Eger - hetilap, 1877
1877-01-18 / 3. szám
XVI. év-folyam. 3. szára. 1877. .január 18-án. Előfizetési dij. Egész évre Félévre . . Negyed évre . Egy hónapra Egyes szám . 5 ft — kr. 8 ft 50 kr. 1 ft IO kr.- 4$ kr. — 12 kr. Hirdetésekért minden 3 hasábzott petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit sorhelyért 15 kr fizettetik. Poiitikai s vegyes tartalmú hetilap, megjelenik minden csütörtökön. Kiadó hivatal: a lyceu ui nyomda. Előfizetéseket elfogad: a szerkesztőség (Széchenyi-utca zsebközben 24. sz.) és Szolcsányi Gy. könyvkereskedése (Alapítványi uj ház a lyceum átellenében) s minden k. postahivatal. Hivatalos hirdetésekért előre fizetendő: egyszeri közzétételért 1 frt. 30 kr Eger jan. 17. 1877. A civilizált Európa eszköze lett az önkénynek, s a müveit XIX. század tanúja lett azon gyalázatos eljárásnak, hogy magokat culturnemzeteknek hirdető birodalmak, végrehajtó közegeivé váltak az önkénynek, a barbarizmusnak. Ez ugyan gyönyörű civilisatio, émelygésig gyönyörködhetik benne minden kegyes halandó, a ki még csömört nem kapott tőle. Szinte kedve volna az embernek az ilyen miveit világrészből expatriálni magát, s elmenni a Nilus, vagy az Arcanzas forrásáig, és feledni el az oly nyomorúságos látományokat, minőket az önhi- uságtól pöffedezö, s magokat kultur-nemzeteknek állító világ-despo- ták, naponkint sceniroznak szemeink előtt. Mintha otthon egyiknek sem volna már semmi teendője, — elmennek a szomszédba rendet csinálni. Pedig jobb volna, ha min- deuik saját háza előtt söpörne, lenne otthon is elég igazítani való, mert van mindenütt elég nyomorúság. Hanem hát még sem megy az a dirigálás olyan könnyen, mint azt eleinte elképzelte magának a telhetetlen világ-politika észnélküli optimizmusa ; nem oly könnyű most a nemzeteket éhgyomorra oly könnyen felfalni, mint azt a múlt században Lengyel országgal tették ; van abba még másnak is beleszólása, és leges- legelső sorban a felfalni szándékolt nemzetnek, mely bizonyos ir- tózattal utasítja el magától a falánk hatalmakat, s iszonyodik azon állapottól, melybe jutna a felfalás esetében, s melybe az emésztés juttatja a tehetetlenséget, és melyet a kultur-népek a nemzetek assimilatiójának szeretnek nevezni. Egyáltalán nincs kedve a legfrisebb constitutioval felruházott Törökországnak a ráerőszakolni akart gyámságot elfogadni, s ezen önérzetes elhatározottság annyira confundálta az alattomos, sötétben bujkáló politikára alkalmas, higvelejü diplomatiát, hogy fejvakarózva bámészkodik a fényes kapu félfája előtt, mintha a fényes kapu „uj kapu“ lenne, pedig bizony az régi kapu. Hja persze ez a furfangos, hímzett frakku, érdemreudes, po- fonütött tollas kalapu urakra nagyon szokatlan állapot, s homlok- egyenest ellenkezik eddig követett eljárásaik eredményével. Eddig, ha valamit ki akartak vinni, elég volt egy nagyvezért megvesztegetni; vagy ha ez nem sikerült, akkor az eunucbok parancsnokát megvenni; vagy a sultana validének egy csomó francia ékszert küldeni, a szultánt egy pár [búbos fejű brabanti kakassal lekenyerezni, mindjárt slikerült minden. Most azonban egy alkotmányos, népképviseleti rendszerrel összekötött parlamentaris nemzettel állanak szemben, nem pedig egy orgiákban elbutult, hárem- ópiumtól részeg rabszolgáival; ez már egy kissé más állapot! Most a minden izlam uralkodója, a nagy padisah, nem a piros zsinórra mutat, hanem az összes nemzet akaratára, és az alkotmányra hivatkozk, s nem saját önkéuyét, hanem a nép akaratát hangsúlyozza akkor, midőn a ravasz, telhetetlen furfang elé^ népboldogitó terveivel. S az európai fényes diplomaták, a nagyhatalmak nagykövetei, ezen hazug alteregói azon nemzeteknek melyeknek intriguans udvarait képviselik, nem tudn ak mit csinálni; kapkodnak expediens után, és nem találnak. Ma elvetnek olyat, amit másnap már elfogadnak; ultimátumokat készítenek, de azt nem merik átadni; bepakolnak, majd meg kipakolnak ; befütettik a hajókat, melyeken elutazandók lesznek, másnap pedig kioltatják a tüzet. A török pedig mindezekkel mit sem gondol; kihirdeti alkotmányát, választatja képviselőit, pénzügyei rendezését célba veszi, hadseregét szervezi, s a congressus képviselői előtt nem meghunyászkodva, mellre tett kézzel, hanem büszkén fölemelt fővel kiáltja: „Uraim, alkotmányos nemzet vagyunk, s meg fogjuk kérdezni a nemzet akaratát !“ A diplomatia pedig vakarja a fejét, s kínosan nyavalyogva sóhajtja föl: „T ö r ö k ö t f o g t a m, de visz.“ Olyan „önbirá]at“-féle. Adjuk által azt a zászlót; nem nekünk való már a vezérszerep ; gyöngék vagyunk már mi testben és lélekben; megfogyatko- zánk erőben és mozgékonyságban ; jobb lesz nekünk szépen meghúzni magunkat. Hiszen nem kellett több egy évnél arra, hogy teljesen lejárjuk magunkat, s oda sülyedjünk erélytelenség és lanyhaság tekintetében, a hol az egykori Deák-párt állott az utolsó időben, s minket is, mint azt, szánnak és gúnyolnak egyszerre, s valóban nem is érdemiünk egyebet. Mert hiszen mi volt a mi pártalakulásunk ? egy cbaosz, egy minden combiuatio nélküli sürmölés, egy kapzsi kapkodás, egy telhetetlen verbuug, melyben mindenkit magunk köré akartunk gyűjteni, minden hozzánk közeiitöt egy bozsanoával fogadtunk, s azt hittük, bogy a felénk tóduló tömeg, capacitálva, megtérve, és elveiben újjá alakulva, velünk fog tartani azért, mert velünk szövetkezett, s mi bona üde szövetkeztünk derüre-borura akkor, mikor számunkra már saját konyhánkon főzték azt az enyvet, amelynek lépvesszőjén egykor rövid idő múlva szépen meg fogunk ragadni. Noshát már meg is ragadtunk s csücsülünk szépen, s bámuló gimpli-szemekkel tekintünk minden vergődés nélkül a világba, mert minek is vergődnénk? Még egypár cifra toliunk bánná meg; ott találna ragadni a lépvesszőn, s mit ér az önállóság, szabadság cifraság nélkül? Es nyugodtan, megrögzött predestinatioval hagytuk történni a dolgokat mindenütt, megbuktunk szépen, szavaink nem sok súlyt nyomnak sehol sem, tekintélyünk semmi, és nevezzük magunkat „szabadelvű pártnak,“ s azt hiszszük mosolygó elbizakodottsággal, hogy tuláu mi kormányoznánk. Ugyan legyen vége már egyszer az önámitásnak, ne bolon- ditsuk egymást, s ne akarjuk bolonditani a világot. Hiszen túl vagyunk még azon állapotokon is, a honnan újra leb.et valamit kezdeni ; tegyük magunkat szépen scártba, nehogy a kárörvendés guny- kacaja közt múljunk ki; ettől az utóbbitól megkímélhetnénk magunkat, és tiszta önérzetünket. Vagy pedig, ha már épen élni és mozogni akarunk, az esetben tanuljunk politikai ellenfeleinktől; — tanuljuk meg az egyik- az ildomot, higgadtságot, és a jövőbeni rendíthetetlen hitet ; a isiktől a solidaritást, a politikai mozgékonyságot és bátorságot;
