Eger - hetilap, 1878

1878-12-12 / 50. szám

395

segíthetni, ha nemcsak a szakszerű tanitás- és tanulással, szóval, az okszerű szölögazdálkodás meghonosításával, hanem gyakorlati úton, a társadalmi téren is igyekszünk e roppant hiányokat orvosolni, melyek egy ily gazdag termésű évben milyen az idei, hazánk szégyenére, ily szembeötlő módon mutatkoznak. Avagy nem gyarlóság-e az, hogy akkor midőn Magyarországnak dongafából roppant kivitele van s a határvidéki erdők tömeges lefaizása következtében több eladni való fát bocsájtunk a piaczra mint a mennyit a birodalom s a szomszéd országok fogyasztani képesek, nekünk nincsenek edényeink, melyekbe borunkat szürhetnök ? ! Jól mondja egy budapesti lap, hogy ha ehhez hasonló szüreti kalamitás valamely czivilizált nyugati államon esett volna meg, tüstént borászati con- gressust hivott volna össze, mely megtenné a szükséges intézkedéseket. Mi azonban nem ajánljuk a magyar congressussokat közgazdasági kérdésekben ; mert még eddig kevés gyakorlati hasznot mutattak fel; hanem igenis ajánljuk, hogy kisebb körökben kezdjük meg a munkálkodást, hogy hátramaradásunkból valabára kiemelkedjünk. Egyesüljünk; létesítsünk borászati szövetkezeteket, pincze egyleteket erjesztő kamrákkal; alakítsunk boreladási vagy kiviteli társulatokat, a szerint amint az egyik vagy másik az illető vidék érdekeinek s anyagi erejének legjobban megfelel.

Lépjünk mi egriek is a tett mezejére ; ne tűrjük, hogy bor- gazdagságunk mellett lassan-lassan tönkre jussunk; fontoljuk meg a teendőket s cselekedjünk, hogy többé meg ne történjék rajtunk, hogy egy ily szőlőtermés mint az idei, a jó kezelés hiánya s — valljuk meg — élhetetlenségünk miatt, semmire menjen!*)

Almugyary.

*) Ez irányban bárkitől életrevaló indítványokat szívesen elfogadunk és közlünk; a mennyiben pedig a czikk Írójának buzdítása a pusztában kiáltó szavaként elhangzanék, nem fogunk visszaijední attól, hogy e téren minmagunk tegyünk kísérletet. Szerk.

Anyja épp ekkor lépett a szobába.

— Mit csinálsz ? — szólt szigorú hangon.

— Visszaküldöm a grófnak a jegygyűrűt.

— Abból nem lesz semmi; te a gróffal jegyet váltottál s mit szólna a világ, ha most e parthie füstbe menne ? Azt hinnék, hogy a gróf lépett vissza.

— Nem bánom a világ bármit mond, de én a gróf neje nem leszek soha; mert én a grófot nem szeretem.

— De én úgy akarom, hogy neje légy ! A gróf nem gyermek, ki szeszélyeidet könnyedén eltűrje s egyik perczben jegyet válts vele, a másik perczben pedig széttépjed azt. Ha most nem szereted, később majd szeretni fogod. A gróf igen kedves és szeretetreméltó.

— Ha anyám oly szeretefreméltónak találja, menjen hozzá és legyen anyám a neje; a gróf úgyis inkább anyámnak udvarolt mint nekem.

Csereyné halvány arczát biborpir futá be e szavakra s mint a ki váratlanul és nem remélt oldalról támadtatott meg, dühében az ajkába harapott.

— Jól van — szólt kitörő haraggal — akár szerettd a grófot, akár nem, az nekem mindegy; de neje fogsz lenni s azt a jegygyűrűt nem fogod vissza küldeni mert a gróf holnapután megérkezik — s ezzel az ajtót becsapva Irmát magára hagyta.

A gróf jövetelének hire Irmát kellemetlenül érinté, de azért elővevé a másik levelet s szobalányjának csengetett.

— Ezt a levelet elviszi Parray úrnak. A jogakademia előtt megvárja mint máskor s átnyújtja neki — szólt a szobaleányhoz, ki hamiskás mosolylyal vévé át a levelet s elsietett.

Irma lelkében a remény és kétség váltakoztak egymással. Elfogadja-e Józsi levelét, s mit fog reá válaszolni ? Fátyolt vet-e a múltra s fogja-e ismét szeretni ? Vagy pedig megveti öt, ki könnyelműen kijátszó legszentebb érzelmeit s még csak bocsánatára sem számolhat ? — hisz a történtek után még ezt sem érdemli meg !

Minden perez egy órának tetszett előtte, s az a szobaleány egyre késett , mintha szándékkal akarná neki e gyötrelmeket okozni.

Végre az előszobából sebes lépéseket hallott. A szobaleány megérkezett; nem is sietett, hanem rohant Irmához a levelet kezében tartva.

Darázsfészek.

Minapi czikkünkben valamely városban a rend, tisztaság és csin tényezői sorában első helyen magát a városi közönséget említettük fel. ígéretünkhöz képest tehát először is arra a kérdésre kell megfelelnünk: városunk közönsége valóban ellenőre és elömozdi- tója-e a közrendnek, külső tisztaság- és csínnak, szóval azon jelenségeknek, melyeket — ott, a hol ilyenekkel találkozunk— az elö- haladás és mivelödés ismertető jeleiül szoktunk tekinteni.

Itt a darázsfészek. Tessék belenyúlni!

Tartunk tőle, bogy egyik-másik öreg darázs, ha gyüngédte- lenűl érintenök, meg találna szúrni, azért hát— kesztyűt húzunk...

Elörebocsájtjuk, hogy midőn a közönségről szólunk, kiválólag az értelmiséget tartjuk szemünk előtt; mert ez van hivatva arra, hogy a pallérozódás és elöhaladás ösvényén útmutatója legyen azoknak, kik önmagokra hagyva vagy nem találnának ez ösvényre, vagy nem haladhatnának azon. Ki tartozik hát az értelmiséghez — intelligentiához ? kérdhetné valaki. A felelet rá: mindenki, ki belátással és az ismeretek s élettapasztalatok bizonyos összegével bír, mely elegendő arra, hogy a világ dolgait ferde állásban ne lássa s ferdén ne fogja fel, — a nélkül, hogy ahhoz diploma is kivántatnék.

Tehát, hogy városunk értelmes közönsége a nemes- szép- és jóért lelkesedni tud, annak nem egyszer adta tanúbizonyságát. De napjainkban, hiába akarnók tagadni, társadalmi életünkben bizonyos lanyhaság, apathia kapott lábra, 8 ez — fajdalom — éppen azon a téren mutatkozik leginkább, melyen az legkevésbé menthető.

Szóljunk világosan!

Városunkban a legnagyobb baj, hogy nem azok az urak, kik értelmességök-, társadalmi állásuk- s vagyonuknál fogva hivatva volnának arra, hogy közügyeinkre döntő befolyást gyakoroljanak; hanem — ha nem is mindig, de elégszer — azoii obseurus elemek akarata kerekedik felül, melyeknek tendencziái gyakran nagyon is eltérnek azon iránytól, melyen városunk korszerű és következetes elöhaladása s a közjó elérhető lenne. Hogy ez így van, annak oka

— Nem fogadta el ? — kérdé Irma reszketve a belépő szobaleányt.

— Kisasszony ! — felelt ez nagy felindulással — épp most szaladgálnak a jogászok orvosért, Parray úr a clubban agyon lőtte magát.

— Józsi meglőtte magát?! — kiáltott fel Irma kétségbeesetten — vezetni fogsz azonnal ö hozzá.

Anyja lépett be e perczben . . . Halvány volt ismét mint a szobor s az ajtó elé állva, parancsoló hangon rnondá:

— Gróf Heldenberg menyasszonya itthon fog maradni!

Irma szivrenditö sikolylyal a szőnyegre rogyott s elájult . . .

Homlokán hideg verejték gyöngyözött s fuldokolva zokogott. Anyja méltóságteljesen föléje hajolt s parfümmel dörzsölte halántékát . . .

V.

Amit a szobaleány mondott — fájdalom ! — való volt . . .

Ott feküdt a jogászclubban, piros vérében, kipirult arczczaí, lázban égő szemekkel az az ifjú, ki annyiak reménye s oly sokak büszkesége volt. Ott tátongott mellén az a sötét nyílás, melyen keresztül a golyó épp szivébe hatolt, s melyen keresztül sebes lüktetéssel ömlött ki a vér hófehér keblére, mely mindig pirosabb, arcza pedig mindegyre halványabb s szemei mind fénytelenebbek lettek.

— Még 10 perczig él legföljebb — rnondá üterét tapintva komoly hangon az orvos.

Józsi pedig nyugodtan körül nézett, mintha keresett volna valakit a körülötte lévők közt; majd nézte egykedvűen, miként patakzik kebléből a vér. Nem szólt egy szót se, egy arczizma se rándúlt meg, egy jaj-szó vagy egy fájdalom-szisszenés se hagyta el ajaaát, pedig borzasztó fájdalmai lehettek. — Én amint berohantam a végzetes tett szinhelyére s észrevett, felém fordító fénytelen szemeit, mintha mondani akarta volna: — Te tudod mind ennek az okát.

Zokogva borúltam reá. — Nem, nem ! te nem fogsz meghalni ; neked élned kell sokáig, boldogan ... — tördelém fájdalommal s csókokkal boritám hidegülö ajakát. 0 reám veté újra bágyadt szemeit s ajkán gyönge mosoly vonúl t el. E mosoly az üd- vözület mosolya volt. . . Pár pillanat! — s megszűnt dobogni a legnemesebb szív s a leghübb baráti kebel ! — Karjaim közt lehelte ki utolsó sóhaját . . .

*