Eger - hetilap, 1874
1874-08-20 / 34. szám
268 nak alakításához, úgy a magok, mint a közönség érdekében járuljanak minél nagyobb számmal és áldozattal, hol a szegényebb sorsú iparosoka látottakból, a tapasztaltakból, minden áldozat nélkül tovább képezhessék magukat. A szakismeret, képzettség nem születik velünk, azért fáradni kell, és hogy célt érhessünk, arra alkalmatos eszközöket, alkalmat, utat-módot kell teremtenünk. És az olyan mint üde forrás viz, mely lelkünk tudni vágyó szomját bár csillapítsa is, — ismét vissza ohajtozunk hozzá ; olyan mint a barátság, a szerelem, mennél inkább neki adjuk szivünket, eszünket, annáliinkább több gyönyört, élvet nyújt, olyan mint a gyöngytermö tenger, mennél mélyebbre szállunk benne, annál többet, szebbet látunk, mesés tündér virága csaknem elragad. Az ismeretek óriás tárházának szerény, de annál inkább nagyobb becsű terme az iparmuzeum, hol nem csak a szakértő iparos, kereskedő, de a fogyasztásra szorított közönség is örömmel jelenik meg; mert ott ismareteit, nézeteit gazdagíthatja, homályos fogalmait tisztázhatja; midőn egyfelől az őstermelés cikkeivel, — másfelől pedig az ipar termékeivel a legszélesebb nemben, fajban saját szemeivel megismerkedheük; a magáéit összehasonlíthatja; fény és árnyoldalait kipuhatolhatja; hogy a mi jó, azt eltanulhassa; a mi hiányos kipótolhassa. Ha megtekintjük azon iparosokat, kik külföldön járván-kelvén, látogattak ily iparmuzeumokat, — úgy találjuk, hogy azok képzettebbek, jobban, szebben és olcsóbban tudnak dolgozni, és ennélfogva a műhelyeik is keresettebbek, mint azoké, kik itthon egyik közönséges műhelyből a másikba töltötték el ifjabb éveiket. De a közönség is tudja azt méltányolni; és valóban illő is méltányolni azt az áldozatot, fáradságot, szenvedést, nélkülözést és lemondást — melyekkel össze van kötve a szakképzettség megszerzése, melyek annál inkább terhesebbé és érezhetőbbé válnak, mennél inkább távolabb kell azért menni. Mert az ember egy maga, elszigetelve, soha sem képezheti ki magát úgy, mintha másokkal személyesen, vagy csak müveivel is nem érintkezik, láthatni erre példát még a régi történelemben is, midőn Solon tapasztalat szerzés végett messze elutazott; igen, mert az egyhangúság, azaz egyszerűség, mely az iparos házi tűzhelyénél, illetőleg műhelyében uralkodik, nem igen segíti elő a tanulni vágyást, munkájában semmi örömet nem találván; valóban az ily helyzet nyomasztó, és a legeréíyesebb tevékenységet is elzsibbasztja; az ősi egyszerű szokás láthatlao keze által lelkünk tudni vágyásának szárnya szegetik, a legszentebb törekvés útja bevágatik. Innen van az, hogy iparosaink arcából bizonyos elégületlen- ség sötétlik le, — hogy homlokukon az évek száma oly hamar meglátszik, csaknem türhetlen helyzetét apai örökségnek tekintve többre, jobbra alig vágyik, pedig ha a külföldre vagy idegen országba megyünk nyugat felé — ellenkezőt találunk"; az iparos élelvidor arcából elégültség ragyog, a nyomornak árnyéka sem közelíti meg ; muuka-képesebb és napról-napra halad, boldogul. Midőn ezeket elmondva röviden előadtuk, hogy mennyire szükséges az iparmuzeum az iparosok képzettségének és ez által pedig az iparfejlesztésére, úgy gondoljuk, hogy egy iparmuzoumnak Egerben való felállítását joggal ajánlhatjuk: mart itt sok kedvező alkalom kínálkozik, egyfelől a városi hatóság általánosan ismert áldozatkészségénél fogva, amennyiben a közjóiét előmozdítása tekintetéből, e célra valamely épiiletjében is adna helyiséget; másfelől pedig iparos, nem különben pártoló közönsége is nagy számmal lenne. Tehát akarat, kitartás és iparmuzeum lehet. Lörinczfy János. A tornászat. (Három cikk.) (Folytatás.) Ha már a mai műveltségi s társadalmi viszonyok követelik, hogy a nők, állásukhoz képest, a tudomáayokbaa és művészetekben megfelelő kiképeztetést nyerjenek, úgy más részt kétségtelen s el- odázhatlan követelménye a természetnek, hogy szellemi kifejleszté- 8Ökkel arányban egyszersmind testi kiképeztetésök is egyenlépést tartson, mit csupán a tornászat rendszeres tanítása által lehet elérni. Szinte látjuk, mint vonja össze némely elfogult szülő homlokát, gondolván, hogy ő bizony nem engedi, miszerint gyönge leánygyermeke bukfencekre taníttassék. Elég az testi fejlődésére, ha naponkint sétál , s a mellett táncolni tanul. Du sublime au ridícu'e. . . A nők torna-gyakorlatai különlegesen, s az illem legszigorúbb korlátái közt vannak rendszerezve, bol főleg az izmok erőinek célszerű ki- fejlesztésére van a fö súly irányozva, amelyeknél tehát a bukfence- zéseknek s általán a férfias testgyakorlatokaak nincsen helyük. A nők tornászatánál az izmok rendes kifejlődése, a tagok rendszeres alakulása, a szabályszerű testalkat, természetes testtartás és testmozgás, az erők aránylagos megoszlása, s növelése, légióként pedig az üdeség, s ép egészség fontartása és óvása a főcél. S midőn leánynövendékeink legnagyobb részénél a gyönge testalkatot, a beteges organismust, a kórosan sápadt arc-szint, s fejletlenséget naponta van alkalmunk tapasztalni, s e hátrányos, sőt veszélyes állapotok okait legfőként növelési rendszerűnk hiányaiban találjuk fel : nem lehet fönálló magán nönövelö iskoláinknak, s különösen derék angolkisasszonyok vezetése alatti annyira, népes nőnöveldének eléggé szivökre kötni, hogy a nönövendékek torna gyakorlataira kiváló gondot fordítani, s amennyiben az még az illető intézetekben alkalmazta nem volna, a tornászatot, miut a nőnövelés egyik „Istenem, hát mit tesz az! Én ezt fogom mondani tiz év múlva is! Most vettem észre, hogy kár volt az egész tárgyat szóba hozni, mert itt egy oly makacs kis teremtéssel van dolgom, a ki fixa ideákat aihot magának. Pedig a rögeszmék az életet csak szerencsétlenné 'eszik. Elhatároztam vándorbotomat kezembe venni; s másnap hajnalban ismét bucsuzatlanul és azon erős feltéttel, hogy soha nem fogom felkeresni többé— elhagytam a vidéket!“ „Nemde ez megint ostoba egy gondolat volt! Engedelmet — folytain tréfás kifejezéssel — azt hívóm majd csak feledni fog, mint más okos leány! Na, nem ezt tanulták Önök is az élettől ? Hisz az oly közönséges, s annak ellentéte oly hihetlen, oly különszcrti! — Én nem is haragszom, ha az egész történetet csak agyrémnek tartják Önök, mit úgy időtöltésből gondolék ki, hogy itt költő barátunknak tárgyat szerezzek. Az ő dolga úgy ki faragni a mesét, hogy bírjon némi hihetőséggel, s bosznságában az olvasó földhöz ne vágja minden könyvestől az egész psychologiai baklövést! Sajnos, hogy szerénységem megsértésével csak azonegy tanácsot adhatom: igyekezzék a valóság rovására engem mentői nagyobb mértékben idealizálni !“ így lesz uémti valószínűség a históriára, s igy talán a földhöz csapástól is megmenekedhetttnk ! Néhány hóval a fennebbiek után egy reggel kopogtatnak ajtómon. Rokonom lép he szokatlan űnt epéíyesaégü arccal. Rövid szóváltás után kisült az ünnepélyesség oka. Panas/.lá, hogy leánya a legnagyobb szerencséket könnyelműen eltaszi ja magától, miért kérdőre vonatván, egé;z az illetlenségig határozott nyiltszivtiséggel kivallá, hogy Ö csak egyedül a Gyulabácsi felesége lesz, vagy senkié! — „Jobban is tölthetted volna idődet nálam — tévé hozzá —- minthogy egy tapasztalatlan gyermeknek a fejét tele beszéld, és megrontsd egész jövőjét!“ Vérem lázadásba jött! De nem, nem leszek goromba; hauem anuyira még kevésbbé alázom magam, hogy mentegetődzem ! Gúnyos arccal kihúztam órámat. „Tizenegy óra: Bocsánat, de egy lábikra művésznővel épen randevúm van s azt nem szeretném elmulasztani. A viszont látásig“ — s mint egy élő bámuló jelet ott hagytam állni a szoba közepén. Azt hittem, vaiahára végeszakadt az egész viszonynak, mely kezde már kellemetlenné válni előttem! — Hisz az ember oly nyomorult, hogy még az erény is terhére válik, ha valahol nagyobb mértékben találja azt, mint a mennyire saját lelke képes! Azonban jókor örülnek Önök, még nincs vége a kalandnak ! Mikor az ördög is szerepet vállalt a játékban, persze, hogy gonoszúl kellett végződnie! Meghívást kaptam G. megyéből egy bálra és szüretre! Ördögöm azt sugdosta, hogy fogadjam el. Ki is gondolhatá, hogy husz- mértföldnyi távolságnál, idegen megyében a Pöszke legyen az első, ki leszálltamkor elömbe fusson! „Rósz Gyula bácsi már kétszer szökött meg tőlem, de most többé nem eresztem el sóba, soha! Ezennel az egész bálra angagi- rozom, velem keilend unatkoznia, ha ha ha!“ Otyan jókedvű volt szegényke! Talán érezé, hogy hosszú időre ma fog utószor nevetni! (Végeköv.)
