Eger - hetilap, 1877
1877-06-14 / 24. szám
187 Végül tisztviselőit s választmányát választotta meg a következőleg : Elnök: Siposs Károlyné, alelnökök : Imre Miklósné, Gröber Ferencné, pénztárnok. Tavasy Antalné, jegyzőknek: Síkhegyiné, Greiner Miksáné, Kösztler Józsefné, dr. Brünauer Ambró. Titkár: Kövér Bertalan. — Választmányi tagokul megválasztattak : Babies Anna, Bayer Józsefné, Décsy Mórné, Desper Ferencné, Farkas Ferencné, Francz Alajosné, Fülöp Józsefné, Gariup Péterné, Gáspárdy Gyuláné, Gavalszky Andrásné, Kiss-Petheö Szidónia, Lang Sándorné Marssó Sámuelné, Mészáros Cornél, Miticzky Józsefné, Rácz Ferencné, Péter Ferencné, Polereczky Gyuláné, Popik Ferencné, ifj. Samassa Jánosné, Schön Jánosné, Streimelvöger Ágostonná, Sajóssy Alajosné, Sisvay Mária, Slitheö Berta, Szalay Józsefné, Szalay Miklósné, Szederkényi Nándorné, Székyné Tály Mária és Volf Adolfné. A meleg és viz. Minden test, meleg vagy bőség-fokozódás után kitágul s igy ugyanazon térfoglalat mellett könnyebb s ritkább ; erről meggyőződhetünk, ha egy liter hideg viz súlyát összehasonlítjuk ugyanannyi forró vízzel. A hideg viz sűrűbb nehezebb a forró víznél. A víznél azonban azt fogjuk észlelni, hogy -|- 4° C.-nál 3.5 R) legsűrűbb, s minél inkább közeledik a fagyponthoz, annál könnyebb s mihelyt jéggé változik, még azonfelül tetemesen kitágul annyira, hogy a hideg viz felszínén úszik. A víznek e tulajdonságán alapszik nem csak sok gazdasági mivelet, hanem földünk részbeni lakhatósága is. A viz jéggé változva oly erővel tágul ki, hogy ha tele üvegben, hordóban fagyott meg, azt szétrepeszti ; falak, sziklák hézagai ban megfagyott viz óriási erővel feszit s a fal és szikla idővel lassanként porrá alakul; talajunkat képző kisebb-nagyobb kavicsok, kövecskék, porszemek nyílásaiban a legcsekélyebb viz illetőleg jég- mennyiség ekként szerepel s a talaj ez ásványrészeit aprítja, porlasztja, nagyobbitja felületüket, hogy az éleny, szénsav és egyébvegyi befolyások ásványoldatot képző rendeltetésüket teljesíthessék. A gazda azért szánt öszszel, ugyanez időben azért ássa mélyíti kerti földjét, vagy ásat gödröket t avaszkor ültetendő fák számára, hogy a tél fagya az altalajból felszinre került földet elpor- laszsza, a rögöket szétfeszítse, és hogy a gyökerek által felveendő ásványoldatok a talajban ne hiányozzanak. Ha a viz jéggé változva ki nem tágulna és nem könnyebbednél akkor tengerek, folyók, patakok fenekére ülne s ugyanakkor alulról felfelé történnék megfagyása. Nyarunk nem volna képes Falusi csendélet. Életképek Kürthi Jenőtől. Két év története. (Folytatás.) — Midőn vendéglőnket elhagytuk — beszéli tovább Zsuzsó, aggódásteljes tekintettel szemlélve a szomorú exfratert — ismét ott voltunk, ahol a mádi zsidó, sőt még odább, mert nem volt hova lehajtani fejeinket. Koldusabbak voltunk a koldusnál, mert az kéregethet! Öregem elbúsulta magát, én pedig sirva-riva öleltem magamhoz az iker kicsinyeket, kik talán azért születtek egyszerre, hogy kevesebb fájdalom jusson egyikökre. Keserű néhány nap volt az, . . . volt perc, midőn arra gondoltam, hogy jobb volna, ha én és a kicsinyek nem élnénk, akkor legalább öregemnek csak magáról kellene gondoskodnia. . . — Hah! zurazsag! kirek engedelem ! Tovább nem halgatyuk zaszon karomkodázs! Zsuzso, mondok neked, bohprizam halgazs . . . beszelted mán tsavargazs, szerentse, tsarda, madi zidi, kul- duzs, . . . elég! nagygyon elég! De te meg azz izs beszeled, hogygy te meghalod, izs a két gyerekek meghaljak. . . Jajj! ne beszeld! kerek téged zaszon, ne beszeld! Zurazsag ! mondgya neki, halgazson !---------— Megszántam a szegény embert, ki meghajoltan, izzadva, könyezve állott előttem. — Hagyjuk a történtet máskorra, pan Zabuzcin! — Nem, nem hagyunk! Elmondok zegész ! . . . Zsuzso varta szegin zaszonálatok részire kecele, szokna, feketé . . . mink tsi- naltuk szegin zemberek részére szalmakalap, szakkajto, izs mazs. Izs éltünk! Ittunk vizetske, ettünk kenirke . . . pizetske soha se nem vöt. Eccer meglátyuk egyedmazs azz régi méltozsagozs zurazság- val . . . aminél votunk ssenkar. . . — Hogygy vagygyunk pan Zestok ? — Szegin vagygyunk. — Bizzom ijjen betegseg van nekünk izs. Tugya mi? — Nem tudok, méltozsagos zurazsag! — Akarja egygy harangozosag ? — Akarok méltozsagos zuraság! — No, akkor viszi tülem zirazs Nagygyutra, aki van ide 30 mertföld. . . Azz a Nagygyut enyim vagygyon, — mozst belüle gyuvunk. Harangozó ött nap elett meghalta . . . menyen oda harangoznyi. . . . Nem vót pizetske, — de azér gyutunk. Nem vót kenirke ... mi tsinalyuk ? Tsinaltunk azz, hogygy lettünk magygyar színész ... izs mutattunk zérdemezs publikumnak „muzsiko — muzsiko nélkül . . . meg zsidó vatsora sabeckor.“ . . . Lette pizetske . . . lette kenirke. . . így vagygyunk mozst magygyar színész — hogy megmehes- sunk Nagygyutra — harangoznyi. Szegény Zsuzsó eközben lecsügesztett fővel hallgatta a férj elbeszélését, néha-néha egy-egy könyet ejtve, bizonyára öntudatla- núl a Jánoskára meg a Józsikára, kik édesdeden aludták álmaikat. — Isten tartsa pan Zabuzcin — egész famíliájával! — köszöntőm rá a tele poharat; — elfáradtak, jó lesz megpihenni. Elvonultak ők. . . Alig húzzák be az ajtót, megszólal Zsuzsó: — Kis apácska, haragszol? — Haragszok! — felel amaz lakonice. — Hát mért haragszol? — Mijjen kérdés ? — haragszok ! mer mondtad nekem tsa- vargo, kúduzs, — — megoszt — hogy megakartad halni. . . Hat nints nekem két kéz, nagygy kéz, érés kéz!? — Ne haragudjál kis apácska! — Nem mondol azután? — Nem! soha se mondok mást, csak amit te mondasz, bogy mondjak. — Nem haragszok hat Zsuzska! — Nem is vagy szomorú? — Nem vagyok szomorú ! de nem akarod meghalnyi ? — Soha! Azt hiszem, nagyon sírhattak mindketten ezen fogadás után . . . mert magam is csaknem elsírtam magamat, midőn cellámba vonulva Zabuzcin hangját hallám : — Nezzd Zsuzsok a kiss Janó, a kiss Józsi . . . ezektul akartad te meghalni, — vagygy ezekel akartad meghalni! Zsuzsoka ! nem sajnáltad vóna szegén Zestok, tied manzel ?! A tyiikszem-milvész. Reggelinél ültünk, "(melylyel csak is olyankor szoktam magamat megemberelni, ha vendégem van.) Zsuzsó és Zabuzcin nézegették egymást, mint két megbékélt szerelmes, én pedig a két nagytorku örökös szájait tömtem meg édességekkel, mert csak is két dolog az, mit nagyon tudnék apre- hendálni, ha úgy módomban volna: a siró asszonyt, és a rivó gyereket. — Emlékszik-e még pan Zabuzcin — háborgatom őket végre beszédes némaságukban — mit beszélt nekem a fráter kókuszról ezelőtt két évvel. — No bizzom ! zsokk jó . . . zsokk szip. — Hát az nem jut eszébe, hogy akkor kevesebbre becsült egy asszonyt, mint Ozeas próféta? — Azz nem jut eszembe! — mondja Zobuzcin nevetve, — de megoszt akkor nem ismertünk zenyim Zsuzsóka! Zsuzsi kíváncsian tekint rám, de mielőtt kérdést tehetne, az előszobában megszólal egy idegen hang. — Itthon van a nagyságos asszony ? — Nem tartunk mi ily nevű dolgot a háznál ! — felel rá vén huszárom dörgedelmes morgással. (Vége köv.) *
