambeítu lapja is Blauqui megkegyeimezteté sét sürgette, később abban állapodott meg, bogy meg fogja ugyan kegyelmezni, de csak június 5-e után, mikor a megkegyelmezett az anmestia-törvéuy érteimében a parlamentbe megválasztható nem lesz. j A zulu harcztéren a hadi szerencse kezd végre az angolok felé fordulni. Lord Chelmsford a megérkezett segédcsapatokkal az Ekove-ban szorult Pearson ezredest felmentette és a zulukat két ütközetben megverte. A vereség után csakhamar a zulukirály testvérének küldötte érkezett az angol táborba s meghódolást ajánlott. Chelmsford azonban mindenek előtt kivánja. hogy valamennyi zulufönök hadi fogolylyá legyen. ' J- DEC WOk és — én. Vannak költők, kiknek dalában A szerelem pompában él, Hol a panasz suttogva, lágyan — S harsogva zeng a szenvedély, Kiknek fejére a boldogság Daliása koszorút terem, 8 kik, hogy, mint én, szebben dalolták Szerelmüket — elismerem. Es vannak, kik jobban lefestek A szép leányka bájait: A holló-fürtű szép fejecskét, Sötét szemét, mely elvafiit, Hószín nyakat és púba keblet, Bűvös mosolyt az ajkakon, S a kik, hogy jobban énekeltek Mint én, — azt soh’ se tagadom. De, oh Nagyok! már azt az egyet Csak engedjétek meg nekem: Nem éreztétek a szerelmet Oly liön, mikép én érezem, S szerelmet s lányt bár gyöngén festett Az én kis, egyszerű dalom: Sohasem volt oly szép kedvestek, Mint az én kedves angyalom! . . Csilla gh Mór. Haláltánczok. (Folytatás.) Egy vas-rácsozat előtt kellett elmennünk, mely egy kertet választott el az úttól. A legvégsőbb szögletében süni lugas volt; a rózsák virítottak s illatoztak, s belölröí gyöngéd suttogás hallatszott ki. A halál intett, hogy álljak meg s hallgatódzam. „Adolf!“ „Adolfine!“ „Ismét enyém vagy?“ „Szeretsz még?“ A rács s lombozat közti nyíláson át kényelmesen láthattam Adolfin.t s Adolfot, miként örültek a viszontlátásnak, heves ölelés s édes suttogásban. „A halál csak nem fogja kegyetlenül c gerle párt elválasztani akarni?“ gondolám megijedve s aggódva tekintettem Adolfra, ! ki mindenesetre kissé lázasan s szélbüdtnek nézett ki E gondolat, mely egy csók-szünet alatt keletkezett, újabb suttogás által szakitatott félbe. „Mennyire szeretlek, Adolfine!“ „S én téged Adolf!“ „Ah, így karjaidban meghalhatni!“ „Ah igen, egy csókban elmúlni!“ „Az ily halál üdv lehet!“ „Akkor sohasem válnánk el!“ „Örökre egyesülnénk!“ „Egészen rendelkezésükre állok!“ monda most a halál, a ki egyszerre a lugas közepén termeit a megrémült pár előtt. Ideges sikolylyal ugrott fel Adolfine s el akart futni; de miután a halál elállotta útját, ismét Adolf karjaiba hanyatlott. „Az Istenért .... Adolfiue, mi ez?“ „Nem tudom .... talán valami visio .... majd eltűnik!“ „Nem, nem tűnik el!“ feleié, a halál s közelebb ment hozzá- jok. „Nézzetek csak arezomba. Én vagyok az óhajtott, ki nektek az örök egyesülés üdvét akarja megszerezni. Használjátok az alkalmat, hogy együttléteteket örökre biztozitsátok. Az élet akadályaival, a társadalom előítéleteivel el fognak egymástól választani — csak én vagyok képes frigyeteket tartóssá tenni!1 Adolf s Adolfine félénken kérdő tekintetet váltottak egymással. „Határozzátok el magatokat!“ siirgeté a halál. „Én akarnám, de.............“ szólalt meg végre Adolf. „De?“ „Engedd legalább, hogy a bírói vizsgálatot letegyem.“ „Mindegy, akár mint jogász, akár mint ügyvédbojtár jutsz el országomba. Egyébiránt eddige'é kellemetlennek tartottad a bírói állomást s azért odáztad el a vizsgálatot is!“ „De ezen komoly pillanatban a legégetőbb vágy ragad meg, hogy letegyem.“ „S Adolfine?“ „Én — én — mégis csak szeretném látni, vájjon keresztül uszik-e rajta Adolf.“ „Nos tehát éljetek botor emberek, kik sobasom tudjátok, hogy mit akartok ! De jövőben ne hívjatok, ha komolyan nem akarjátok hogy jöjjek. „E szavakkal eltűnt a halál a lugasból s gúnyos mo- solylyal ajkain ismét mellettem termett. „Szerelmi mámorban úsznak! Nem kell oly szorosan venni beszédüket. Tudtam előre,“ monda. „Fiatalok s reményteljesek, s így megfejthető életkedvük,“ tevém hozzá. „Az öregek s reményvesztettek nem csügnek kevesbbéaz életen. Mielőtt az öreg nagyanyóhoz vissza térnénk, lépjünk be a kórházba! Lásd, mindazok, kik e nyomorúságos fekhelyeken sorban feküsz- nek, szegények, öregek, betegek s reményvesztettek, s mégis min- denike e boldogtaloknak szívósan ragaszkodik az élethez s félénken hátat fordít nekem, ha őket megszabadítandó ágyukhoz lépek.“ A halálnak igaza volt. Egyik sem ment volna a kórházbeliek közül vele; mindnek volt kifogása, bár mily haszontalan volt is az. Egy öreg ember fejébe vette, hogy először ágyszomszédját akarja kivitetni látni; az ágyszomszéd előbb új orvosságával akart kísérletet tenni; egy öreg béna nö még egyszer kedveucz virágát akarta kiviritva látni; egy másik előbb az igazgatónál a rossz ellátás miatt kivánt panaszt emelni; egy harmadik harisnyáját bevé- gezní s így tovább. „Láthatod, mily rossz „geschäftet“ csinálok, ha erőszakot nem használok, habár mindezen emberek folytonosan bivnak! “ jegyzé meg a halál, mialatt ismét kivezetett. Az órára tekintett s megkétszerező lépteit. „Oh édes Istenem, add meg fáradt testemnek mielőbb az örök nyugalmat!“ hallók ismét az öreg anyót reszkető hangon sopánkodni, midőn szobája felé közeledtünk. A halál hirtelen fölsza- kitá az ajtót — az öreg nagyanyó még- mindig kávézott. „Még sem vagy készen?“ kiálta rá a belépő türelmetlenül. „Nem“ viszonzá a nagyanyó naivan, „még csak az ötödik findsával vagyok.“ „S hány csészével szoktál inni naponként?“ „Héttel“, viszonzá nyájas bizalommal az öreg. „Szent Kleofás ! Ezt nem nem várhatom be! Itt a legszívósabb türelemnek is kétségbe keli esni. Viszontlátásra tehát később !“ Még csak azt láttam, hogy miként lopódzék az öröm egy su- gára az aggnö arczára. Valóban még mindig örült az életnek!
