Eger - hetilap, 1876
1876-04-20 / 16. szám
122 hivatalt, s uem kínozza tovább a közönséget, és aláztatja meg magában az emberi méltóságot. Ezt kell mint hitvallást érezni magában minden becsületes köztisztviselőnek ; s a ki ezt nem érzi, nem érdemel kíméletet, s az ilyen megérett a kíméletlen eljárásra. A közrend és tisztasággal karöltve jár a közegészségi állapot, s ennek érdekében azon testületnek, mely az administratio ezen ága felett őrködik, figyelemmel kell lenni mindazon megbotránkoztató helyek iránt, melyek a város egészséges levegőjét megfertöztetik, s a rendőrségre hatva meg kell szüntetni azon borzasztó fészkeit a miazmáknak, melyeket fönebb nagyjában elősoroltunk, és melyeknek utcánként és házankinti felsorolását legközelebb meg fogjuk lapunk hasábjain kezdeni. A hivatali felelősség ne csak illusio legyen ; minden állás be- neficiumával karöltve járjon annak kiérdemlése, s a társadalmi együttélés mellett haladjunk a modern civilizatio útján ; s mert a szabadságot bírjuk, párosítsuk azt a közrenddel. — E utóbbi elhanyagolásával elveszítjük az elsőt is. Ily elvekkel, s ezeknek az életre való alkalmazásával sok kínos nyomástól szabadítjuk meg magunkat és sok fájdalmas köteles ségtől lesz mentve a sajtó, a nyilvánosság ezen élő orgánuma, mely hivatva van tekintet nélkül leleplezni a borzalmasat, ostorozni a bűnt, hanyagságot, s kideríteni a kötelesség-mulasztást, valamint hivatva vau az érdemnek elismerését nyilvánosságra hozni. Mert felsoroltuk ugyan Eger előnyeit, leírtuk közintézeteit, iparát, és kereskedelmét, előszámiáltuk intelligens előnyeit; de rajta legyünk, hogy ezen előnyeit fejleszszük, s jelszavunk legyen az ösz- szetartás, és előrehaladás. Vállvetve azért munkára, s legyen jelszavunk az egyetértés a haza, a közügy javára. A biztosítási intézmény nemzetgazdászatí jelentősége. Ha mi mindenekelőtt néhány általános eszmét bocsátunk előre a tüzkárbiztositásról, úgy annak oka kétségtelenül azon szerfölött meglepő tapasztalatban rejlik, miszerint még mainap, sőt egyes hivatalnokok és hatóságokkal szemben is legkevésbbé sem szükségtelen a tüzkárbiztositás és az annak alapul szolgáló eszme apalogiája. Reánk nézve igen természetesen sarkigazság, hogy a tűzkár elleni biztosításban mi helytelenség s mi aggasztó sincsen, sőt ellenkezőleg sürgető kötelességnek fog az bizonyulni, akár az okos óvatosság, akár az erkölcsösség szempontjából tegyük észleletünket. Mert minden birtok értékének nagyrészét veszti el biztonsági fokának csekélysége által ; csak a biztonság, vagy a biztos kártérítés tudata valamely káreset alkalmából adja meg a birtoknak teljes értékét, a birtokosnak pedig azon megnyugtatást, mely az örömteli élvezetet kimaradhatatlanul föltételezi. Az anyagi birtokot fenyegető veszélyekhez első sorban számítható azoknak tűz általi elpusztítása. Villanyos erő és vegyfolyam, könnyelműség és vigyázatlanság, tudatlanság és a véletlen, őrült düh és biin lehetnek égésének eszköz- löi, a szélvész által pusztitóan kiterjesztő, mindazonáltal az emberi erő és az erélyes segély által — a hol ezek lehetségesek, hathatósak — gyakran mégiscsak alig korlátolható. Bármily nagy szolgálatokat tegyenek is, s bármily nagyszerűek legyenek is az oltásra szolgáló készülékek az ujabbjdőben,mégis csak kis mértékben hajtanak hasznot; a mérhetlen tömeg csak csekély számú védeszközökkel rendelkezik s mindig veszélyben forog; rendkívüli esetekben, melyek kimaradhatlanok, a lángok mindennel dacolnak, absolut véd- intézmény, mintegy egyetemes védő birhatásáról le kell mondanunk. Azért is ez eszme nem annyira a tűz elleni védelmen, mint inkább azon igyekezeten forduljon meg, miszerint a tüzokozta pusztításért biztos kártérítést eszközöljünk, mely az emberi társadalomra nézve a legüdvösebb legyen, teremjen az bár akár a humanismus földjében, szülessék az, speculativ fejek jól rendezett számitásaiból. A szennyes visszaélés ellenvetése, mely annak kivitelét netalán maga után vonná, uem vonhat le jelentős tulajdonai súlyából ; mert hol találunk valamit, a mi jó, nagy, fönséges, mely ezen egyaránt panaszos sors igája alól szabadulással menekülhetne ? A tüzkár-biztositás tulajdonképen nem productió, nem gyarapítja teremtöileg a nemzeti gazdagság tőkéjét, azonban — s ez nem kevésbbé értékes — biztosítékát, zálogát képezi az egyesek meglevő birtokai számára óhajtott föntartás, illetőleg kártalanításnak. Mindazonáltal némely és névleg hivatali körökben, melyek a közbiztonság ügyvezetésével vannak megbízva, épen ellenkező hangok hallatszanak. Ócsárolják az egész tűzkár biztosítási intézményt, egyátalán vádolják, miszerint ép ez intézmény volt az, a mi a legtöbb okot szolgáltatta tűzvészek keletkezésére, míg ellenben sok erény megszűnését, bűnök s gonosztettek burjánzását eszközlé. A régi óvatosság, sőt mondhatni, úgy szólván azon aggodalom, melyet a világítás és tűz kezelése előidézett, az embertársi szerétéiből származó szolgálatkészség, mely haladéktalanul a lángok oltására sietett, a magát feledő buzgalom, mely égő tárgyak vagy személyek megmentéséért a tűzbe rontott s az égető korlátokat pillanat alatt ledönté, sőt mely a legnemesb önfeláldozást a lehetőség leg4 T A Pe G A. IDionysius fűle. — Francia beszélyke. — (Vége.) Az udvarló napról napra érzékenyebb, szenvedélyesebb lön, s az általa imádott nő kezdetben hozzám viseltető szerelmét hozta fel neki, s majd anyai kötelességét fiunk iránt, ki most imádójának leányát venné eb Aubertinné asszony mint feleség és anya átalában ellene volt az eféle tiltott viszonynak. De Moeris ur örök hűséget esküdözött nőmnek, felajánlotta neki egész vagyonát, szivét, életét, s még arra is esküdözött, hogy vén korában ép oly hévvel fogja szeretni, mint most . . . Egy napon végre szenvedélye heves szemrehányásban tört ki, hogy nőm szerelmét nem viszonozza. Nőm zokogástól elfojtott hangon válaszolta neki, hogy nem nyilatkoztathatja ki szive titkát, de azért ne panaszkodjék udvarlója, mert hisz nem ö az egyetlen ily szerencsétlen, ki férjes nőt szeret. Egy szóval Moeris nr azt vehette ki imádottjának beszédéből, hogy én, a férj, vagyok egyetlen akadálya az ö boldogságának s hogy nőm, ha én nem volnék a világon, szerencsésnek fogná magát tartani, ha ennyi szerelmet és önmegtagadást jutalmazhatna. — Hogyan ! Ezt mondta volna nőd ? — Legalább igy értette Moeris az ő szavait ; mert azt mondta, én csak azért vagyok teremtve, hogy öt a halandók legszerencsétle- nebbikévé tegyem, s létezésem nélkül élete boldog volna. Természetesen, gyülöletetes érzelmeit nem merte előtte kinyilatkoztatni s értésemre adni azon óhaját, hogy nőmet értem mielőbb gyászolni látná. Mégis nőm csakhamar kényszerítve látta magát őt arra emlékeztetni, hogy én az ő férje vagyok, s eféle nyilatkozatokat többé nem kíván, nem is akar hallani. Szomorúan váltak el egymástól s én is elhagytam rejtekhelyemet. Mit tegyek most? Vetélytársam szerettetett vagy legalább nem sok hiányzott abból, hogy szerettessék. Féltékeny ember soha sem volt még ily kínzó helyzetben. Természetesen nekem haljgatnom kellett, mert úgyis titkos utón jutottam a felfedezéshez. Atkoztam ostoba eljárásomat, s rejtekem kulcsát a folyóba akartam dobni, de ismertem gyengeségemet is, melynél fogva másnap talán már újat csináltattam volna. Meg akartam verekedni Moeris úrral, de elvetettem ezt a gondolatot is. Majd ismét abból a félelemből, hogy nőm mégis gyönge lehet s . . . elhatároztam Párist elhagyni s nőmet Moeris úrtól eltávolítani, mielőtt lovagja őt tőlem talán a föld túlsó oldalára ragadná. A nap hátralevő részét s az egész éjszakát, kínzó helyzetben töltöttem el ; százféle határozat, százféle terv született zajos agyamban s végre egy sem volt jó. Aubertin ur beszédében egy kis szünetet tartott s aztán folytatá : — Mikor másnap reggel nőmmel találkoztam, homlokomon feltűnő feileg borongott s ajkimon oly mosoly vonaglott, mely nekem végtelen fáradságomba került. — És nődnek mit sem mondtál ? — Egy szót sem. De halld, mi történt tovább. Az inas kopogtatott. — Ki az, mit akar? — kérdém. — A szakács szeretne bejönni, —jelenté az inas. — A szakács? Mit akarhat? Nekem semmi dolgom vele.
