Eger - hetilap, 1869

1869-12-30 / 52. szám

410

vonul, enyhítik ugyan a történtek fölött aggódó keblünk méltó fájdalmát, de meg nem szüntetik.

Excelleutiádnak azon jóakaró nézetét sem ismerjük mi félre, mely szerint neheztelt határozatunk keletkczhetését magyarázza, mindazonáltal nem ősz hatjuk ; mert mi a törvényhatóságok jogát arra, hogy ne csak a régibb, hanem az újabb törvények fölött is — az azok iránti tisztelet és engedelmesség kijelentése mellett — véleményt mondhassanak, nem csak jelenleg fönállónak tekintjük, hanem a megyék jogkörének tüzetes körvonalozása alkalmával világos törvény által is biztositandónak tartjuk.

Nem is másból, hanem egyenesen határozatunk intcntióinak félreértéséből származtatjuk mi a minisztertanácsnak 1868 deczem- ber 30-án kelt rendeletét, mely a deczember 14 iki határozatot föltétlenül visszavouatni és megsemmisittetni parancsolá.

A folyó 1869. január 11-én tartott rendkívüli közgyűlés a minisztertanács ezen rendeletére a hivatalos tisztelettel ide mellékelt fölterjesztéssel válaszolt, melyből jónak látjuk a következőket e helyen is idézni: „Midőn £)z országgyűlés által hozott s koronás király által szentesitett törvények némely szakaszaira nézve legbensöbb aggodalmainkat fejezzük ki, távolról sem akartuk mi magunkat az általános népképviselet alapján alakult törvényhozás fölé emelni, s a törvény iránti tartozó engedelmességet megtagadni, mert a hozott törvényeknek — bármily súlyos fájdalmat okoztak is azok némely pontjai, mint ezt jelzett határozatunkban is ismételve kijelentettük — valamint eddig készségesen s föltétlenül engedelmeskedtünk, úgy ezentúl is engedelmeskedni, legkomolyabb kötelességünknek tartjuk ; távolról sem akartuk mi a koronás király személyét a politic ai tusák terén érinteni, mert mint a 48-ki törvények s az ezek alapján alkotott parlamentáris rendszer s kormányzat hívei, nagyon jól tudjuk, s egy pillanatra sem feledjük azt, hogy a koronás király

■4 T Á R

Fallieri Marino.

(Vége.)

XII.

April IC. 1355.

A tizek tanácsa a lehető legnagyobb titokban tartá a dogé elitéltetését, hogy igy annál jobban ráijeszszen a kedélyekre, ba megtudják a dogé befogatását, elitéltetését és halálát. Különben ez szokása volt; a titkolózás, melyen hatalma nyugodott, karöltve járt szigorával. Azonban úgy látszik, hogy némely eseményeket a legnagyobb elövigyázati rendszabályok daczára sem lehet titokban tartani. Már kora reggel élénk csoportozatuk zúgtak az utczákon és nyilvános téreken. A csatornákat gondolák lepték el, melyek mind a nagy csatorna felé igyekeztek. Az ezer meg ezer csoportozat lármája folyton nőtt. Sűrű felhők boriták az eget, a szél zúgása a tenger morajával vegyült egybe, s ez egyesült zaj oly gyászos, oly siralmas volt, hogy önkéntelenül is titokszerü félelmet keltett az emberben, mint midőn valamely nagy szerencsétlenség elöérzete kínozza.

A tömeg a Broglio fe'té törtetett. A herczegi palota fölépcsö- zeténél egy fekete vesztőhely volt fölállítva, melyet a kiváncsi tömeg ellen katonák vettek körül. A vesztőhelyen egy tüsköt lehete homályosan kivenni, ezen egy más tárgyat, melyet a homály miatt nem lehetett fölismerni. A tömeg soká bámult, a nélkül, hogy tudta volna, mi történt. Végre a homály lassan-lassan oszlani kezdett; a tárgyak tisztább alakot öltöttek, kik az első sorban állottak, a tökén levő tárgyban egy főt ismertek föl. A türelmetlenség és kíváncsiság legfőbb fokát érte el. A tömeg csöndesen mozgott a vesztőhely felé, visszatarthatlan erővel, mint a medréből kicsapott óceán. Egy kiáltás hangzott, melyet azon pillanatban ezer megfclemlett hang ismételt: Marino Fallieri!

Csakhamar ki lehetett venni a szerencsétlen herczeg hulláját, a vesztőhelyen elterülve a dogéi közönséges öltönyben, karmazsin bársonyban.

így állott a vesztőhely egész délig. Ekkor a tizek tanácsa parancsot adott, hogy a fönélküli hulla elvitessék, s a vesztőhely le- rontassék.

A tömeg csendben szétoszlott.

Ez 1355. év april 16-án történt, szent Izidor napján.

A scnatus még az nap egybegyült s elhatározta, hogy minden évben e napon ünnepélyes körmenet fog tartatni sz. Márk piaczán a

nem kormányoz, hanem uralkodik, s hogy annak személye, ki szent István koronáját viseli, minden hű magyar előtt szent és sérthetetlen; távolról sem akartunk mi lépni anaichicus czél felé, sőt ellenkezőleg minden törekvésünk oda irányúi, hogy a társadalmi rend és béke biztosítva legyen; távolról sem akartuk mi rágalmazni a törvényhozást, elismerjük mi: hogy annak intentiója, czélja, ténye lel- kiismeretének sugallata folytán keletkezett.

Mi a legterhesebbnek látszó törvényeket is tartozó hűséggel nemcsak végrehajtjuk, sőt erkölcsi és anyagi erőnk egész súlyával sújtanánk azt, ki a törvények iránti engedelmességet megtagadni vakmerősködaék.“

De láthatja ebből Excellentiád, hogy a minisztertanács fönebb idézett rendeleté valóban félreértésen alapszik. Ezen félreértés eloszlatását vette czélba m őst idézett föliratunk,s erősen hiszszük,hogy az, ba rendeltetése helyére eljuthat vala, hivatva is, képes is leen- dett inteutióink és álláspontunk földerítése mellett, a föntorgó viszály kiegyenlitésére teljesen megnyugtató biztosítékot nyújtani. De a helyett, hogy félreértett határozatunk iránt fölvilágositás kívántatott volna, — a minisztertanács által oly intézkedések tétettek, hogy ha a december 30 iki rend let föltétlenül el nem fogadtatik : az ezen e- setre teljhatalmú királyi biztosai már előre kinevezett volt főispáni helytartó, teljhatalmával azonnal lépjen közbe, s a gyűlést oszlassa föl. így történt, hogy fölterjesztésünk az illető helyre föl nem jut hatott, s megyénk önkormányzata oly hosszú időre egy félreértés nek esett áldozatul.

Ezeket annál nagyobb készséggel hoztuk itt föl, mert Nagy- méltóságodnak hozzánk intézett rendeletéből következtetve, okunk van hinni, hogy nem osztja azon nézetet, mely szerint a központi kormány és a törvényhatóságok közt kölcsönös felvilágosításnak nincs helye. E bit azon reményt költi föl, hogy addig is, mig a megyék,

Gondviselés iránti hálából, hogy az összeesküvést fölfödözni megengedte. Megparancsolta a senatus egyszersmind azt is, hogy Marino arczképe ne függesztessék föl elődei közé a tanácsteremben. Arcz- képe fekete rámába tétetett, melyre ez volt írva :

Locus Marini Fallieri decapitati pro eriminibus. (A bűneiért lefejezett Fallieri Marino helye.)

Marino harmadik dogé volt családjából. A másik kettő Fallie ri Vitái és Ordelapho volt. Az első Alexis, konstantinápolyi császártól Dalmátia és Croatia tartományok urává neveztetett ki, az utóbbi pedig a zárai csatában leszuratott.

A Fallieri-család Velenczének legkitűnőbb családja volt. Marino bűne végromlását idézte elő, s azóta sem bir fölemelkedői.

Zárszó.

Azon szobában vagyunk, hol a herczegnö Laetitiával találkozott. Egy gyászba öltözött nő térdel egy feszület előtt, s buzgón i- mádkozik. A szeméből hulló könyek, összekulcsolt kezei lelkiisme- retfurdalásra vagy igen nagy fájdalomra mutatnak. Ez Marino özvegye, a szerecsétien Franceska.A dogé kivégeztetése óta Laetitia szobájába vonult, s a világgali érintkezést abbanhagyta. Nem fogad el senkit. Napjait ima s jó cselekedetek közt tölti.

Nem azon vakító szépség már, mely egykor Velencze büszkesége volt, s kinek édes búskomorsága csak emelte szépségét. Halványság vájta föl azon friss szint, mely neki a „s z. Márk r ó z s á- ja“ czimet megszerezte ; az álmatlanság és könyek által megvörösö- dött szép szemek beestek. Franceska csak árnyéka volt önmagának.

Mig keservében és szive fájdalmában igy imádkozott, az ajtó megnyílt, s belépett Laetitia, a nélkül, hogy a fájdalmában elmélyedt herczegnö észrevette volna. A jó Laetitia szemeit s kezeit az ég felé emelve, csöndesen testvére felé ment.

— Szegény testvérem! mondá halkan, testvére kezeit elvonva fejétől — szegény testvérein! Tehát nem vagyok képes , téged megvigasztalni ? Te oly ifjú, oly szép vagy ! Előtted az élet telve reményekkel, boldogsággal. Minek a szemrehányás, s ki kivánhat tőled engesztelő áldozatot? Hát nem feleltél-e meg híven kötelességednek? Kényszeritlek, feledd a múltat, mely téged nem érdekel többé, s gondolj azokra, kik magányod fölött szomorkodnak, s bánkódnak önként vállalt sanyargatásaid fölött.

— Jó Laetitia, a világ többé nem érdekel. Én valék a ka- tasztropha oka. Különben Marino most is dicsőségesen s tisztelteire uralkodnék a dogek palotájában; ha én nem vagyok, eszébe sem