Eger - hetilap, 1877
1877-09-20 / 38. szám
298 szerint, a közérdek, s a közügyek iránt, megdöbbentő módon, mindegyre nagyobb mérveket kezd venni. Nem szándékunk itt e megfogbatlan s országosan tapasztalható közöny és élettelenség okainak fürkészésábe bocsátkozni. Csupán a látottak és tapasztaltak rövid leírására szorítkozunk. A programul, regg. 9—10 óra közt a lókiállitás megnyitásával, s a dijak odaítélése- s kiosztásával vette kezdetét. A bíráló bizottságba Egerből Kempeleu Béla választatott be. Jelentkezett összesen 21 kiállító, tehát aránylag kevesebb, mint az előző években. Csikóval kiállított anyakancákért jutalmakat nyertek: Reme- nyik János Hevesről 12, — Bohács Kálmán Hevesről 10, — Pári József T.-Méráról 8, — Mlinkó Zsigmond Bessenyöröl 6, — Gyiirky Pál Apátkiról és b. Beust Ödön Fogacsról 5—5 darab magyar aranyat. A 3 éves kanca-csikókból csupán egyetlen egy találtatott díjazásra méltónak: a Mondok Sándoré Pélyröl, mely a III. osztályú 6 drb magyar aranyat nyerte. A jury ugyanis, az állam részéről hivatalosan kiküldött katonai megbízottakkal egyetértöleg, a többi bemutatott kancacsikókra nézve azon megállapodásra jutott, hogy miután azok, hámban való használatuk által, a díjazás kellékeinek, mint jól conservált tenyész-anyagok, nem felelnek meg, jutalomban nem részesihetök; s igy azon egyen kívül, a többi jutalmak nem adattak ki; e határozata által a jury, a lótenyésztő közönségnek egyszersmind a jövőre nézve, intésül, értésére kívánván adni, hogy a tenyésztésre kiválólag alkalmas kanca-csikókat, kellő kimélés és gondozás által eredeti céljaiknak megőrizni s jutalomképesekké fejleszteni Ugyekezzék. Egyúttal azonban a bíráló bizottság, köz- megállapodással azon határozatot hozta, hogy az ez úttal felmaradott jutálomdijakból, a bemutatott mén-csikók közöl 5—5 drb aranyos díjjal kettőt fog kitüntetni. E dijakat nyerték Vajda Sándor Atáuyról, és Szabó István Bessenyöröl két éves méncsikókkal. Időközben megnyittatott a város közháza nagy teremében elhelyezett „terménykiállitás“ is, mely, a kellő érdeklődés hián, főleg a kiállítók számarányát tekintve, épen nem felelt meg a hozzá kötött várakozásnak. Hevesmegye, és a Jászkerület nagy számú s kitűnő termelő birtokosainak sorából ugyanis mindössze csak 55—60 kiállító jelent meg legnagyobbrészt gazdasági, néhány kerti s — kivételesen — egykét ipartermékkel. A kiállított termények azonban méltán felkötötték a szakértők figyelmét, s nagyobb részök elismerő okmánynyal lett kitüntetve a bíráló bizottság által, melynek kebelébe Egerből Tóth Mór kir. főügyész, és Szabó Ignác az „Eger-1 lap szerkesztője is meg lőnek választva. A kiállított termények közöl kitűntek : Adler László (TarnaSz.-Miklós) 82 kgrmos, — gr. Károlyi György (Kompolt) 81 kgr- mos búzája; az egri érsekség gyöngyöspüspöki uradalma, visontai Kovách László, (Vámosgyörk), Ivády Rudolf (Heves.) Szentkirályi Ödön (Verpelét), Karpeles Albert és Vilmos (Telek), Engel Jakab (Kömlö) kiállított gabnaíéléik. Kempelen Béla (Eger) kiállított több faj kiváló szép burgonyája valamint az egri, úgy az itteni kiállításon is méltó feltűnés és elismerésben részesült. A megnyitást a „Parti vendéglőben“ rendezett közebéd követte, melynek főleg gyakorlatlanság szülte hiányait könnyen feled- teté a baráti harmónia, a vidám fesztelen kedélyű társalgás, a szívélyes magyar barátság élénk hangulata, mely a megyei iutelligen-4 T Á R G A. §^ Filoida. — Elbeszélés. — (Folyt.) Azalatt, mig ez a vizen történt, a kis török hajó is elérte a partot s rajta a vasajtót. Törpe termetit szerecsen lépett ki, követve egy magas sovány nő által s mindketten csakhamar eltűntek a kapuban, mely csikorogva záratott be megettök s török szokás szerint belül még lánccal is a kőfalhoz erösíttetett. Virágzó jázminbokrok , tiszafa-sorok, rózsa- és citrom-csoportok közt haladt szótlanul a két alak, a teljes holdfényben úszó pompás parkban. A kúpalakú ház körvonalai már feltűntek s ott, hova a hold világított, látni lehetett, miként játszik a szellő a magnóliák ábrándos kehely-virágaival, mig másfelől a csúcsíves ablakokból erős világítás fénye tört ki. A két ember arra tartott s egy kis elöud- varba ért, hol a granát-almafák közt pompás szökőkút locsogott; ez elöudvar a lakba vezettett s a néger, valamint kísérője egy félhomályos terembe léptek, melynek tükörsima márványfalai egyetlen lámpa által világittafának meg. A terem csaknem egészen butorzatlan volt, csupán a falaknál terültek el szőnyegek s azokon néhány vánkos; feltűnő volt ez üres teremben az elegáns párisi szárny zongora, melyen három himpáva aludt. Ez a terem hosszú folyosószerü szobába nyilt, melyben a földön szerecsenek guggoltak, széntüzön kávét főztek, gyümölcsöket cukroztak s nargileh-t töltöttek. A két ember szótlanul ment keresztül ezen a szobán is, s majd egy magas ajtó előtt állott meg. Az ajtó előtt vastag zsinór volt keresztül akasztva s mellette óriás termetű janicsár állott őrt, kivont fényes szablyával; feje kopaszra volt borotválva s orra alól hatalmas bajusz lógott alá. Az őr pár szót váltott a jövevényekkel s azután föltárta elöttök az ajtót. A mi ott bent mindjárt szembetűnt, az egy vén múmia-arcú török ur voit, ki drága öltözetben, sárga ráncos pergamentszeríí bőrével egészen belétemetke- zett a vánkosokba s úgy szitta a nargiléht. A jövevények beleptére felnézett az előkelő ur, apró fekete fénytelen szemeit a belépőkre szegezve, majd röviden kérdé: „Tre- cumen?“ (Vízbe fojtottátok?) — Trecumen, — viszonzá mély hajlongások közt a másik kettő. — Allah veled, efendi. Az efendi a padozatra köpött s a két szolga mély hajlongások között távozott. Ez a majdnem gyámoltalan török-múmia, ki oly szárazon mondta ki az iszonyú „megfojtás“ szót, ö kegyelmessége Murad Sin DefFar miniszter ur volt, a leghatalmasabb ember Egyiptomban a khedive után. A kegyelmes ur nyugodtan szitta néhány pillanatig pipáját, majd kellemetlen, recsegő hangon kiáltá: „Djervassa!“ mire szép női alak, barna arccal, nagy fekete szemekkel jelent meg az oldal-ajtóban, mely fényesen kivilágított mellékszobába vezetett. A hölgy megállóit az ajtóban s meghajtotta magát. — Djervassa, barátnőd Filoida a vízbe fojtatott, — mond az öreg, átható merev tekintetet vetve a belépőre, s majd pipája füstjét szitta. A szép keleti leány összerezzent, arca megfakult s az ajtófélbe fogódzott. Az apró török ur ezt a megindulást különös elégültséggel látszott észrevenni. — Hja, nem teljesítette kötelességét, — folylatá fanyar nyomatékkai — sőt a múltkori követség egyik tagjára mosolygott; ily engedetlenség és vakmerőség után el kellett öt küldenem arra az útra, melyről nem tér többé vissza, s hova, ily magaviselet után, még többen is követhetik. A török föur erre megint pipájával foglalkozott s Djervassa el bocsáttatott. Reszketve támolygott ez a mellékszobába, s ott a pamlag előtt összerogyott. — 0 Filoida, kedves barátnőm, szeretett testvérem, utolsó vigaszom, mindenem, tehát elvesztettelek tégedet is! — zokogá tört ujgörög kiejtéssel. s fejét fájdalmasan sirva temeté a nyugágy sárga damaszvánkosaiba. Majd felhagyott a sírással, felegyenesedett s nagy nyitott szemeivel mereven nézett folytonosan a másik szoba ajtajára. Tekintete iszonyú, fenyetö volt. A néhány perc előtt még oly gyermekies szelíd szemekben most vad boszú- vágyó, szenvedélyes kifejezés égett, úgy, hogy bősz tekintete csak a dühös tigrisével hasonlítható össze. Szép metszésű ajkai görcsösen vonaglottak, s alig hallhatóan susogá: „Alnok gyilkosa lelkemnek, te gonosz ördög, mióta klnozasz már engemet, midőn pokoli kezeddel szivemben egyik reménysugárt a másik után gyilkoltad meg s elveszed most utolsó vigaszomat is, hogy engemet egészen megsemmisíts. De ez utolsó gonosz tetted. Oh a gyámoltalan, elta- podott rabnönek is van még fegyvere és pedig iszonyú fegyvere. Ha ég föld egyszerre rám szakadna is: de meg kell halnod; az én kezeimtől kell meghalnod, szemeim előtt, lábaimnál fogsz kínosan vonaglani barátnőmért!“ Az indusnö összeszoritott öklökkel ismételte még néhányszor ezeket a szavakat, azután a kerevetre vetette magát s halvány arcával úgy ült ott, mint egy néma szobor, kinek megmerevedett bensejében csak a boszú érzete liheg. (Folytatás köv.)
