Eger - hetilap, 1877
1877-03-08 / 10. szám
74 j á v a 1 értékesítette akónkint! Ki az egri nagy számú derék szöllösgazdáink közöl, ki ily fényes eredménynyel dicsekedhetnék ? E tárgyban az „Eger“ lap is hozott már hébekorban, apróbb útbaigazító, irányközleményeket. Nekünk azonban ezúttal itt sem terünk, sem alkalmunk, hogy e kezelési módot tüzetesebben ismertessük, hanem ismételve utalunk e tekintetben, az irodalmunkban is megjelent számosabb, avatottam és könnyen felfoghatólag irt e nembeli szakkönyvekre. Nem csekélyebb fontossággal bir e tekintetben borkereskedé- stink független irányú kifejlesztése, mely szintén kiválólag a mi teendőnk közé tartozik, mert hiszen, mi, bortermelők vagyunk annak legelső s legközvetlenebb tényezői. Nem szándékom itt ezúttal nagyszabású, országos borkereskedési combinatiók fejtegetésébe bocsátkozni, de nem is ez célja jelen soraimnak. Itt, most saját speciális érdekeinkről akarok szólam, azon teendők- s intézkedéseket röviden érinteni, melyeket szükségkép foganatba kell vennünk, ha boraink jó hírnevét megőrizni, azok számára a világpiacot biztosítani, s itt, körünkben a hamis bőrgyártásnak, és borpancsolásnak végkép nyakát szegni akarjuk. Közbevetöleg megemlítve, úgy hallottam, hogy előző cikkeim polgártársaink figyelmét e kérdésben fölébresztették, s szándék van ez ügyben, illetőleg a borhamisítás és hamis bőrgyártás szigorú eltiltása tárgyában a városi képviselet részéről egy kérvénynek az országgyűléshez fölterjesztését indítványozni. Ismételve kijelentem, uraim, hogy ennek én semmi sükerét nem látom be, s nem tartom azt egyébnek tehetlen lamentálásnál, melynél mindig eszembe jut a költő igaz szózata : Nagyot iszik a hazáért sfölsivít... Bárcsak egyszer tenne is már valamit! De hát halljuk már, mit tegyünk? — kiált fel a türelmetlen olvasó. Vessünk csak egy futó pillantást itt, helyben, borkereskedé- sünk jelen állására. Az egri ember — értem a nagy többséget — szüret után, a hetvenhetedik öreg apja módja szerint bepincézi borait, s várja pátriarchai türelemmel, mig a sültgalamb a szájába röpül; vagyis: várja keresztényi resignátióval, mig a Jehova nagy irgalmasan küld egy — borfaktort, aki azután, jó honorárium mellett, melynek egy részét a vevő, másikát az eladó fizeti meg, nagy kegyesen eladja a borait azon szőlősgazdának, aki nagyobb faktordijt fizet, mig az, aki a borkupeceknek kedvében nem jár, várhat ítélet napig borai eladásával, hacsak e tekintetben saját élelmessége nem segít baján. Szóval: borkereskedésünk, itt, helyben, ez idöszerint határozottan s kizárólag a borfaktorok korlátlan kezeiben van, sőt bízvást elmondhatjuk, hogy többé kevesbbé boraink árát is eme jó urak kegye és szeszélye határozza meg. Kétségtelen dolog, hogy ez igen tisztességes, sőt annak, aki érti, jövedelmező foglalkozás is, föltéve, hogy azt, mint bejelentett üzletágat, a törvény értelmében, iparengedély mellett gyakorolja. A bor ép oly termény mint a gabona; s az alkusz-üzlet egyiknél oly jogosult, mint a másiknál. Hogy azonban mennyiben ügyel föl városunk hatósága arra, hogy számos boralkuszaink törvényesen s jogosan űzik-e e keresetforrásukat ? — az egészen más kérdés, melynek szellőztetése nem tartozik jelen cikksorozatunk keretébe. De igen is ide tartozik azon kérdésre felelnünk : vájjon hát kényszerülve van-e Egerávros bortermelő nagy közönsége, hogy összes borkereskedését ezen alkuszok haszonleső, korlátlan üzérkedésének engedje át, hogy a borkereskedő ezeknek szeszélyétől 11 G A. &-4 T Á Aesthetikai gondolatok a természet és művészet egymás közti viszonyáról. — Májer Alberiktől. — III. A költemény első fő-alkatrésze annak anyaga. Ez tulajdonképen a tárgy melyen megnyugtatja elméjét a költő, hogy azt eszményileg felfogva, szemlélet alá állítsa. A költemény anyaga azonban még legkevésbbé teszi a költeményt költeménynyé; mert a tárgy magában a legprózaibb lehet; de hozzájárul a tartalom, vagyis a tárgyról érzett és elmondott gondolatok összege, mely — ha a költőt valóban az ihlet s érzelem vezérelte — már költői lehet, s széppé, költőivé teheti a tárgyat is. — A belvederi Apollo mindenesetre igen szép: de Petőfinek szamáron menő juhászbojtárja szintén az lehet. *) A tartalom ismét az alak keretében jelenik meg, mely bár önmagában lehet száraz verselés, merészebb s tán válogatottabb szócsoport, de a két előbbi elemmel méltóan egyesülve adja a költeményt. — Az alak tehát nem egyéb, mint a költői mü külső megjelenése; azon keret, melyben a költő az eszményit összefoglalva 1) a költői müvet berendezi (belalak), 2) nyelvbeli kifejezéseit idomitja, s melynek következtében 3) sajátszerü beszéd-kötés- módot követ, ügyelve idő- és bangtartamra s különféle költeményidomok tulajdonságaira. Ezen 3) alatti rész teszi tulajdonképen a verselést. *) Hogy mennyire nem épen a tárgy fensége határoz valamely mü becse fölött, elég legyen csak S z e m e r e Miklós szavaira hivatkoznunk, ki 1861-ben Arany Jánoshoz intézett nyílt levelében ezeket írja: „Nincs oly csekély tárgy, — kivéve a csömörletet — mely méltó ne legyen a művészet bármely ágára. Virgil „Moretumának mi a tárgya? egy szegény pár szürkületkor napi eledelét készíti el szűk kertecskéje veteményeiböl, s pogácsát siittet a hamuban szolgálójával, — nem akadna-e számtalan Ítész, ki e tárgyat a porból sem látná felvenni méltónak? s ime a jelenkor jobb Ítészeinek egyhangú véleménye szerint, e csekély, e mindennapi tárgyú s alig százötven sorú költemény nagyobb költőnek bizonyítja Virgilt, mint nagyszerű tárgyú el- hirhedt eposza: az Aeneis . . . stb.“ —• Szépirod. Figyelő,“ 52. sz. A verselés szabályait előadni, mis térre tartozik. — Itt, a versek hangzatát és belsajátságait főleg ázok kedvéért tüntetjük fel, kik a verselést, tehát a költeménynek hangbeü és szórende- zeti alakját csakis korlátnak tartják s mint oly természet- ellenest tüntetik föl, mi mig a gondolatot röptébeu gátolja, más részt a szavalásban is kirivó eröltetettséget árul el. — Épen nem állítjuk, hogy verselés nélkül nincs költészet. Sőt tekintve ama viszonyt, melyben állanak egymáshoz tartalom és alak a költészetben, azt tapasztaljuk, hogy itt túlnyomó a tartalom, s innét az alaknak azon sokszerüsége, mely közt a költő korlátlan szabadsággal válogathat. Az epikai költő pl. irhát: hexameterekben, dystiehonokban, trocheusokban vagy jarabusokban stb. a nélkül, hogy mondhatnék, ezen vagy azon tárgyhoz csak ez vagy ama versmérték szükséges. Még nagyobb tarkaságot és formakülönbséget tapasztatunk a lyrai költészetben; sőt megengedjük, hogy a versalak épen nem okvetlenül szükséges alakja a költészetnek. Ki mondaná, hogy pl. Vajda Péternek, a nemeslelkti tanköltönek, folyóbeszédben irt keleties zamatú zsoltárai és hymnusai, vagy szebbnél szebb keleti beszélyei nem tartoznak a költészethez? De ezektől eltekintve kérdjük: vájjon miként határoznák ők meg az óhajtott természetességet ? Ugy-e, hogy gondolatainkat ak- kép Írjuk le, miként azok agyunkban fölmerülnek, képzeletünk előtt feltárulnak? — Ha ezt tennök, mennyi érthetlenséget, menynyi zűrzavart okoznánk iratunkban, s lehetne-e annál természetellenesebb, mint meg nem értetni ? Éz a természettel való visszaélés lenne: mert hisz maga a természet oly gyönyörű ,szép* a mi pedig már észlelhető rendezettséget föltételez, hogy a szépnek kellemes benyomását eszközölhesse. Az úgy nevezett természes- vagy másként költői rendetlenség is inkább csak képzeltetik rendetlenségnek ; mert ezen csoportosulásban csakis a rend bizarrsága teszi a szépséget, melynek különben helye van a költeményben is és könnyen az úgy mondott változatosságra vezethető vissza. Természetes talán a közbeszéd ? De már ez is rendezve, korlátozva van, ha más által nem, legalább a minden emberrel majdnem veleszületett gondolkozási (logikai) vagy tán inkább az ennek megfelelő kifejezési rend által. Az ily beszéd-mód azonban különben is csak nagyítással mondható ,szép‘-nek. Már neve is mutatja, hogy ez csak közbeszéd, mely csak helyén és jól alkalmazva, tehát a természet alapján szépészetileg használva leszen széppé. A szépnek elöálJitását a művészet eszközli, mely pedig, a mondott
