Eger - hetilap, 1874

1874-11-19 / 47. szám

372

kérelemhez képest az árvaszék irodájában való foglalkozás ideje a ^éli hónapokra is úgy állapittatik meg, hogy az a déli órákban megszakítható legyen, s az árvaszéki „ügyrendtartás“ 14 § a eszerint módosittatik.

Miről az árvaszék további eljárás végett értesittetik.

A múlt évi cholerábíin elhúnyt Máthé Lajos kömlői jegyző özvegye négy neveletlen árvája, s 75 éves anyja segélyezésére, az özvegy benyújtott kérvénye folytán, a cholera-árvák javára gyűjtött összegből 100 ft. szavaztatok meg s rendeltetik a föpénztárnok által kiadatni.

Mely összeg, nevezett özvegynek elismervény melletti kézbesítés végett, Siskovics Lajos szolgabirónak azzal adatik ki, hogy az elismervényt terjeszsze be.

Miről föpénztárnok és Siskovics Lajos szolgabiró miheztartás végett értesittetnek.

Tapasztaltatván, hogy szolgabirák és polgármesterek évne- gyedes s egyéb oly jelentéseiket, melyek csak akkor intéztethetnek el, ha mind együtt vannak, legnagyobb részt még mindig késedelmesen terjesztik be, — ezennel a legkomolyabb felelősség terhe alatt utasittatnak: hogy évnegyedes jelentéseiket mindenkor úgy terjeszszék be, hogy azok a gyűlés előtt nyolc nappal már beérkezzenek, — egyéb csak együtt elintézhető, jelentéseik beterjesztését pedig úgy irányozzák, hogy azok a kitűzött időre mindenkor beérkezzenek, vagy, ha akadály forog forog fen, ezt jelezzék.

A Tiszavölgy földbirtokosaihoz.

Kenessey Kálmán, min. tanácsos a Tiszavidék lakosaihoz a „Földmivelési érdekeink“c. közlönyben a következő nagy fontosságú sorokat intézi:

„E nyár folytán pár Ízben volt alkalmam a Tisza vidékét különböző irányban megszemlélni, s láttára ama gazdászati nyomoknak, mely első tekintetre szembe ötlík s melyet a hazánkat, de különösen az alföldet minduntalan sújtó aszály idézett elő, teljes súlyával merült fel előttem újra a kérdés: meddig fogjuk még ösz- szetett kezekkel nézni, hogy a Tisza s általában öntözésre alkalmas egyéb folyóink vize ki használatlanul hömpölyögjön le a fekete tengerbe? Akkor, mikor az árterek s a szabályozás utján kiszárított, mocsárok szomjas földei nedvesség után sóvárognak, s a szabályozás előtt gazdag legelőkön ma éhen vesz a barom!!

Megvallom, hogy egy percig sem tudok fenakadni azon, a naponként mind sűrűbben megújuló panaszos feljajdulásom, hogy ha ily eredményének kellett lenni a Tisza szabályozásnak, mint a mi csakugyan észlelhető — jobb lett volna inkább soha nem szabályozni a Tiszát — hanem hagyni rakoncátlankodni kénye szerint — hadd maradtunk volna inkább gazdag baromtenyésztő gazdák — mig most egyoldalú gabnatermelökké lettünk, — kiket a szárazság minduntalan az Ínség szélére sodor.

Mi, kiket az ügy nem közvetlenül, hanem csak is közügyileg érdekel, talán nem fogunk ily szélsőségre ragadtatni ez ügyben, de annyit mi is határozottan fogunk állíthatni, hogy u a g y kár, miszerint a szabályozási munkálat egyúttal az öntözésre ki nem terjesztetett, legalább oly terjedelemben, hogy reá a jövendöség, illetőleg a jelen építhetett, vagy a letett alapokat fejleszthette volna.

Nagy mulasztásnak tartom, hogy akkor, mikor a vasutakba milliókat öltünk — nem juttatott egy fillérecske is — a Tiszavölgy öntözésének megkezdésére, illetőleg csatornázásara, holott az első kölcsönnél a csatornázás hangsúlyozva is lön.

De ne hárítsuk a mulasztás bűnét se a kormányra, se az ország gyűlésére kizárólag, vádolja magát mély hallgatásával a Tiszavölgy összes lakossága is, mely ha annak idején felemeli szavát, mint egy ember, — vidékének ezen életkérdésében bizonynyal figyelmet költött volna a döntő körökben, s talán egy vagy más épült vasút milliói a magyar Kanaanba lettek volna beruházva, mely ma ezen elnevezést csakis amúgy „Lucus a non lucendo“ módra viseli.

Ép e napokban közié velem egy teljes hitelt érdemlő alföldi gazda, hogy 16 év lefolyása alatt 9 év volt aszályos, tehát több mint fele a mondott éveknek vagy teljesen terméketlen volt, vagy nyomom termést adott.

Jól tudom, hogy az öntözés az összes alföld gazdáira ki nem terjeszthető — feltéve, hogy elégséges vízzel és pénzzel rendelkeznénk is, századok munkáját fogná ily óriási mü igénybe venni. Tudjuk, hogy a tervezett tiszalök-gyomai öntözöcsatorna rayonjába 450,000 hold combináltatott.

De e felvett tér csakis azon ártér, melyet a Tisza viz e járni szokott, szabályozás előtt, az a Tisza vize, mely kiöntések alkalmával ölnyi mélységben hömpölygött sok helyütt, s első pillanatra gondolható, hogy egy rendszeres öntözés a fentebbi holdakban legkedveszabaditására. Szegény leány, tébolyodott volt! De én szerettein öt, és siettem előre. Hatalmas lángözön választott el tőle, mert mindenféle égő anyagot, ruhákat, függönyöket, ágyneműket összehalmozott, melyek könyen lángra kaptak, skiállhatlan bűzt okoztak. Azonban a szoba túlsó vége még nem égett, reméltem, hogy oda még bejuthatok s megmenthetem őt.

Erőlködtem előrehatolni, de a szerencsétlen leány iszonyú nevetéssel taszított vissza. A lángok hajamat perzselték, ruhám égett — de azért meg akartam őt menteni. Minden erőmmel törekedtem előre — ekkor megbotlottam egy gerendában s a tűzbe estem. Bizonyára ott fúltam vagy égtem volna meg, ha az öreg házmester saját élte veszélyeztetésével ki nem húz. A nagy sebhelyek, melyeket ön mellemen és nyakamon lát, még ama fűzből valók.

Emlékszem, hogy egy kis szobába vitettem s ott feküdtem egy ideig. A tűz körül hatalmasan dolgoztak, hogy azt elnyomják. És én tétlenül hevertem, mialatt a gróf egyik leánya hálóruhában, felbontott hajfürtökkel segédkezett a házmesternek, ki fejemet hideg vizes ruhával borongatta, mert egy lezuhanó kődarab súlyosan megsebesített. A grófné mellettem térdelt és sírva kért bocsánatot Istentől és tőlem, hogy eDgemet egy örült leánynyal akart összeházasitani. — Most megvallott nekem mindent. A szegény Luiza elragadó szépségével, tiszta jó szivével, egy rettenetes betegséget öröklött atyjától, mely eddig csendesen lappangott s most iszonyúan tört ki. Nagybátyja és nagynénje óhajtották, hogy férjhez menjen, részben azéit is, nehogy talán szépsége az udvarlókat elvonja a gróf leányai köréből. — Ez volt a szomorú leleplezés.

Luiza valószinüleg sohasem szeretett engemet, de engedelmes természete nem mert nagynénje sürgetésének ellentállani s ama rettenetes lappangó betegsége elnyomta minden szabad gondolkozását és akaratát.

— „Létrát, létrát, oda a végső szobához. Ezer frankot adok annak, ki Luizát megszabadítja.“

Ezek a gróf szavai voltak. Hallásukra visszatért erőm, felugrottam, kiszaladtam s létra után kiáltottam. Az előkeritett lábtót csakhamar a nevezett ablakhoz támasztottam s elszánva siettem fölfelé. Luiza a nyitott ablaknál állott, kinyújtotta kezeit s a félelem legkisebb jele nélkül dudolgatta az őrültek sajátszerü dalait. Ruhái és csipkéi már lángba voltak borulva. Most hirtelen borzasztó éles sikoltást hallatott s összegörbült, mint valami féreg. Az iszonyú fájdalom s halálfélelem — úgy látszott — tiszta eszméletre téritette, mert engemet felismert és segítségért kiáltott. — Már közel voltam hozzá, ekkor a fedél tompa robajjal beszakadt s a szerencsétlen leány rémítő jajkiáltások közt veszett el a lángokban. Szemeim elhomályosultak, a létra megingott alattam s én leestem.

Hogyan történt aztán hogy életben maradtam? mennyi ideig feküdtem eszméletlenül? mit csináltak ez alatt velem? mindazt nem tudom. Midőn felébredtem a mezei lak egyik épületében feküdtem. Két orvos balkaromat kötözte be, mely el volt törve. A tüzet eloltották ; a romok közt megtalálták félig elégett maradványait annak a lénynek, kinek nőmmé kellett volva lennie. Ünnepélyes gyászpompával kisérték sírjába a boldogtalan leányt. Én nem lehettem jelen temetésén.

Gyógyulásom lassan haladt előre, de azért csakhamar Marse- ille-be vitettem magamat. Innen írtam a grófnéhoz levelet s megbocsátottam neki. Marseillebeni lakásom sok kinzó emlékkel volt reám; azért is Strassburgba, az ön ezredéhez tétettem át magamat, ön mindig jó volt hozzám, ezredes úr, — köszönöm jóságát, bocsásson meg nekem. Tegnap szétzúzta egy golyó balkaromat, ugyanazt, mely akkor a tűz alkalmával eltört volt. . . Én a múlt éjjel láttam őt; ott feut van ő, fent a kegyelmes Istennél, hova én is megyek !

A beteg végerőfeszitéssel ragadta meg az ezredes karját, felegyenesedett még egyszer, szemét az égre emelte. Majd ismét eleresztő az ezredes karját, lázborzongás reszkettette meg minden tagját s csendes sóhajtással hanyatlott vissza az ágyba. Az ezredes a haldokló szivére tette kezét — az megszűnt dobogni. — Devigny ka- tány halva volt. Milesz.

I