Eger - hetilap, 1871
1871-10-26 / 43. szám
338 lók, melynek 3 befektetési tőkéje közel jár egy millióhoz, hozhatja árának, és ezen tetemes sommának 6—7 sőt 10%-át. Ezek szerint tehát helyesebben cselekszik az, ki befektetett tökéje után nagyobb és magasabb kamatokat biztosit és állandósit, mint aki kisebb vagy nagyobb tökének földmivelési üzletbe fektetett kamatait nem birja 3 •— 4°/0-en felül emelni. így lévén meggyőződve, nagy súlyt fektetünk arra, hogy a föld- mivelésnek kétségbevonhatlan alapját képező tenyészállatok lehető legfokozottabb mértékben, tökéletes jó minőségben legyenek kaphatók. De maga a magyarországi gazdaközönség nagyobb része úgy látszik e nézetet adoptálta és magáévá tette ; mert ha körültekintünk azon számos apróbb gazdaságokban, melyekben nemes, nemesebb és legnemesebb tenyészállatokat növelnek, azt tapasztaljuk, hogy évről évre több és több vevője akad eladandó állatpéldányainknak. Nézzük a lótenyésztés ügyét valóban méltánylandó melegséggel felkaroló magyar kormány tenyész intézeteit, melyeknél az évről évre eladás alá kerülő tenyészállatok magasabb és magasabb árakon hordáinak széjjel az ország minden részeibe. Kis-Béren, Bábolnán és Mezőhegyesen ma már koránsem a kész lovakat elhasználó katona és polgári lovarok, hanem túlnyomó nagy többségben a tenyésztők képezik az árverezők legnagyobb számát. Örömmel láttuk ez évben is úgy a fiatal, mint öregebb kan- czáknak bikák és tiszöknek árverezését, melyek 4—5 %-ka, kereskedők és magánzók, többi részeiben pedig kizárólag tenyésztők által lettek megvásárolva, s bizton merjük állítani, hogyha az ezen évben eladott tenyészállatoknál kétszerié nagyobb mennyiség jött volna árverés alá, ezek is hasonlókép tenyésztők közt találnak vevőket.-4 T Á K Vörös dáma és tökfilkó. Elbeszélés. (Folyt.,) Ödön a történteket minden ismerősének elbeszélte s szóba hozta Vámyéknál is. „Ugyan mondja csak, Adél nagysám — szólt a többek közt —megfoghatja-e barátnőjének e visszautasítását ? Ö tudja, menynyire szeretem, imádom, ö is megvallá irántami vonzalmát, s midőn kezét megkérem, s azt szülei nekem mégis ígérik, akkor egyszerre megváltozik, s egybekelésünkről mit sem akar tudni. Adél! kegyednek, gyermekkori barátnéjának, kegyednek, kit ,kívülem legjobban szeret, bizonyára megvallá irántami szerelmét! O beszéljen magyarázza meg. „Nekem? — szakitá félbe Adél az ifjút— nekem sohasem szólt semmit. „De legalább látta pillantásainkat, egyetértő tekinteteinket s egymás iránti vonzalmunk növekedését ?“ Adél azt erösité, hogy Ödön neki több elmeélt s észlelő tehetséget tulajdonit, mint mennyivel valóban bir ; egyébként pedig sajnálta Ödönt, s úgy vélekedék, hogy Ödön tévedett, midőn a barátság igen természetes érzelmeit két közelkoru ifjú között szerelemre magyarázta. Adél különös részvéttel szólt az ifjú ügyvédhez, majd, szelíd, jóságos és előzékeny vala, s ha Ödön szerelmi szenvedélye oly mély gyökeret nem vert vala szivében, csak egyedül tőle függött volna, Adél karjai közt vigaszt és kárpótlást találni. Azonban szerelmét az akadályok méginkább növelték, mindennap meglátogatta Irma szüleit, kérdve, vájjon azóta leányuk gondolkozásmódja nem változott-e meg, könyörgött segélyök- és közbenjárásukért, mig végre mindinkább meggyőződött, hogy a dolgon többé sem szerelem, sem é- kesszólás nem segíthetnek, s hogy első, legkedvesebb szívügye valóban veszve van. Egy eszközt azonban, habár ezt nem örömest tette, még sem akart kísérlet nélkül hagyni. Irmának egy vele egykorú szobalánya volt, kivel gyermekségétől fogva együtt nőtt fel, s ki tőle úgyszólván elválhatlanná lett. Ödön elhatározta, hogy ehhez fog fordulni. „Kati! szólitá meg egy Ízben a szobalányt, miközben egy csiuos kis aranykeresztet csúsztatott kezébe, — nem kivánom én, hogy ura- ságod titkait eláruld, de láthatod szánandó helyzetünket ; Irma folyvást sir, én pedig egyre búsulok. Még néhány nap előtt úgy látszott, hogy egész lelke rajtam függ, s ime ma már megveti szerelmemet és kezemet. Kati ! ha tudod az okát e véletlen fordulatnak, mond meg nekem, beszélj : őszinteségeddel még mindkettőnket boldogokká tehetsz. „Nem, Ödön ur ! itt már nem lehet a dolgon segiteni ; a mi egyszer megtörtént, az megtörtént. Magyarország állami kormányzata minden kétségen kivül nagy szolgálatot tőn a tenyésztésnek az által, hogy az állatnemesités terén évről évre több beruházást eszközöl. Kétségtelen, hogy ily állatok előállítása és tenyésztése czélsze- riibben és sikerre vezetöbben lenne magánosok által eszközölhető, de oly országban, mint a mienk, melyben, mint sok más tekintetben, úgy ebben is a kezdetnek kezdetén állunk, az államnak első és elutasit- hatlan kötelessége azon áldozatokat meghozni, melyeknek meghozatalára az egyesek vagy nem képesek, vagy nem illetékesek. Kétségtelen, hogy az állam van hivatva azon áldozatokat meghozni, melyek a honosítás, nemesítés, fajtisztaság előmozdítására, megállapítására és biztos továbbterjesztésére vezetnek. És ezen kötelességet a magyar államkormányzat minden kifogáson kivül nemesen teljesiti akkor, midőn a korona birtokain nem a jövedelem nagyságát, hanem minél több tenyészállatnak előállítását tűzi ki czéljául. E néhány sornak feladata nem az, hegy e tekintetben szigorú bírálat alá vegyük azon eljárást, mely ez irányban most követtetik, hanem czélja az, hogy egy részről a nagy közönség, más részről a kormány jóakaratú intéző közegei tudomást vegyenek arról, hogy eljárásuk mig egy részről méltányoltatik, más részről közfigyelmet gerjesztő eredményeiben, hiányaiban és előnyeiben mogvilágittassék azon eljárás, mely minél jobban tökéletesittetik, annál nagyobb hasznot hajt közgazdászat szempontjából az országra. Előrebocsátjuk, hogy a kezdet nehézségevei való küzdést minden tekintetben méltányoljuk, és hogy ott is, a hol hibákat, hiányokat tapasztalunk, a jó akaratról teljesen meg vagyunk győződve, és kérC Z A. J>„Hát csakugyan történt valami? — kérdé Ödön, s Katit kérelmekkel s Ígéretekkel halmozta el. Ez, az aranykeresztecskét megtekintve, igy szólt: „Igen ha megigéri a tens ur, hogy senkinek sem szól ? !“ „Szavamat adom rá !11 „No jó; hát tudja meg, hogy az én kisasszonyom szereti önt, és pedig oly nagyon, hogy egész éjeken át nem alhatik, meg én se tőle, hanem a helyett, hogy nyugodnánk, együtt sírunk ; — és még sem fog a tens úrhoz nőül menni.u „S mi az oka?“ „Az oka? hát az oka az, mert vesztett.“ „Vesztett ?“ „Igen, Ödön ur, elvesztette kegyedet a vörös dámán.11 „Elvesztett engemet a vörös dámán? micsoda badarságot beszélsz te itt összevissza?11 „Igazán botorság, ha az ember szerencséjével, sorsával játékot (íz. Mindjárt meg fog a téns ur mindent érteni, hallja csak: Nincs két hölgy a földkerekén, kik oly forró barátsággal viseltetnének egymás iránt, mint az úrnőm, s Vámy Adél kisasszony. Kegyed megjött, s mindakét nő heves szerelemre gyuladt kegyed iránt.“ „Tehát Adél is szerelmes belém?11 „Mint egy örült. Mindketten megváltották egymásnak szerel- möket, s őszintén azt kérdezték egymástól, melyikük lesz a győztes ? Az, mondá úrnőm, kit Ödön ur választ magának; de Adél másként okoskodott, ö azt mondá, hogy kölcsönös barátságuk azt követeli, hogy Ödön úr fölött egymással megegyezzenek. Erdei ur, folytató Adél, fiát megakarja házasítani, s hogy ezt előnyösen, és közelebbi összeköttetéseiből tehesse,__ bizonyára csupán közölünk fog választani. Irma erősen állitá, hogy Ödön ur csak öt szereti; Adél kisasszony is ugyanazt állította. „Az nem igaz !“ kiáltá Ödön. „Hiszek kegyednek11 viszonzá a szobalány, — de Adél kisasz- szony erösködött s kegyednek az irányában nyilvánított előzékeny, udvarias viselete úrnőmben is felkölték a gyanút s féltékenységet. Egyébként — igy szólt Adél — ha mindketten azt hiszszük, hogy jogaink vannak Ödön bírásához, akkor összeveszünk, ha pedig egyikünk igényeiről lemond, s kezét Ödöntől határozottan megtagadja, Ödön bizonyosan a másikat fogja nőül venni; s már most azt kérdem, megérdemli-e egy férfi, hogy miatta két oly jó barátné, mint mi, szakítson egymással ? „Úgy? Tehát egy férfi csak oly kevés becscsel bir Adél kisasz- szony szemei előtt? „Mindegyre nagyobb tüzbe jött a két kisasszony; végre hosszas hasztalan szóvesztegetés után abban állapodtak meg, hogy kegyed
