Eger - hetilap, 1875
1875-03-04 / 9. szám
67 hatott gyülekeze t meleg írzéseit. — És a szónok szavait tisztán ismétlő visszhang, mintegy értesiteni látszott az ország legtávolabb vidékeit is, hogy Kápolnán most elvérzett! hőseik sírja fölött imádkoznak a hazafiak : Nagy Isten, ki eddig megengedted, hogy „annyi balszerencse közölt s oly sok viszály után, él nemzet e hazán." . . „Szánd meg ... a magyart, kit vészek hányának, nyújts feléje védő kart tengerén Lmjának." — Ezen lelkesítő beszéd, s a „Szózat14 eléneklése után t. Derszib Ferenc honvéd lépett a szónok állványára, s hazafias köszönetét mondott a honvéd-egylet nevében Kápolna község elöljáróságának s népének, hogy a hősök emlék-oszlopát föntartják s ápolják, s kegyeletre buzdítván a nagyok emléke iránt, fölhívja a lakosokat, hogy a csata évfordulóján tartatni szokott gyászmisén tömegesen megjelenjenek. — Az ünnepélyt ezután Kölcsey „Hym- nuszának" éléneklése rekeszté be. De midőn meghoztuk kegyeletünk áldozatát az elvérzett honvédeknek; poharat ürítettünk t. Zettner Károly ur vendégszerető asztalánál az élőkért is, hogy a magyarok istene, a haza oltárára fölajánlott életöket az ifjabb nemzedék buzdítására, hazánk javára, az emberi kor legszélső határáig terjeszsze. — így folyt le az ünnepély, melynek minden mozzanata visszasugárzá a kegyeletet, mely rendezé, s mely annyira megilleté. Nagy fontosságú dolog az, hogy a nemzet önéizettel tekinthessen vissza múltjára. Nemzeteket épugy, mint egyeseket bátorság és erővel tölti el a gondolat, hogy ők nemes vér ivadékai. „E nemzeti öntudat — mondja Mikó Imre, — ha alapja nem ábránd, bizonyára a nemzeti lét egyik szegletköve. A mely nemzet életében és cselekedeteiben az öntudatosság nem látszik, vagy azt szeme elől elvesztette, első esetben még csecsemő korát éli, a másodikban sírjához közeleg." Lehetetlen nem üdvözölnünk az elvérzett honvédek emlékének megüunepeltetését, valamint ezen eszme megpenditőit, kiknek kizárólag köszönhető, hogy a csaknem feledésbe ment kápolnai honvédemléket, most ismét a kegyelet myrtus-koszoruja övezte körül. A kápolnai csata idei évfordulóján, mely az ünnep egyik igen jeles felköszöntöje (Horváth J.) szerint, kezdete volt a csaták hosszú sorának melyek hazánk erejéről tanúskodtak s tekintélyét megállapi- ták, — alakult meg a Wenckheim-ministerium. — Annyi vajúdás s meddő válBág után, lenne bár hivatva ez uj kormány hazánk ismételve megingatott tekintélyét helyreállítani. Egy fiatal honvéd. Tanügyi tapasztalatok, a bécsi világtárlaton. II. Külföld. (Folytatás.) B. Németország tanügye ugyan egy külön áiló és terjedelmes épületben volt egybeállitva, de a birodalom tartományai külön-külön tülkékben helyezték el sajátjukat. Bár a Németbirodamaktól szakgatott hangja végigjárta e nagy földet Kárpátoktól Adriáig ; a doktorok és javasasszonyok verejtékes homlokkal szaladgáltak hozzá, és tőle, s folyt a patikai szer (már t. i. a tinta) mint tenger, és im a nagy vajúdások után lett a becsületes fehér anyának és szerecsen apának oly felemás barna mulatt-magzata, hogy a keresztapák mind megszöknek (öle, már t. i. ba eresztik őket. Itt is a tárca kérdés ; s a mi csodálatos, mindannyija a pénzes tárcától fázott; de hát végre annyi vetélkedés után is széllel béllelték ki azt ; —igy legalább rá nézve mutat majd valamit: szép duzzadt, kifeszitett bőrű tárca lesz, de nem lesz benne más, csak szél. Hanem ne bigyje senki, hogy ily széllel béllelt tárcák viselése könnyű, sőt ellenkezőleg a nehézség, és sulytan minden szabályait kicsufoló valami rendkivüli eredményeket hoz létre ; az ily széllel béllelt tárcák súlya alatt szoktak összeroskadni az azokat viselő négy férfiak. De Demcsak Budapesten volt napi renden a tárca-kérdés, hanem Egerben is az égető kérdések egyikét képezte az. Kié az „Eger" tárcája ? ki bírja? mióta birja? minek birja? hol birja? miként birja?szóval a kérdezősködéseknek ezer fajú ága szóratott 8zerteszéllyel a város minden utcáin anélkül, hogy a kedélyekei megnyugtatta volna. „O-meri Ön azt a Kévét?" „Már kérem mic oda Kévét tetszik érteni? búza kévét, árpakévét, vagy zab kévét?" lom tartományaiban szép haladásnak örvend a népnevelés, mégis ezek között az elsőség Szászországot illeti, me lynek uj iskola- törvénye 1873. évben hozatott. Ezen törvények szerint a gyermekek 6— 14-ik évökig a mindennapi, 14—17-ik évekig a tovább képző iskolába tartoznak járni. Követésre méltó (kivált nálunk rom. katbnál, kik az 5°/0 iskolai adón kivtil semmivel sem járulunk iskoláink fentartásához,) azon eljárás, melyet Szászországban az iskolák föntar tására nézve a törvény értelmében követnek. A tandíjon kívül ugyanis az iskola-község tagjai földbirtokuk és személyök után, (személyes adót mindenki fizet, ki már gyónni és áldozni volt,) iskolai adót tartoznak fizetni, mely az iskolai pénztárba fizetendő, honnan minden iskolai kiadás fedeztetik. Oly községek, melyek iskolájukat önmaguk képtelenek fentartani, az orsz. pénztárból nyernek segélyt iskola építésre és a tanitó fizetésére. Szászországban nagy gond fordittatik az ipar és kereskedelem előmozdítását célzó intézetekre, melyek a népiskola kiegészítő részeiül tekintetnek s nagyrészben állami intézetek ; azonban a ma- gánosak, vagy társulatok által fölállitottakat is segélyben résziti az állam. Ilyenek az ipari, kereskedelmi és tovább képző (ismétlő) ipar iskolák, művezető iskolák a fonók, szövök, festők, serfőzök, tímárok stb. részére ; az építészeti, gazdasági, fajátékszer, hajós, csipkekötö és szalma-fonó iskolák. Felette nagy hiányát érezzük mi ily iskoláknak, s hogy iparunk s általán uemzetgazdászatunk oly alant fokon áll, onnan származik, bogy a helyi kerülmények által nyújtott foglalkozásokra, s azoknak a nép által leendő alápos elsajátítására és begyakorlására semmi figyelmet sem fordítunk. Mennyi hasznot hajtanának úgy az egyeseknek, mint magának az országnak pl. csak a szalma-, kosárfonó, fajáték és más faeszközök készítésére vezető iskolák. Valóban ideje, hogy a kormány, illetőleg törvényhozás, e tekintetben is megtegye kötelességét ! Ez országban avakok, siketnémák és tompa elmejüek taníttatásáról is az állam gondoskodik, és pedig oly mérvben, hogy ezek midőn az iskolából kilépnek, Ö n m u n k á- juk után kereshetik meg a fentartásukra szükségeseket, s ezáltal a társadalomnak is hasznavehetö és munkálkodó tagjaivá képeztetnek. Ezen emberbaráti és nemzet- gazdászati szempontból nagy figyelmet érdemlő intézkedés csak Szász- és Svédországban észlelhető. Máshol, s különösen nálunk, kevés figyelem fordittatik e szerencsétlenekre ; sőt o'ktatási törvényünk (3. §.) kizárja az iskolábó a tompaelméjüeket, anélkül, hogy azok taníttatásáról egy országosan felállítandó int< zetben gondoskodnék, s őket a társadalom hasznos és munkás tagjaivá tenni iparkodnék. Szászország tanügyi kiállítása az első helyet érdemli meg, úgy taneszközeinek kiváló nagy száma „Pokolkévét !" felelt a tudvágyó s a faképnél hagyta bámuló ciceronéját. „Ki az a Kévé úr ott az „Eger“-ben?“ „Bizony Egerben sok kevély úr van, édes barátom. Melyiket tetszik érteni? „Nem a kényeseket kérdezem én, hanem azt a kévét!" „Az isten tudja, jó barátom, mit akar." „Du, was ist das Ke ve? „Das ist eine Bürste!" „Mit oder ohne Schuhwichs?" „Nem tudom. De kiwichselh e,t, hogy nem köszönöd meg." „Dummes Zeug, dieses Kefe!" Eme párbeszédekből nyilván látható, hogy a kíváncsiság, dacára a sokoldalú kérdezösködések- és kutatásoknak, sehogy sem lett kielégítve, s Kéve Kévé és Kefe folyvást a mythosi ködben lebegnek. Pedig én egy jó tanácscsal szolgálhatok mindazoknak, akikben netalán némi kíváncsiság lenne e rejtély megoldásához, ez pedig kővetkezőből áll : Minden nő, aki a társadalomban él és mozog, ki szerepel, vagy szerepelni vágy, ki láttatni és észrevétetni óhajt, ki szeret és szerettetik, ki bámul és bámultatik; és bozzá az „Eger" tárcaíróját ismerni akarja, vegyen elő egy levélboritékot, zárja be abba saját arcképét, és intézze a cim-iratot az „Eger" szerkesztőségéhez Keve név alatt, s Írja meg benne, hová kivánja s mily cim alatt a választ, *
