Eger - hetilap, 1870

1870-07-14 / 28. szám

223

müveit ellenzési szónok, de túlzásokra hajlandó. Petrovay Ákos Mocsáry val polemizált. Ghyczy Kálmán ezúttal nem aratott pártjánál oly nagy sikert, mint rendesen. A tárgy valóban annyira ki- merittetett már, hogy még ő sem bírta azt uj szempontokból megvilágítani. Az ülést Rónay Jáczint rövid, de talpraesett beszéddel végezte. A mit ő a municipiumok politikai jogairól beszélt, az mindazokban viszhangra fog találni, kik végre valahára valóságos önkormányzatot, azaz kielégítő közigazgatást óhajtanak.

A jul. 6-iki ülés szónokai voltak : Halász Boldizsár, b. Eötvös József, Madarász Jenő, Kautz Gyula, Bobory Károly, Olgyay Zsigmond, Hevessy Bertalan, gr. Zichy Nándor és Körmendy Sándor. Az oroszlánrész ezúttal b. Eötvös Józsefnek jutott, ki egy negyedszázad óta közéletünk elsőrangú bajnokai közé tartozik. Kezdettől végig a legkomolyabb államférfid, s az eszmények tanulságos iskolájában tapasztalatait gyűjtött szellem vonul végig beszédén, s innen származik azon összhangzat az eszmék és forma között, mely e beszédet mütekintetben is classicussá teszi. Legérdekesb tétele az volt, hogy nem a megyékuek köszönhetjük alkotmányunk föntartását, mint azt mindenki állítani szereti. A Bocskay-, Rákóczy- korszakok, valamint az elmúlt 18 év alatt a megyéknek lehető legkevesebb befolyásuk volt. Alkotmányunk föntartását köszönhetjük nemzetünk szellemének, kedélyi tulajdonának, mely Európa egy népénél sem található föl, s mely abban nyilatkozik, hogy hazafisága nem egy községre, vidékre, hanem az egész országra terjed ki. A ház minden oldalon nagy figyelemmel hallgatta beszédét, s a végén a jobboldal zajosan nyilvánitá tetszését. A szónokok közül még K a- ntz Gyula beszéde kötötte le a báz figyelmét. A reális politika magaslatáról mutatá ki az ellenzék tévedéseit s rendszertelenségét e kérdésben, melynek megvalósítása minden államéletet megölne Magyarországban.

A jul. 7-iki ülésben, mely csekély érdeket nyújtott, összesen négy szónok beszélt: Justh József, Simonyi Ernő, Pulszky Ferencz és Péchy Tamás. Simonyi Ernő majd 3 óráig tartott beszédében azon kérdést fejtegette : vájjon a törvényjavaslat megfelel-e az 1848. törvényekben kimondott vezérelveknek ? Válasza tagadó volt, nemcsak, de azzal vádolá a kormányt, hogy következetlen volt régibb magatartásához, s hogy épen semmit sem tett arra, hogy Magyarországot a haladás felé vigye. Egy határozati javaslatot is nyújtott be az iránt, hogy a törvényjavaslat utasittassék vissza az osztályokhoz, hol az a községekről szóló törvényjavaslattal együtt tár- gyaltassék. Említést érdemel Pulszky Ferencz beszéde is, ki nem helyeslé, hogy a városokat a megyékkel egy kalap alatt akarják szervezni; még különösebb tekintetet kiván szerinte a főváros. 0 volt az egész vita folyamába az első szónok, ki a városok mellett határozottan szót emelt.

A jul. 8-iki ülésben részt vettek a vitában : Lindner Gusztáv, Máriássy Béla, gr. Csáky Tivadar, Vidlicskay József, ,Török Sándor (soproni), Várady Gábor, Szontagh Pál (görnöri) és Németh Albert. Ä vita végét a rekkenö hőségben mindenki óhajtja, de előre nem látható. Az „eláll!“ és „szavazzunk!“ száz jobboldali torokból hangzott, de sikeretlen; a kik föliratták magukat, elő is akarják adni mondókájokat. Németh Albert, az ülés utolsó szónoka, sok adomával és élezés megjegyzéssel fűszerezte beszédét a törvényjavaslat ellen, melynek czélja szerinte nem más, mint a megyéket elnémítani és azok erkölcsi erejét akként lebilincselni, hogy a centra- lisatio követelményeinek megfeleljenek. Szónok illusirálja ezután a kormány eddigi eljárását. Ä virilis szavazatokra nézve azt ajánlja, hogy a baloldal részéről nevezzenek ki főispánokat, és a jobboldal válaszszon azok közül, kiket ők candidálni fognak. Ily módon, mivel épen Hevesben lakik, elszánná magát arra, hogy elfogadja a hevesmegyei főispánságot. Szónok e megjegyzése nagy derültséget idézett elő.

A jul. 9-iki ülésben, miután Hodossy Imre elállt, Simay Gergely, Siskovics Tamás, Zsedényi Ede, Csanády Sándor, Hoffmann Pál, Tóth Vilmos, Hrabár Manó, Móricz Pál, Bömches Gyula és Csiky Sándor vettek részt a vitában. Hoffmann Pál jobboldali képviselő, ki a javaslat mellett Íratta föl magát, ellene oly éles philippi kát tartott, mely nagy mozgalomba hozta a házat. Szónok a kormányt reactióval, a jobboldal legtöbb tagját bátortalansággal vádolja. A törvényjavaslatot rosznak, a nemzet szellemével ellenkezőnek találja, s benne, főleg a virilis szavazásokban kétszínűséget lát. Hivatkozik Tóth Vilmos beszédére, ki szerinte azt állitá, hogy másként, mint e törvényjavaslattal, Magyarországban kormányozni nem lehet; ha ez való, akkor szónok azt tanácsolja, hogy a kormány

az emberi természetben nyugszik ugyan is igazságának bizonylata. Az ember a közvetlen szemei előtt föltűnő eseményeket — akár kedvezők, akár ellenkezők legyenek azok, szereti általánositni. Ha valami mellett roppant lelkesliltséget lát saját szülővárosában, úgy,mert hasonló ok hason okozatot eredményez, szereti hinni, hogy amaz esemény az egész országban hasonfoku lelkesültséget keltett. Ha valahol — bevándorlás s magasb műveltség folytán — ismét a német elem napról napra tért nyert, a jó hazafi busongásba esik, mert hiszi, hogy az egész ország ily mérvekben ölti magára a német jelleget. S ha most történetesen ejó hazafi, könyv és hírlapíró, költő avagy roppant befolyású gazdag ur, akkor e hangulatból szükség- kép ama magával ragadó irmodornak, s nagy, segélyző tetteknek kell származnia, melynek a magyar nemzetiség világculturelemmé alakulását köszönheti. Ne légy tehát, magyar, szomorú, ha Pestre jővén, csakis német hang üti meg füled, nem enyészetünk, hanem terjedésünk tényezője az! A keleti vérü magyar irói kart ez hozza naponkint izgultságba, végig megy az utczán, látja a német társalgó közönséget, a német falragaszokat, nyomasztó hangulat szállja meg lelkét, érzi, hogy csap össze feje fölött a roppant mérvben elöhaladt német műveltség, s e szomoritott hazafias érzület hajtja íróasztalához, hogy tanuljon, Írjon, lelkesítsen, nemzetiségét s ezzel a műveltséget terjeszsze, szóval, hogy a világ egy oly nyelvcsaládjának egyik tagját, mely mibennünk van egyedül a culturnépek közt képviselve, az emberiség műveltségi versenyében életerős tényezőként föntartsa. Az irói kar e működésének köszönhetjük aztán, hogy a mit a fővárosban elvesztünk, százszorosán nyerjük vissza a haza nemzetiségünk terjedésének kedvezőbb vidékein. Legyen Budapest ma Debreczenné, s az irói kar meg fog szűnni — nem a művelődés, hanem a nemzetiségi fönállás mellett izgatni.

A dologra, a dologra! fogja talán egy-egy olvasó gondolni. Szívesen eleget tennénk e kívánalomnak, ha már szorosan Útleírásunkba nem vágó tárgyak által el nem foglaltattuk volna a tért. Átrepülünk tehát részletezés nélkül a fényes fogadtatáson, melyet számunkra az esztergomi nép és különösen a dalárda rendezett. Megjegyezzük, hogy az angol kisasszonyok növendékeikkel is emelék a dunaparti fogadtatás díszét, mely szabadelviiségen az egész közönség méltán csodálkozott, de örvendett is ; a korszellem a zárkózottság növelési rendszerét is megtöri ama részeiben, hol túlzássá fajul. Hiábau, a ember embertársaival viszonyban és szellemi kölcsönhatásban lesz csak emberré, s nézetünk szerint az a legtökéletesebb növelési rendszer, mely a zárkózottságot csakis addig és annyiban tartja főn, a meddig a morális és szellemmiivelödési egyediség az egyénben ki nem fejlődött, de viszont soha el nem felejtkezik arról sem, hogy fokozatosan az emberiség köpüjébe az illető bevezettessék; természetes, hogy ovatosau történjék ez, úgy t. i. hogy a bevezetés az egyediség szilárdítására, a jellem erősödésére, ne pedig annak teljes megzavarására vezessen, mely utóbbinak a hirtelen bevezetés szokott okozója lenni.

Növelés az, mi az embert Istenhez emeli, miért is itt a legkedvezőbb alkalom, hogy szóljak a bazilikáról, mely Isten dicsére, a Duna partján emelkedő s az egri várral egyenmagasságú várhegyen épült.

Magasztosulva érzi magát tagadhatlanul a néző, ha mintegy fél mér.földnyi távolból az azúrkék üde légkörbe látja egyszerre emelkedni e pompás imolát, habár egyik föhiánya, t. i. a mindütt mutatkozó aránytalanság, már innen is látható.

Egy kis bírálat koczkáztatását talán nem veendik olvasóim szerénytelenségnek egy nem mtiértö részéről sem, főleg ha e körülményt világosan elöbocsátjuk, s ez által biztosítjuk magunkat az iránt, hogy szavaink csak egy avatatlan megjegyzései gyanánt fognak olvastatni is. Különben József császár lovagszobrán a patkók hiányát és lánczhidunk oroszlánainak nyelvtelenségét szintén nem szobrászok, hanem egyszerű földművelők vevék észre, de másrészt az egri nagytemplom és lyceum műkincsei az avatatlant is képessé teszik kismérvű egybehasonlitások s igy bírálatra.

Már midőn a hegylábánál vonult el hajónk, már akkor visszatetszett a föstés, mely kizárólag faragott kövekből épült külfalakra, a Dunára néző hátrészen alkalmaztatott. Majd minden mélyedés, (miután itt nagy bejáratok vannak, úgy hiszem, csak álezázva) más-más szinvegyületnek örvend, s köztük egy futó tekintetre a téglavörös a túlnyomó, képzelhetni, mily sértő az Ízléstelenség. Szerencsére a többi részeken ilyen szinelés a faragott követ nem torzítja el.

Ha a szemlélő most a hegyre fölmegy, úgy sajnálattal látja,